Mostanában egyre többet ír önmagáról. Nem mintha az életmű nem az életrajz lenyomata lenne. Ami korábban töredékekből állt regénnyé, szociográfiává, tanulmánnyá, esszévé, most a múlt pillanatainak újrapergetése. Ahogy A cinkos című könyvében fogalmaz: „Egész nap beszélek, hallucinálok, a múlt pillanatai, mint a méhviasz sejtjei a pergetéskor kipattogzanak.” Csöndes beszélgetésre készülünk Konrád Györggyel, s hangos, ricsajos társaságba keveredünk. Teli torokból harsognak a külföldiek. A legszívesebben rájuk szólna.
Kivagyiság, értékek nélkül
– Visszataszítónak találom, ha valaki külföldön ordibál, holott látszik rajta, otthon ezt nem tenné – fogjuk a kávénkat és egy távolabbi asztalhoz költözködünk. Társadalomtörténeti töprengésbe fordul a mérge, közelebb hajol, mint aki vigyáz, szavaival senkit ne sértsen. – Az európai társadalmak polgári társadalmak, mondja ki az axiómát, hiszen amikor az ember már nem jobbágy és nem arisztokrata, mi más lehetne, mint polgár. A többiekkel egyenrangú, azonos méltóságú, a jogegyenlőséget és függetlenséget a másiknak is megadó polgár.
Hogy ez napjainkban itt és most, ebben az országban mennyire igaz, arról hasonló megfontoltsággal ítélkezik. Látva a vállalkozók, az újgazdagok gyarapodását, tömören csak eképp inti őket: ha jogot formálnak a polgári címre, viselkedjenek is úgy. Persze, nem szidalmaznám most őket, hiszen kétségtelenül értéket is teremtenek. Ismerik a divatos könyveket, tudják, mit játszanak a színházak, aukciókra járnak, műveket vásárolnak, mecénásként is feltűnnek. S így van jól. Mondjuk ki: nincs polgár sznobizmus nélkül, ahogy arról már Szerb Antal is írt. Ők azok, akik tisztelik az emberi értékeket, még ha nem is birtokolják teljesen azokat.
Felidézi szülővárosát, a bihari Berettyóújfalut, ahonnan több családtagjával együtt munkaszolgálatra hurcolták a zsidókat. l944 végén többen hazajöttek, de a családjukat nem találták otthon. Az ő történetüket megírta az Elutazás és visszatérés című könyvben. Berettyóújfalu másban is példa. A városban akadt gazdagabb, szegényebb polgár, földbirtokos, értelmiségi, dzsentri, módosabb paraszt, cigány, köztük több előkelő is. Mindannyiuktól tanult valamit.
Észre sem vesszük, máris politizálunk. Mondja: a polgári lét mindenféle szintjéhez a kisvendéglőstől a bankárig, a cukrásztól a divattervezőig, az újságírótól a politikusig hozzá kell tartozzon az elemi udvariasság, a szerénység, annak kikerülése, hogy a másik embert megbántsuk. A mai politikusok között jelentős azoknak a száma, akik csak sértegetni akarnak és tudnak, megbántják, lekicsinylik az ellenfelet. Úgy látom – tekint ki az ablakon, mint aki a jövő generációját fürkészi – még legalább húsz évet várnunk kell, hogy helyreálljon az értéktisztelet. Ma hencegés, gorombaság uralkodik. Nekem jobban tetszik, ha valaki művelődik, szerényen él, mint például az a nagyon gazdag svájci bankár, akit egy ismerősöm látott Zürichben, amint éppen egy kicsi autóba ült be. Nem szeretem, amikor azzal dicsekednek, hogy a Bermudákon, a Bahamákon nyaraltak. A kivagyiság úgy dobja el öröklött értékeinket, mint egy bevált, ügyes szerszámot, kivagyi az, aki már csak parancsolni, de dolgozni nem tud.
