Nyerges András
Fejezetek az ocsmány dudva történetéből
Drabancz M. Róbert-Fónai Mihály: A magyar kultúrpolitika története, 1920-1990. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006. 262 oldal, 2480 Ft
De jó, hogy a kultúrpolitika ma már csak osztályozható, rendszerezhető diszciplína, melynek a mibenléte korántsem evidencia. Szöveggyűjteményre van szükségük az újabb generációknak, hogy eligazodjanak ebben a dzsungelben. A kötet korrekt munka, korszakolása elfogadható, csak attól tartok, hogy az itt közölt értekezésekből, miniszteri expozékből és párthatározatokból éppen az nem válik érthetővé, végül is a maga idején mivel váltott ki a mindenkori kultúrpolitika tartós és vad indulatokat. A hivatalos szövegek 1945 előtt csakúgy, mint 1945 után színtelen-szagtalan általánosságokból (ízlés és pártállás szerint tetszetős vagy ellenszenves) lózungokból állnak. Épp az marad továbbra is rejtély, hogy ezek miként csapódtak le a napi gyakorlatban, holott szöveg, amely ezt illusztrálná, bőven akad. Még az itt nem tárgyalt, Klebelsberg előtti időkből is, amikor Haller István és Pekár Gyula fémjelezte a kultúrpolitikát. Mint a Gondolat című folyóirat 1920. március 4-i hangütése: „A keresztény kurzusnak szakítania kell azzal a hazug és tehetetlen álliberalizmussal, amely válogatás nélkül mindenkit beeresztett az egyetemre, és amelynek következménye lett a magyar közélet hallatlan elzsidósodása és a destruktív elemek felülkerekedése.” Vagy Avarffy Elek felszólalása a T. Ház 1920. április 17-i ülésén: „Színházaink az elnemzetietlenedés lejtős útjára tévedtek. Szükségesnek tartanám, hogy a kultuszminiszter úr erős kézzel nyúlna bele a Nemzeti Színház belszervezetébe és személyi ügyeibe. Fontos volna a Zeneakadémiának és a színiiskolának, az orfeumoknak és kabaréknak keresztény erkölcsi és nemzeti szempontból való felülbírálása.” E szemlélet szívós utóvédharcát jelezhetné akár Maday Gyula 1925. február 25-i interpellációja is, melyben arra kérte a minisztert: „méltóztassék megfontolás tárgyává tenni, nem lehetne-e a filmcenzúrát a színpadokra is etikai vonatkozásban kiterjeszteni?”. Ehhez képest üdítőek Klebelsberg (számunkra ismerős) gondjai 1928-ból: „az utóbbi időben a nagy bankok, biztosító társaságok vezetői sokallották a kiadásokat, melyekkel a magyar állam a művelődést igyekszik segíteni. A baj ott kezdődik, ha ez a felfogás nem mint egy társadalmi csoport véleménye, hanem mint a nemzeti közvélemény állásfoglalása jelentkezik”. Teljesen hiányzik a szélsőjobboldali kultúrpolitika (akár cseppben a tenger alapon történő) bemutatása: olyasmikkel, mint például a Magyarság 1940. október 31-i cikke: „a legfiatalabb művészgeneráció zsidó családokba nősült be anélkül, hogy az Opera vezetősége tiltakozott volna ez ellen”. Vagy az Egyedül Vagyunk 1942-es felhördülése arra az (ál)hírre, hogy Kabos Gyula filmjeit néhol még játsszák: „meddig akarják még kompromittálni a magyar filmgyártást azok a „magyar” filmek, melyekben a távolodó léptek zaját is zsidók szolgáltatták?”. Az is kultúrpolitika volt, amikor Kolosváry-Borcsa Mihály 1944 tavaszán bejelentette: „A Magyar Tudományos Akadémia kötelezendő a zsidókérdés széles körű, magyar szellemű feltárására!” Rajniss Ferenc kultuszminiszter pedig bejelentette a nyilas hatalomátvétel után: „az egész, alaposan elferdült magyar szellemi élet őszi nagytakarítására sor kerül”. Amiből az is következik, hogy „a három ízben elcenzúrázott Horst Wessel-filmet minden mozi köteles játszani!”.
