A magyar jobboldali mentalitás valahol a negyevenes évek vége felé konzerválódott – állítja lapunknak adott interjújában Debreczeni József, aki szerint Orbán Viktor is a jobboldal rossz hajlamait erősítette föl. Beszél arról, hogy nemrég fejezte be harmadik, Gyurcsány Ferencről szóló könyvét, de elmondja azt is, hogy vélhetően politikai publicisztikái miatt – több mint 20 év után – Kecskeméten nem hosszabbították meg tanári szerződését.
– Ön szerint a Fidesz veszített a választásokon, vagy a szocialisták nyertek?
– A politikai küzdelem nem olyan mint a távfutás, vagy a gerelyhajítás, ahol külön is le lehet mérni a teljesítményeket. Sokkal inkább egy csapatsporthoz hasonlít, mint amilyen a futball vagy a kézilabda, ahol az egyik fél hibái akkor válnak súlyossá, ha azokat a másik ki tudja használni. Illetve ha az egyik hibára tudja kényszeríteni a másik felet. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz nagyon sokat hibázott, de én ezeket szükségszerűnek tartom. Ezek ugyanis egy romló politika és egy demokratikus küzdelemre egyre kevésbé alkalmas centralizált vezéri szisztéma hibái voltak. A másik oldalon viszont egy rendkívül jó teljesítményt láthattunk. Amikor Gyurcsány átvette a kormányzást, majd az MSZP vezetését az államfő-választás után, elhitette, hogy van politikája, és hogy koncepcióval, programmal is rendelkezik. Továbbá jól működő csapattá tudta a szervezni a kormányoldalt, és úgy tudta irányítani, amilyen jól még nem működött az MSZP a története során. Borzasztó helyzetből indult. Amikor Medgyessytől átvette a kormányzást, akkor átlagosan 22-23 százalékos Fidesz-előnyt regisztráltak a közvélemény-kutató intézetek, és mindenképpen vesztesnek tűnt a baloldal. Szóval a válaszom röviden: mindkettő – a választásokat a Fidesz veszítette el és az MSZP nyerte meg.
– Sokan éppen azt hozzák fel Gyurcsány ellen, hogy a miniszterelnök valamiféle Fidesz-típusú pártot akar csinálni az MSZP-ből. Egy vezérelvű, centralizált pártot.
– Akik ezt mondják, azoktól meg kéne kérdezni, hogy milyen bizonyítékaik vannak. Látnak-e például kegyenceket az MSZP-ben, akiket Gyurcsány emelt föl az ismeretlenségből, és akik semmiféle politikai háttérrel nem rendelkeznek pártjukban? Nyilvánvaló, nem lehet ilyeneket látni. Ha valaki összehasonlítja a két párt országos listáját, kiderül, hogy a szocialistáké nagyjából a pártban szerzett tőkének megfelelően állt össze. Az, hogy van egy menedzser típusú vezetés,és elkülönülnek a hatáskörök, hogy a kampány időszakában a kormányt, a pártot és a frakciót Gyurcsány koorodinálta – ez szerintem normális. Lex Medgyessynek hívják azt a szabályt, hogy a párt miniszterelnök-jelöltje egyúttal az MSZP országos választási bizottságának vezetője is, és ő irányítja a pártot, illetve a kampányt. De tudtommal az MSZP képviselő-jelöltjeit nem Gyurcsány Ferenc hagyta jóvá, mint Orbán Viktor a Fideszéit, és egyáltalán a két párt alapszabályát összehasonlítva: ég és föld a különbség. Az biztos, hogy megjelent egy határozott vezéregyéniség, aki képes irányítani az MSZP-t, de ez nem jelenti azt, hogy úgy is irányítja, mint Orbán Viktor a Fideszt.
– Nem is tanultak egymástól a pártok?
– Nem tudom. Gyurcsány például a modern média természetét, hatásmechanizmusát ki tudja használni, de ez nem feltétlenül azért történt, mert Orbántól eltanulta. Ha megnézzük a két kampány lényegét, akkor szó sincs erről. A Fidesz szerintem egy koncepció és vízió nélküli marketing kampányt folytatott, ahol nem volt világos tartalma a politikának. Negatív kampányuk pedig a személy lejáratását célozta, gondolok itt a Vizslára, és lehetne még sorolni az eszközöket a zsarolástól a hazugságig. Ilyeneket nem találunk a másik oldalon. A Magyar Vizslával nem lehet összehasonlítani a „szélkakast”, mert az utóbbi korrekt volt: Orbánt, a politikust támadta, nem pedig a személyt. Az egymásnak ellentmondó kijelentéseket rakta – nem hamisítva, nem kiragadva a szövegkörnyezetből – egymás mellé. A modern eszközök használatában van hasonlóság, de szerintem nem föltétlenül egymástól tanultak.