Szuszja rabbi Biharból
Éppen két berlini tartózkodás között találkozunk. Éveket töltött Németországban, bejárta Amerikát, külföldön kiadták írásait, miközben itthon tiltó listán szerepelt. Mégis sokan tudtuk, kicsoda is Konrád György. Köszöni szépen – mosolyodik el – s hozzáteszi: sohasem érezte, hogy kényszer vezette volna az útjain. Most sem szeretné és azt sem, ha bárki is különféle, önmagára nem illő modellnek, stílusnak, kultúrának igyekezne megfelelni. Európainak lenni nem feltétlenül jelenti azt, hogy nekünk, magyaroknak mindenben azonosulnunk kellene a Nyugattal. Az önmagunkhoz való hűségről egy haszid zsidó példázattal él.
Szuszja rabbi meghal és készül a mennyei bíró elé. Töpreng, vajon azt kérdezik-e majd tőle: Szuszja rabbi, miért nem voltál te Mózes? Vagy talán azt fogják tőle kérdezni: Szuszja rabbi, miért nem voltál te Szuszja rabbi? Világos? – Igen, világos, nyugtatom meg, hogy felemeljem a gondolat folytatása előtt a sorompót.
Az ókori Pannóniáról mesél. Azokról az időkről, amikor a római legionáriusok nyugdíjként földet kaptak itt ezen a tájon éppen arrafelé is, Szigliget és Tapolca között, a Szent György hegy tövében, ahol most az ő háza áll. Erre a tájra jöttek be a honfoglaló őseink. Ezen a vidéken lettünk magyarok. Akik vagyunk ma is. Mondhatja ránk a Nyugat, hogy ez már Balkán, de hiszen a görög civilizáció is balkáni. Tekinthetnek ránk úgy ma, mint Európa nomádjaira, mi akkor is tudjuk, hogy Pécs, Szombathely öntudatosan őrzi Sophiane és Szavária emlékeit. Vagyis nekünk egyszerre kell érezni magunkban a vegyességünket és a kizárólagosságunkat.
A Hagyaték című könyvének egyik gondolata ötlik eszembe: „Azt szeretem, amikor percenként kell dönteni és amikor nem tudom, hogy most ez a dobás győzelem-e, vagy vereség.”
Igen – mondja -, rá kellett jönnöm, a dolgok a maguk egyszerű mivoltukban érdekesek. A fikció és a közvetlen esetleírás között a stílus teremt értéket. Az idősíkok mozgása formálja a történetet. Ha bemegyek a Lukács cukrászdába az Andrássy úton, nehezen tudom elfelejteni, mi mindenre szolgált már ez a cukrászda. Valamikor az AVO helyisége volt, ahol kikérdezték a már megpuhított embereket, hogy tudják-e már a szövegüket. Kaptak érte franciakrémest. Ha én most egy franciakrémest rendelek, eszembe jut az az ember, aki ezt elmesélte nekem.
Nekem meg az jut eszembe, hogy Konrád György szerkesztette a Magyar Helikon kiadásában megjelent Tolsztoj összest. Nagyon szép tíz kötet született. Mosolyog, amikor szóba hozom. Legalább háromszor el kellett olvasnom minden sorát – emlékezik vissza. Nagyon szerettem. Éreztem, hogy nem árt, ha az író tetőtől talpig ismeri a társadalmat. Bármily furcsa, többször eszembe jutott Berettyóújfalu, ahol gyermekként tudtam, ki a főispán, az alispán, a szolgabíró, és milyen ember a buzgó cigány, és milyen Szabó Béla, aki a pöcegödröt tisztította. Tehát jó, ha a társadalomról ilyen áttekintést is szerez egy író.
