Forrás: Népszava

Egészen a temető végén van. Gyerekkorom óta járok oda, de mindig csak azt gondoltam, hosszú az út. Két éve láttam egy kiprintelt térképet. A temetőről. Világos lett, ez majdnem egészen a vége. Közel a fal.

A Messiás nem jöhet hátulról. Mert ha netán onnét érkeznék, egy szemétdombon találná magát. Ezen nincs mit megváltani. Az eldobált ásványvizes üvegeket még csak beváltani se lehet. Műanyagok. A Messiásnak itt letördelt fák között, borostyánerdőben, felhasított gyomrú sírok között kéne tevékenykednie. Tanácstalanná válna. Méltóak ezek egyáltalán a megváltásra? A csontok nem kiabálnak. Az enyészet nem agresszív.

Mindig is szerettem a temetők tanúságtételét. Árulkodnak. Mit gondol egy közösség magáról? Mennyire becsüli múltját, hagyományait, mit üzen a jelennek? Mert a sírkertek üzennek. Csak olvasni kell a jeleket.

S olvasod a Kozma utca hatot. Elöl rendben van. Errefelé érdemes sírokat rongálni. Ide hátra azonban, ahol az enyészet, s a hiúsághiány dolgozik, a sírokra horogkereszteket kellene festeni. Mondjuk kettőt, könnyen lemosható anyaggal. Talán akkor történne valami. A zsidók kiabálnának, lenne sajtótájékoztató, kirohannának egyet szolidaritani a parlamenti politikusok. A temető kezelője meg talán elszégyellné magát, hogy a VIP-vendégek a nyakukat törik, míg a „meggyalázott” sírokhoz bukdácsolnak – képileg empatikusan.

Világos, ilyet csak zsidó újságíró írhat meg, különben leantiszemitáznak. Ezért írom. Marad a szégyen, ha külföldieket viszek a sírokhoz, de akkor is, ha katolikus, protestáns barátaimmal megyek. Meg az elhatározás, amiről azt hittem, Auschwitz után egyetlen stílusérzékeny zsidónak se juthat eszébe: égessenek el. Szórjanak a Balatonba. Igen.

.

V. Bálint Éva