Népszabadság * Munkatársunktól * 2006. május 12.
Krétaporos kudarc
Április 5-én a miskolci Városi Pedagógiai Intézetben a Holokauszt az oktatásban címmel tanári továbbképzést tartottunk volna. Ötvenkét iskolából két kolléga jött el. Jöhetett volna minden intézményből osztályfőnök, magyartanár, történelemtanár, munkaközösség-vezető is. Nem jött. A továbbképzés érdeklődő pedagógusok hiányában elmaradt.
Az egyetemen, s utána is sokszor és sok helyen hallottuk, hogy gyakorló tanárként is tovább kell képeznünk magunkat, hiszen a „jó pap holtig tanul”. A tanári asztalnál ülve (!), szolid krétaporban esélytelenek vagyunk! Vagyunk néhányan, megszállott optimisták, akik megpróbáljuk felvenni a ritmust. Megtanultuk másképp használni a médiumokat, eszközöket: a számítógépet, a projektort, filmeket, zenét, az internetgalaxist. Beépítettük mindennapi rutinunkba a már-már elfeledett könyvet, a művészeteket – azaz megpróbáltuk színesebbé, élvezhetőbbé tenni a tanítási órákat. Ezt a tapasztalatot szerettük volna átadni a kollégáknak! Nem magunknak tanultunk, hisz az ember azért megy tanárnak, mert van mondanivalója, és azért, mert tovább szeretné adni tudását!
Módszertanilag is tovább képeztük magunkat: a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben elvégeztünk egy 120 órás Holokauszt az oktatásban című kurzust. Állandó kapcsolatban vagyunk az Oktatási Minisztériummal, a Holocaust Dokumentációs Központ (HDKE) munkatársaival, a Jad Vasemmel és egy – sajnos szűk – tanári csoporttal, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi, és hasonló ellenállásba ütköznek. Szerettük volna összekapcsolni a két dolgot: a modern oktatási eszközöket és az itt tanult, módszertanilag is új ismereteket. Vállaltunk tehát ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás és önös érdek nélkül egy tanítási időn kívüli módszertani tanártovábbképzést. Tavaly szerény érdeklődés mellett ugyan, de sikerült előadnunk mondanivalónkat, ötleteinket, óravezetési javaslatainkat (Soá – Hogyan tanítsuk a holokausztot? címmel). Akkor is felajánlottuk, hogy „házhoz megyünk”, és bármelyik iskola bármelyik osztályának tartunk rendkívüli osztályfőnöki, történelem- vagy magyarórát. Nem kért belőlünk senki.
Nem kellene felvenni a kesztyűt, kimászni a sértődött öntudat langyos posványából? Nem kellene „továbbképződni”? Legyünk közhelyesek: nem erőszak a disznótor! Minden pedagógus helyére 10 fiatal pályakezdő lépne. A megújulást, a szellemi munkát, a nyitottságot, a versenyképességet ez a szakma is megköveteli. Miért csak a cipésztől, a kereskedőtől, a kőművestől várjuk el, hogy minőségi munkát végezzen? A mi felelősségünk, a mi munkánk sem kisebb.
Bolla Ildikó-Magos Judit
középiskolai tanárok, Miskolc
Szegény Willy Loman!
Színházban voltam, meghatóan jó előadást láttam: Az ügynök halálát Bodrogi Gyulával, Vári Évával és néhány kitűnő más színésszel. A Hajós utcában parkoltam, szabálytalanul, olyan helyen, ahol szabálytalanságom se autót, se gyalogost nem akadályozott a közlekedésben. Az arra illetékes az autóra kerékbilincset szerelt. Megérdemeltem. Fizettem.
Megérdemeltem? A bilincset 19.09 perckor, négy perccel azután szerelték fel, hogy a Tháliában felment a függöny. Mintha csak úgy időzítette volna az intézkedést a parkolótársaság embere, hogy el is kezdődjön a színház, és ő is elérje otthon a vacsorát.
Biztos nem így volt. Nyilvánvaló, hogy dühömben ragadtatom magam rosszindulatú feltételezésekre. Biztos az is csak véletlen volt, amikor tavaly a környékbeli bál vendégei találták hazamenet ugyanígy lebilincselve autójukat.
Amilyen dühös vagyok, még az is eszembe jut, hogy az Andrássy út és Nagymező utca sarkától számított kétszáz méteres körzetben vagy nyolc színház van – szabályos parkolóhely pedig úgy este hat után nincs. Idő sincs, mert az előadás, ugye, időben kezdődik. És kezdődik centrumék vadászszezonja is.
A környéket a pesti Broadwaynek nevezik, ez az ország egyik kulturális csomópontja. Rémlik, hogy nem is olyan régen Budapest Európa kulturális fővárosa akart lenni. Úgy, hogy a színházak körül parkolóhely nincs, csak bilincs? Még jó, hogy nem sikerült. Parkolótársasági kultúráról beszélni akkor estefelé, ott a kulturális központban felesleges. Ott és olyankor belátás nincs, csak bilincscsörgés van.
A pesti Willy Loman tehát kijön a színházból, és megtapasztalja, milyen jogszerű, milyen kegyetlen törvények szerinti és milyen keserű az autósélet a pesti Broadway környékén.
Polgár Viktor
Budapest