– Éppen most fejezett be egy Gyurcsányról szóló kötetet. Korábban Antall Józsefről és Orbánról is írt már egy-egy könyvet. Mindig éppen az aktuális miniszterelnök a téma?
– A Gyurcsány-könyvvel trilógiává válik a dolog. Három miniszterelnök portréját rajzolom meg, illetve az életrajzát dolgozom föl. Ami közös a három könyvben, hogy szerintem ez a három politikus emelkedett ki a rendszerváltozással megszületett politikai elitből. Mind a három miniszterelnök volt, de nagyon jelentős különbségek vannak politikájuk tartalma, értékvilága, stílusa tekintetében. Különbözik az is, hogy az Antall-könyvet volt saját nekibuzdulásból kezdtem el írni. Úgy láttam ugyanis, hogy Antall megítélése sokkal rosszabb annál, mint ami a valóságos teljesítménye. Az Orbán-könyvre már a kiadó kért föl, és ugyanez a helyzet a Gyurcsány-könyv esetében is. Az a helyzet, hogy sikeres könyvek voltak ezek üzleti értelemben is a kiadónak, meg persze a szerzőnek is. Az Orbán-könyv még ki se jött, Gyurgyák János, az Osiris vezetője már akkor kérdezgette, hogy ki lesz a következő. Mondott mindenféle neveket, én pedig azt feleltem: ne viccelj. Aztán 2004 augusztusában, aznap, amikor Gyurcsányt az MSZP kongresszusa megválasztotta miniszterelnök-jelöltnek, fölhívott, hogy na akkor, megvan ugye? Először feleltem azt neki, hogy ezen lehetne gondolkozni. A Gyurcsány-könyv abban különbözik a másik kettőtől, hogy ő volt a három közül az, aki együttműködött a könyv megírása során. Antall – halála folytán – eleve nem tehette, Orbán viszont elutasította ezt. Nem álltam vele semmiféle kapcsolatban, anyagokat sem kaptam tőle. Most teljes volt az együttműködés; körülbelül harminc órát beszélgettem Gyurcsánnyal, és a környezetének a tagjai sem zárkóztak el. Az édesanyjától kezdve Szilvásy Györgyig sok mindenkivel találkoztam.
– Jól értem, interjú is lesz a könyvben?
– Nagyon sok lesz a Gyurcsány-szöveg, de nem interjúkötet. Ez a könyv sokkal inkább koncentrál magára a személyre, mint a korábbiak. Antall kapcsán a rendszerváltozás történetét is megírtam valamennyire az én nézőpontomból, Orbánnal pedig a Fidesz történetét. Ez egy nagyon rövid politikusi pálya; Gyurcsány másfél éve miniszterelnök, illetve előtte egy évig volt sportminiszter.
– Bár elárulta, hogy az utóbbi két könyv felkérésre készült, de talán nem véletlen, hogy azokat a politikai szereplőket választotta ki, akikkel valamennyire Ön is szimpatizált.
– A legszubjektívebb, a legkisebb távolságtartást és kritikát tartalmazó könyv az Antallról szóló, de az is elemző, és tartalmaz bírálatot. Nekem a mai napig ő a politikusi példaképem, a politikai értékvilágot, amit magaménak vallok, jelentős részben tőle tanultam. Orbánhoz is fűzött személyes kapcsolat – a tanácsadója voltam -, de ott sokkal nagyobb a távolságtartás, sokkal kevésbé szubjektív a róla szóló könyv. Most nagyon rossz véleményem van Orbán Viktorról, de 2002-ben – a kötet megjelenésekor – is több kritikával viszonyultam hozzá, mint most a jelenlegi miniszterelnökhöz. A kérdésben lévő állítás azonban igaz annyiban, hogy azért is utasítottam vissza egyéb fölkéréseket, mert nem tudnék olyan emberről írni – publicisztikát igen -, akiről negatív képem van. Egy egész életpályát földolgozni, abba belefektetni több évnyi munkát, energiát csak olyan esetben vagyok képes, akiről alapvetően pozitív a véleményem. Mondjuk, Horn Gyuláról nem tudnék könyvet írni, mert nem tudnék empátiával viszonyulni hozzá. Az Antall-könyvnek az volt a címe, hogy A miniszterelnök. Az Orbán-könyvnél attól tettem függővé, hogy miniszterelnök marad-e, vagy veszít. Ha nyert volna, akkor Az új miniszterelnök lett volna a címe, de mivel veszített, így Orbán Viktor lett. Most ugyanez volt a helyzet Gyurcsánynál: a könyv címe ezért Az új miniszterelnök, úgyhogy emiatt is lesz a jobboldalról egy kis hőbörgés.