Még vérszegényebb az 1945 utáni korszakot szemléltető anyag. Pedig hatalom és művészet viszonyának bemutatását illetően legfeljebb a bőség zavarával küszködhettek az összeállítók. Milyen sokat mond például, hogy amikor Illyés Gyulától 1948. június 6-án megkérdezi a Szabad Nép: „Helyes-e, hogy egy párt politikai programján a művészetekre vonatkozó követelések is szerepeljenek? Nem beavatkozás-e ez a művészi szabadságba?”, a költő válasza így hangzik: „Én a magam részéről a legnagyobb megbecsülés jelét látom benne.” Csoda-e, ha vérszemet kapott a politika? Olyannyira, hogy mindent diktátumokkal akart szabályozni. Horváth Márton (kultúrpolitikai alvezér) Lobogónk, Petőfi című cikke nélkül alig érthető, mi ment itt végbe az ötvenes években: „az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója, eltávolodik vagy szembekerül a néppel!”. Az is penetráns kortünet, hogy felháborítónak tartja: „vannak mai írók, akik a politikától, a pártigényektől, az agitációtól féltik személyiségük és művük integritását és színvonalát”. S bizony, kultúrpolitika volt Király István irodalomtörténeti ultimátuma is 1950-ben: „A Nyugat a Horthy-fasizmus éveiben olykor tetszelgett ugyan az óvatos duhaj ellenzékiség szerepében, de lényegében a l”art pour l”art hangzatos frázisa mögött a nagytőkések és a földbirtokosok Magyarországának egyik szekértolója volt.” Az elképzelhetetlen hatalmú kultúrdiktátor, Révai József működését sem az MDP II. kongresszusán elmondott beszéde jellemzi igazán. A kultúra minden ágát direktívákkal akarta szabályozni: közölte például, hogy „a modernista építészet ellenséges kulturális irányzat”, és azt is megmondta, mi a baj vele: „ha elfogadjuk Major Máté álláspontját, ebből az derül ki, hogy a mérték, amivel a mai, a holnapi és a tegnapi építészetet mérni kell, elsősorban a WC és a fürdőszoba”. Íme, a komfort nélküli Cs-lakások építésének elvi megalapozása. Révai a képzőművészetből csak a képiséget nem szerette: „olyan festészetet akarunk hagyományként tisztelni, amely a világot nem képnek, hanem eszmék harcának fogja fel”. Elemében mégis akkor volt, ha az írókat kellett megalázva megfélemlíteni: „Örkény elvtárs még ma sem látja hibáját. Védi, még most is a Lila tintát”, holott ő, Révai, már kimondta rá az anatémát. Mindez pedig nem vita tárgya: „Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.” Parancsba adja, hogy „le kell küzdeni az írókban még ma is meglévő húzódozást és viszolygást az állami tematikai tervvel szemben”. És bizony kultúrpolitika a javából az is, amit Darvas József mond 1952-ben: „Olyan kispolgári maradvány is tapasztalható íróinknál, hogy a maguk írói egyéniségét féltik!” Mennyi magyarázatot helyettesíthetne Révai megbotránkozása az írók kongresszusán, amiért ott „túlságosan mesterségbeli kérdésekről folyt a vita”. Vagy az, hogy mit akart előírni nekik: „az íróknak azt mondjuk: légy néped, államod, Pártod szócsöve – ez legyen, és ne a műgond a főgondod!”
Mindez könnyen dokumentálható lett volna, ahogy az 1956 utáni korszakot sem jellemzik érzékletesen az „irányelvek” és „állásfoglalások”. Ha a könyv összeállítói csak az írószövetségi közgyűlések jegyzőkönyveit nézik át, a „három T” álságos mivoltáról ott is nagy bőségben találnak izgalmas szemléltető anyagot, mint például Eörsi István 1971-es felszólalását arról, hogy Különremény című kötete megjelenést követő rögtöni bezúzását ő, a szerző csak véletlenül tudta meg, s ezért, mint tisztességesebb eljárást, javasolja a nyílt cenzúra visszaállítását. S hogy ezt Aczél György elvtárs válasz nélkül hagyhatta, az is mindent elmond erről a korszakról. (És a példák száma tetszés szerint szaporítható). Az a baj ezzel a kötettel, hogy olvasója épp azt nem értheti meg belőle, mi késztette rá Kodály Zoltánt, hogy 1955-ben azt írja: minden szó, melynek „kultúr” az előtagja, nyelvünk „ocsmány dudvája”. (S ha politikával folytatódik, akkor se kivétel.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 21. szám
