Jeruzsálem, Lág Báomer, 2006. május 16.

A Palesztin Autonómia által fõvárosnak kiszemelt kelet-jeruzsálemi Abu Disz egy része a Méá Seárim és a Bátéj Ungárin negyed lakóié

Csak a legöregebbek emlékeznek már a jeruzsálemi Méá Seárim negyed lakói közül arra a régi Lág Báomer napra, amikor csaknem az egész törzs útra kelt kelet felé, hogy egy csupasz jeruzsálemi dombon új negyedet alapítson a régi, már akkor is túlzsúfolt, sötét gettó-városrész helyett.

A harmincas években jártunk. Senki sem tud már pontos évszámot, csak azt, hogy a német-zsidók alijjája már megkezdõdött, de az alijját korlátozó brit Fehér Könyv még nem létezett: tehát 1935 körül történt.

Lág Báomer reggele volt. Az elõzõ este meggyújtott tábortüzek füstje még a levegõben terjengett, akárcsak ma reggel.

A jeruzsálemi chárédi negyedek lakói tudták, hogy rendkívüli napra ébredtek. Az “édá”, a törzs, mint a bibliai idõkben, család-család mellett, a nagyszakállú, kaftános-strájmlis öregek vezetésével a ma “Kikár háSábesz”-nek nevezett téren gyülekeztek. A Sáchriton, a reggeli imán már túl voltak és az ünnepnap csodaígéretével útnak indult a tömeg az Óvárostól keletre fekvõ, akkor lakatlan, tövist és kórót termõ kopár dombja felé.

A történet gyújtópontjában Jeruzsálem legendás tanítója, Jehosua Avizohár áll, a földek megváltója. Látomásában milliós zsidó metropolisz jelent meg. A tanító nem elégedett meg látomásokkal: nyakába vette a már meglévõ zsidó közösségeket az országban és a gálutban és látnoki erõvel meggyõzte õket: vásároljanak földeket, építsenek kertes negyedeket, készüljenek fel, hogy az utolsó idõkben mindenki a helyén legyen.

Avizohár eljutott a már akkor is nyomorúságos, zsúfolt Méá Seárim és Bátéj Ungárin (“Magyar Házak”) negyedekbe is, ahol két nyelven lehetett szót érteni: jiddisül és – magyarul. Avizohár az elõbbit használta, amikor beállított a legtekintélyesebb rabbikhoz. Befektetést ígért, földekbe.

“Hogyan éltek itt? Mikor süt rátok a nap?” – kérdezte õket.

“Kõodúkban és pincékben élünk, háziurak állandó szorításában. Nyáron minden forró és levegõtlen, télen kishíjján megfagynak a gyerekekeink” – volt a válasz csaknem minden házban.

“Ott vannak az effendik kezében a terméketlen dombok: õk szeretik a pénzt, mi szeretjük a földet… Én kapcsolatot teremtek közöttetek, ti pedig új, kertes lakónegyedeket, parkokat varázsoltok az egészségtelen kõrengeteg helyébe ott, az Olajfák hegyétõl keletre…” – hangzott a prófétai ígéret.

Az érv hatott, a pénz gyûlt. A családok többsége, kézmûvesek és kisiparosok, kereskedõk és tisztviselõk telket vásároltak a ma Abu Disz néven ismert területen. Az ügylet akkor szenzációszámba ment egész Palesztinában.

Minderre már csak a legöregebbek emlékeznek. És egy mesekönyv- stílusban megírt könyv, Eliézer Szmoli könyve a tervezett grandiózus honfoglalásról.

A chárédi tömeg énekelve és zsoltárokat mondva, az Óváros falait megkerülve és egy nagy arab falun áthaladva jutott fel a keleti dombra, amelynek fekvését már az elsõ pillantásra kedvezõnek találták. Közvetlenül maguk elõtt látták az Olajfák hegyét, valamivel távolabbra, nyugat felé tekintve a Templomhegy, azon túl az ismerõs nyugati, zsidók által lakott városrészek sziluettje tûnt a szemükbe. A családok leültek leendõ telkeik földjére.

Ám egyszerre arab tömeg vette körül õket és kövek csattantak a kaftánokon, a fejeken. A kõzáport husángokkal rájuk törõ “sábáb”, azaz fiatalság támadása követte. Ütötték az öregeket és a fiatalokat, a férfiakat, az asszonyokat és a jesiva-bóchereket, bár senki sem állt távolabb a cionizmustól, mint õk. Igaz, hogy fegyvertelenek voltak.

A zsidók emlékezetében még élénken élt a néhány évvel azelõtti, 1929-es pogrom: a chevroni vérengzés és a kis cfáti zsidó közösség pokoljárása. Évek múltán is Isten óvó kezének és a Tórát tanuló õsök “zchut”-jának, közbenjárásának tudták be, hogy halálos áldozatok nélkül, tucatnyi súlyos sebesülttel térhettek vissza Méá Seárim vígasztalan kõrengetegébe.

A földet azóta sem felejtették el. Nem is felejthették, hiszen elõbb 400, majd 300 dunám földet vásároltak meg Tálpiot és az Olajfák hegye (Hár házéjtim) között. A Keren Kájemet is vásárolt ugyanott még 100 dunám földet.

1948 tavaszán, a Függetlenségi Háború után a terület Jordániához került. A Hásimita királyság a telkeket “ellenséges tulajdonként” kezelte és egy részét helyi araboknak adta el.

1967-ben, a Hatnapos Háború után állami gyámság alá kerültek a telkek, amelyek egy része a mai napig a chárédi (ultraortodox) zsidók, illetve Avizohár által alapított “Águdát hádájárim” szervezet tulajdonában áll, más része kettõs – zsidó és arab – tulajdon-bejegyzésû, minthogy Husszein király kormánya a mandátumi Palesztina hatóságai által foganatosított bejegyzések figyelmen kívül hagyásával eladta a telkeket.

A “tábu”, a tulajdonjogi bejegyzés azonban ma is érvényes, bár ott emelkedik a biztonsági kerítésnek nevezett beton-monstrum az Óváros keleti falai és az azóta épült Abu Disz palesztin város között.

Közel másfél évtizeddel ezelõtt, 1992 végén megjelent a területen Erwin Moskowitz, akit akár a legendás Avizohár utódjának is tekinthetünk. A tengentúlról érkezett zsidó pénzember jónéhány eredeti tulajdonost, illetve örököst kinyomozott és megvásárolta tõlük a telkeket. Moskowitz nagy terveket szõtt: az állami gyámhatóságtól akarta megvásárolni a bizonyíthatóan zsidó tulajdonban lévõ telkeket, hogy az immár összefüggõ területen zsidó várost építsen a már létezõ, de akkor még jóval kisebb Abu Disz tõszomszédságában.

A gyámhatóság pályázatot írt ki a telkek megvásárlására, ám a kormány akkori jogi tanácsadója, Micháél Ben-Jáir elgáncsolta a tervet, mondván, hogy a pályázatot eleve úgy hirdették meg, hogy csak Moskowitz lehessen a vevõ…

Az Olmert-kormány tervezetében Abu Disz és környéke a leendõ palesztin államalakulat része. Az építés alatt álló palesztin parlament légvonalban 2.8 kilométerre lesz a Templomhegytõl: ugyanannyira, mint a Kneszet épülete, csak az egyik keletre, a másik nyugatra.

Valószínû, hogy a Hamasz-kormányzat fog építkezni azon a földön, ahol Méá Seárim és Bátéj Ungárin lakói egy régi Lág Báomer-reggelen új városnegyedet képzeltek maguk elé…