– Sokszor leírta, nem ön változott, hanem a Fidesz és a jobboldal. Azért tán Ön is változott egy kicsit, hiszen amikor például azt írta Orbánról, hogy itt a „falusi Elvis Presley”, akkor az egész jobboldal egységesen hördült fel.
– Amikor meg azt írtam, hogy Göncz Árpád népszerűsége olyan, mint akármely mosóporé, akkor a baloldal hördült föl. Mindig is írtam kemény dolgokat; de Antall Józsefről ugyanazt gondolom most is, mint amit annak idején gondoltam. Mindazt, amit Göncz Árpáddal szemben kritikaként megfogalmaztam, vagy amit Csurka Istvánról leírtam, ugyanúgy vállalom. Ugyanúgy ítélem meg Csurkát egyfelől vagy másfelől Sólyom lászlót, ahogy korábban. Orbánról sem én változtattam meg a véleményemet – ő változott meg rettenetesen az idők során.
– Az 1998-99-es Orbánról azért elismeréssel írt…
– A legjobb véleménnyel a rendszerváltoztató Orbánról vagyok. A „90 és „94 közötti ellenzéki vezérről viszont nagyon kritikus a véleményem a könyvben is. Nyilván akkor álltam hozzá a legközelebb, amikor a tanácsadója voltam.
– Melyik időszak ez?
– 1994-96. Amikor aztán az MDF szakadt, s ő Lezsákékkal kötött szövetséget, akkor azonnal – habár békével – elköszöntem tőle.
– De Ön, szemben Ekek Istvánnal nem ült át a Fidesz frakcióba az MDF-ből való kizárása után.
– Nem, én „93 után független maradtam, s az MDNP-nek sem voltam tagja.
– Mit gondol a mai MDF-ről? Valóban a baloldali média által felfújt párt lenne?
– Olyan nagyon nem fújták föl, hisz éppen hogy csak befért a parlamentbe. Boross Péter az a személyiség, akiről változott a véleményem, mert a 90-es évek közepén eléggé tartózkodó voltam vele szemben, az MDF belső ügyeiben játszott szerepét rossznak ítéltem. Ellenben a mostani Boross Péter tulajdonképpen hasonló kritikával, csak kevésbé élesen megfogalmazva szemléli Orbánt, mint én. Boross példája is mutatja, aki azért Antalltól jóval radikálisabb volt, hogy Orbán még őt is meg tudta előzni jobbról és hogy hozzá képest is sokkal radikálisabb lett. Visszatérve az MDF-re: érzelmi és személyes szálak mindig is fűztek a párthoz, és támogatom azt az heroikus önállósági küzdelmet, amit Dávid Ibolya vezetésével folytatnak a Fidesz beolvasztó, erőszakos, durva törekvéseivel szemben. Úgy gondolom, hogy a jobboldalnak hasznára van, ha sokszínű, ha nem egyetlen szervezetbe tömörül, és nagyon kártékonynak tartom azt a politikát, amit Orbán képvisel. A politikai tartalmát is, meg a szervezeti formáit is. Ez a vezérelvű populizmus. Így rokonszenvvel figyelek minden olyan törekvést, amelyik ennek ellent akar állni. Dávid Ibolya pedig az a politikus, aki rendkívüli fejlődésen ment át. Ha megkérdezik tőlem az első ciklus idején, hogy Antall József halála után ki lesz az MDF majdani elnöke a frakció-társaim közül, Dávid Ibolya nem lett volna az első ötvenben, akit megnevezek.
– Nem jóslásra akarom kérni, de van-e az MDF-nek jövője, ami nyilván összefügg a Fidesz jövőjével is?