Maradunk a módszernél. A kis noteszfüzetét mindenhol magával hordozó Esterházy Péter alakját idézi fel, majd az alapos stúdiumokat végző Nádas Péter invenciózus stílusát dicséri. És természetesen nem maradhat ki a régi barát, Kertész Imre sem, aki gyakran feltűnt az utcájában. Beszélgetés közben mindig hatalmasakat nevetett, de amikor megkérdezte tőle, hogy vagy, az azóta Nobel-díjas író kacagva válaszolt: reetteeneeteesen, boorzaalmaasan – hát ilyen habitusból is születhetnek világirodalmi teljesítmények.
No meg úgy is, ahogy Camus alakja töprengett a Közöny című könyvben, idézi: „Ha egy fa odvába költöznék be, és onnan csak egy napig azt nézném, mi történik a mezőn, hosszú évekig lenne mit mesélnem”.
Kissé komikus a mi elmúlt világunk
„Folytassa, kérem, mondom az ügyfelemnek” – idézem vissza saját mondatát A látogató című regényéből. Elkomorul az arca. Nézzük csak meg, mi olvasható még az első lapon? „Egy öregasszony be akar törni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztályon. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni, új, erős rugót szereltetett rá a gondnok. Az öregasszony elcsüggedt, nem erősködött tovább, hazament, és felakasztotta magát a függönyrúdra”.
Az 1969-ben megjelent könyv egy nyomorúságos családban élő, nyomorúságos fiú, egy „véglény” életének ábrázolása, s ezen keresztül hihetelnül nyomorúságos sorsoké. Az ország egyötöde a teljes reménytelenség és a szegénység állapotában kínlódott. Ma sem állunk sokkal jobban – mondom neki. Nem tiltakozik.
Az arányok megmaradtak, csak a szegénység formái változtak. A közelmúltban sétáltam a Százház utcában, az úgynevezett Csikágóban. Itt a szegénység akkoriban már reménytelen szintre süllyedt. Akadt olyan üzletlakás, ahol négy házaspár húzódott össze. Az ágyakat bérbe adó öregasszony vezényelte a szeretkezést, hogy ne zavarják egymást a Keleti pályaudvarról összehalászott fiatal párok. A padon alvó hajléktalant a rendőr elvitte. Ma ugyan ez már nem történik meg, de a borzalmak semmivel sem kisebbek.
Amikor ezekről korábban írtak, nem kaptak nyilvánosságot. A szamizdat bőröndben, bevásárlószatyorban, hátizsákban terjedt. Akit elkaptak, letartóztatták izgatásért. Ilyesmi Konrád Györggyel is megesett.
Öt gyermekem van – mondja, amikor éppen megérkezik a legnagyobb fiú. – A 19-20 éves fiaimnak, amikor a régi időkről, a régi rendről beszélek, hogy milyen volt az életünk a betiltások alatt, csak legyintenek, ne legyek unalmas. Igen, ami elképzelhetetlen, az unalmas. Csak attól félünk, ami valódi veszély. Amikor a nagyszüleink még arról meséltek, hogyan verték meg őket 1919-ben a Berettyóújfaluba bevonuló románok, mi még figyelemmel hallgattuk a történeteiket, hiszen volt mitől félnünk. Tehát meg kell értenem a mai fiatalokat, amikor engem leintenek. Kissé komikus, megmosolyogtató már a mi elmúlt világunk. Ugyanakkor nem értem, amikor a mai politikusok félelmet keltenek, másoktól akarnak megvédeni minket. Ez handa-banda. Fogalmam sincs, hogy ebben az országban bárkit meg akarnának támadni. Az egész rendszerváltás során egy rendes pofon sem csattant el. Hála Istennek. De azért én a mai világot nem tartom unalmasnak. Szívesen utazgatok benne, mint egy régi látogató.
Mondjuk ki: nincs polgár sznobizmus nélkül, ahogy arról már Szerb Antal is írt. Ők azok, akik tisztelik az emberi értékeket, még ha nem is birtokolják teljesen azokat.
Szendrei Lőrinc