– A mai helyzetben mindenképpen benne van az MDF növekedési esélye. Reálisnak tartom, hogy az MDF el tud mozdulni az 5 százalékról, az állandó életveszély állapotából – ha marad Orbán a Fidesz élén, ha nem marad. Ha nem marad, akkor biztosan átrendeződik a jobboldal, hiszen Orbán nélkül nem tartható fönn ez a politikai képződmény, amit ő a saját képére és a saját hasonlatosságára létrehozott. Ekkor az MDF biztosan jelentősen meg tud erősödni. Ha Orbán marad a Fidesz élén, akkor nyilván a most látható radikálisabb, bezárkózóbb politika felé mozdul, ami szintén esélyt ad egy mérsékelt konzervatív párt valamilyen növekedésére. Arra nem tartom esélyesnek az MDF-et, hogy ő legyen a vezető jobboldali párt, mert egyrészt elég sok veszteség érte, másrészt a jobboldali közönség, az érzület, amit Orbán ráadásul fölerősített, idegenkedik a konzervatív liberalizmustól.
– Körül lehet jobban járni ezt az érzületet, hiszen Orbán külsőségekben is alkalmazkodik közönsége igényeihez.
– A mostani jelmez szerintem már nem a jobboldali közönségnek szól. Egyrészt meg akarták fiatalítani Orbánt, ami azért ez röhej, mert két évvel fiatalabb Gyurcsánynál. Más kérdés, hogy most már idősebbnek néz ki vagy tíz évvel, annyira megviseltnek tűnik. Másrészt valószínűleg az elegáns, milliárdos és általuk luxusbaloldalinak nevezett miniszterelnökkel szemben a panelban lakó és a falusi emberekhez közelebb álló plebejus figurát akartak belőle csinálni. Ez elég gagyira sikeredett, egészen elképesztő külsőségekkel. Számomra megdöbbentő, hogy férfiember a negyvenes évei tájékán hogyan képes ilyen külső változáson átmenni. Csak egy embert ismertem, aki ezt megcsinálta, Lezsák Sándort. De számára nem bizonyult elegendőnek ez sem, hogy öltönyt vett föl. A budai polgárok abban a négy kerületben, ahol mindig ők nyernek, nem hiszem, hogy nagyon nagy örömmel figyelték a sajátos hajválasztékot, meg a vastag, rövid zakókat, nyakkendő nélkül.
– Az érzülettel a Szabó Iván-i borzalmas tagságra szerettem volna utalni.
– Korábban írtam erről; szerintem a magyar jobboldali szellemiség, érzület, mentalitás valahol a negyvenes évek vége felé konzerválódott, ráadásul a szó rossz értelmében: rögzült, megmaradt, mint egy befőtt. A háború után a totális diktatúra mindenféle jobboldaliságot kiiktatott a közéletből, így a szovjet uralom alatt lévő országok jobboldala nem esett át azon a korszerűsödésen, liberalizálódáson, néppártosodáson, amin a nyugat-európai igen. Antall nagy esély volt a jobboldal számára; ő nem ott akarta folytatni a jobboldali politikát, ahol abbamaradt – a kisgazdák tipikusan ott akarták folytatni -, hanem a nyugat-európai korszerű jobboldalisághoz közelítette. Éppen ezzel a pedagógiai munkával szemben lázadt föl Csurka. Antall távozása után Orbán a jobboldal rossz hajlamait erősítette föl. A diktatúra ugyanis nem késztette önvizsgálatra a magyar jobboldalt úgy, mint a németet. Maradt – nem tudom, hogy antiszemitizmusnak nevezzem-e – egy gyanakvás, egy rossz, előítéletes viszonyulás a zsidósághoz. Különben Orbán nem mondaná, hogy a baloldal rátámadt a saját nemzetére és, hogy emögött talán genetikai meghatározottságok vannak. Szerintem őbenne abszolút semmiféle antiszemita érzület nincs, de pontosan tudja, hogy ettől elájul a közönsége. Vagy amikor „97-ben azt mondta a Vigadóban, hogy „idegenszívű” a kormány. Akkor választották őt a jobboldal vezérévé, akkor emelte pajzsra a hagyományos jobboldali törzsközönség. Csurka nem véletlenül mondta a beszéd után, hogy „Orbán Viktor Antallra hivatkozik, de engem idéz”. Orbán persze mindig ravasz volt ilyen szempontból, hiszen a szó Deáktól való, aki természetesen Ausztriára célzott vele, de ott a közönség ezt a jelenre és a zsidókra kódolta. Szóval azért nem lehet egy mérsékelt liberális-konzervatív jobboldalt politikailag megszervezni, mert ez a közönség valójában nem erre hajlik. És olyan nagy kaliberű politikus sem tűnt föl azóta, mint Antall, aki egy korszerű jobboldaliságot képviselne.
– A választók többsége mégsem ezt preferálta. Mi történik most a baloldalon?
– Az egyik nagy különbség, hogy a baloldal vezére nem az „egy a tábor, egy a zászlóban” gondolkodik. Gyurcsány pontosan tudja, hogy egy osztott, legalább kéttagú baloldal a győzelem esélyét jelentheti. Nemhogy beolvasztani nem akarja, hanem egyenesen félti az SZDSZ-t. Volt egy mélypont az államfő-választási kudarc idején, amikor az MSZP-ben hajlamosak voltak az SZDSZ-ben megtalálni a bűnbakot. Tanulságos összevetni ezt a két szituációt – épp Gyurcsány mondta, tőle idézem a könyvben -, ahol mind a két esetben a nagy párt vallott kudarcot a kicsivel szemben. Az SZDSZ nem támogatta Szili Katalint, az MDF pedig nem volt hajlandó alárendelni magát a Fidesznek. Az MSZP levonta a tanulságot, és harmonikus viszonyt tudott a választások előtt kialakítani a szövetségesével, a Fidesz ellenben az ismert eszközökkel mindent gyalázatot elkövetett az MDF-fel szemben.
Gyurcsánynál nemcsak arról van szó, hogy hatékonnyá tudta tenni a baloldalt, a kormányzatot és a kormánypártokat, hanem ideológiai megújítást is végzett. Az MSZP politikájának soha nem volt korábban valódi tartalma. A rendszerváltozás idején igyekeztek menteni valamennyit a pozíciókból, utána pedig a szakszerűséget vették elő, ami tipikus fedőszava annak az állapotnak, amikor nincs ideológia. Ez az üresség egészen Gyurcsányig eltartott, ő azonban érzelmileg is fölrázta a baloldalt. Korábban úgy láttam, hogy az MSZP egy menthetetlenül lefelé süllyedő párt, amelynek a szavazói kihalnak, a fiatalokat pedig a Fidesz vonzza magához. Az MSZP politikusai ugyan ügyes taktikusok voltak, meg jól kommunikáltak, de az egész nélkülözte azt a dinamizmust, amit Orbán adott a Fidesznek a 90-es években. Mára teljesen fordított helyzet állt elő; az MSZP tűnik dinamikusnak, és olyan pártnak, amelyik politikájának van tartalma, amelyik hisz magában, és nyilván mindez Gyurcsány személyéhez kötődik döntően. Eközben a Fidesz tűnik kiégettnek, hamisnak, leharcoltnak, és jelenleg nem lehet tudni, milyen módon lábalnak ki a válságból.
– Most azonban Gyurcsány komoly feladatok előtt áll. Nem fog belebukni a reformokba, hiszen miután megreformálta a pártját és a baloldalt, meg kell reformálni az államot is?
– Minden jel arra mutat, hogy nem azt a politikát fogja csinálni, amit elődei, amit akár Horn Gyula tett. Horn a nyugdíj- és az igazságszolgáltatási reformba végül belevágott, de csak olyan 8 hónap plusz egy-két év után, amikor a csőd szélén kellett Bokros Lajossal megszorító intézkedéseket hozni. Gyurcsány eltökélt a reformok beindításában és véghezvitelében, és egyértelműen számol azzal, hogy ez népszerűségvesztéssel jár. Meg is fogalmazta, hogy nem kell állandóan a közvéleménynek politizálni, hogy normálisnak mondható, ha a ciklus közepén egy kormányzó párt vesztésre áll. A kérdésre a 2010-es választások adnak feleletet; addig biztosan nem fog belebukni.
– Nagyon indiszkrét lennék, ha megkérdezném, hogy kire szavazott?
– Igen, de válaszolok, mert nem szeretném, ha félreértés lenne. Az MDF-re szavaztam. Megfogadtam a Fidesz 1990-es tanácsát: hallgass a szívedre!
– Elég sok támadás érte mostanában a jobboldalról, még ügynököt is szerettek volna Önből csinálni.
– Korábbi párttársaim nem támadtak, a Fidesz médiabeli verőlegényei jöttek nekem. Volt MDF-es nem szólalt meg ebben az ügyben, hallgattak…
– De nem is védték meg.
– A baloldalon akartak megvédeni, még egy aláírásgyűjtés ötlete is felmerült, amire azt mondtam, hogy semmiképpen se, ha tényleg jót akarnak nekem. De jólesett volna, ha a jobboldalon azt mondják nekem a volt barátaim, hogy ugyan semmivel nem értünk egyet abból, amit mostanában irkálsz, de amit állítanak rólad, azt gyalázatnak tartjuk, és nem hisszük el.
– Senki nem állt ki Ön mellett?
– Páran felhívtak telefonon, de örültem volna, ha a nyilvánosság előtt is tesznek valamilyen gesztust. Orbán volt az, aki az ötödik napon azt mondta egy sajtótájékoztatón, amikor rákérdeztek, hogy ő nem hiszi ezt a dolgot, mivelhogy akkor már a vak is látta: az ügy bumerángként működik…
– Igen, sokak szerint éppen tőlük indult az egész történet.
– Nagyon naivnak kellene lennie ahhoz az embernek, hogy merő véletlennek tekintse. Buda Péternek volt az Élet és Irodalomban erről egy cikke; nagyon meggyőző logikával és nagyon sok bizonyítékot felvonultatva valószínűsítette, hogy egészen konkrét politikai háttere volt az ügynek és a Fideszig, illetve Kövér Lászlóig vezette vissza a szálakat.
– Ha az Önnel hírbe hozott tartótiszt nem szólal meg, akkor talán nem lett volna könnyű a helyzete.
– Annyira képtelen volt a vád, hogy biztos voltam benne: ki fog derülni, hogy alaptalan. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hirtelen, egy-két nap alatt omlik össze. Ebben a Berente Károly nevű egykori titkosszolgálati embernek kulcsszerepe volt, és tényleg nagyon becsülendő, amit tett. Ez a dolog ráirányította sokak figyelmét arra, hogy itt minden eszközt bevetnek. Nem kétséges, hogy politikai publicisztikáim miatt próbáltak hitelteleníteni. De hozzátehetem ami most történik, hogy a kecskeméti Katona Gimnáziumban eltöltött több mint 20 év után jövőre nem taníthatok, ezt is összefüggésbe hozom politikával. Az igazgató, aki eddig egyébként a barátom volt, korábbi fideszes önkormányzati képviselő, illetve a helyi Fidesz elnökségi tagja még tavaly is. Azért is gondolom ezt, mert velem nem közöltek semmit, egy véletlen folytán derült ki, egy kolléganőm panaszkodott, hogy neki 26 órát sóztak a nyakába, én meg nem kapok órát. Ekkor kérdeztem rá az igazgatónál, és nem akarom részletezni, hogyan reagált, meg hogyan vakarta a feje búbját.
– Jól értem, elbocsátották óraadó tanár állásából?
– Nem kötnek velem szerződést, ahogy eddig minden évben. Igaz, most kifut az osztályom, de hát ez mindig úgy volt, hogy utána kaptam egy elsős osztályt. Ha jól tudom, társadalmi önvédelmi testületnek nevezte el a Fidesz azt a szervezetet, amely a politikai nézeteik miatt hátrányba kerülő, vagy üldöztetésnek kitett embereket akarja megvédeni. Egy demokratikus jogállamban nem a pártok feladata a hasonló érdekvédelem, hanem a független bíróságé, az ombudsmané, meg a sajtóé. Egyébként ha komolyan venném, akkor én lennék az első, akik jelentkeznék náluk, hogy védjenek meg saját maguktól – de hát nem veszem komolyan, persze.
– Önt valahogy mindig kizárják, mindig rossz helyre kerül.
– Szerintem teljesen jó helyen vagyok, nincs semmi különleges a helyzetemben, csak leírom, amit gondolok. Egzisztenciálisan nem kötődöm egyik oldalhoz sem, tehát nem abból élek, hogy ha most kormányra jutnak valakik, akkor megnyílik valamilyen pénzcsatorna. Amikor publicisztikát írok, akkor nem vagyok hajlandó politikusfejjel gondolkodni. Nem mérlegelem, hogy X pártra milyen politikai hatással lesz, hogy veszít-e szavazatot, hasznára lesz, vagy a kárára, ha megírom az igazságot, vagyis, amit annak gondolok. Egy publicistának nem szabad másként gondolkodni. A magyar sajtónak, különösen a jobboldalon, de a másikon is az egyik problémája, hogy sokan a pártok és a politikusok fejével gondolkodnak. Azt kell leírni, amit az ember jónak és valóságosnak gondol. Mostanában mindenféle elméleteket gyártanak velem kapcsolatban. A „Debreczeni-szindróma” írta valaki egy kolumnán keresztül a Heti Válaszban. Ez marhaság. Én teljesen normális vagyok.
Simon Zoltán
