GYÖRGY PÉTER
Sértődöttség és késő bánat
Televízió
A magyar jobboldali média egyik zászlóshajója, a Magyar Nemzettel szoros bajtársi szövetségben működő Hír TV komoly zavarban van. Míg például a Heti Válasz tulajdonosa, Csák János, Marx követőjeként, az Értelem és hitelesség című cikkében bejelentette, hogy „Nem leleplezni kell a világot, hanem megérteni és megváltoztatni.”, addíg a Hír TV képtelen túljutni az önsajnálat és világundor, illetve gyűlölet műsorainak sugárzásán. A Célpont című műsorban Kapitány Gergely jó példáját nyújtja ennek a szomorú, a hűségről tanúbizonyságot tévő világállapotnak. A legutóbbi adás egy része a választások második fordulójának éjszakájával foglalkozott: immár hosszú napokkal később. Különös ötlet ez: megszólaltani a veszteseket, s elmondatni velük, hogy végső soron mégis nekik volt igazuk. Mintha a szavazás igazságelméleti kérdés, s nem demokratikus processzus volna, amelynek lehetséges a végeredménytől független olvasata. Kapitány ugyan mindenféle klasszikus rock”n roll számmal ékíti műsorát, amelynek vizuális megvalósítása úgymond „klipszerű” megoldásokkal is kacérkodik, ő maga James Dean-klónnak láttatja magát, de a lényegen mindez semmit sem változtat. Ugyan miért jó az a Hír TV-nek, hogy a műsorban szereplők igyekeznek elhitetni a nézőkkel, hogy ami történt, az mégsem történt meg. Nem tudok arról, hogy a Hír TV terapeutikus dívány, afféle kollektív traumakezelési intézmény lenne, de az biztos, hogy a buta hazudozás nem segít senkinek elfogadnia azt, ami történt. Ami bizony nem sorscsapás, s nem ármány és ravaszkodás eredménye: hanem a demokratikus népakarat döntéséé, a választásoké.
Hankiss Ágnes, aki Tőkéczki László társaságában a katolikus Veres püspökkel beszélgetett, ennél tovább ment. Pszichológiai hipotézise szerint a választók az ismert Stockholm-szindróma miatt szavaztak az MSZP-re. Történt ugyanis, hogy egykoron terroristák foglyokat ejtettek az északi állam egyik nagykövetségén, s a túszok kínjukban megszerették elrablóikat. Mármost, folytatta a Hamvas Intézet igazgatónője, mindez ismert a koncentrációs lágerek túlélőinek történeteiből is: akik ugyancsak mit tehettek mást, rettentő drámájuk eredményeként azonosultak az agreszszorral. Akármint forgatom: mégis arról van szó, hogy Hankiss Ágnes szerint a magyar választókat elrabolták, minimum túszul ejtették saját hazájukban, amely egy láger lenne, s most aztán addig pszichóztak, amíg így nem szavaztak. Ami a koncentrációs lágerek túlélőinek traumáját illeti, azzal kapcsolatban végképp nem szokás hülyeségeket beszélni, még akkor sem, ha az a Hír TV-ben hangzik el.
Szerintem mindennek az indulati kielégülésen kívül semmi más értelme nincs. S amennyire szüksége van az országnak a jobboldalra, annyira nincs szüksége arra a mélységes demokráciaellenességre, ami emögött a hisztéria mögött van. Ami ebben a műsorban nyomasztó, annak semmi köze ahhoz, hogy a baloldal s a liberálisok megnyerték a választást. Volt már fordítva is, és minden bizonnyal lesz is még. Azonban a politikai pártok közötti versengés kommentálásának semmi köze sincs a másik fél elementáris megvetésének, illetve a sértett hisztéria mediatizált látványának képeihez.
Azért azt mégsem gondolhatja a jobboldal, hogy nagyvonalúságból, a vesztesek iránti kötelező elegancia okán az elkövetkező hónapok során kritika és reflexió nélkül mondhatják, monoton módon sorolhatják a sértődöttség és megvetés fantazmagóriáit. A jobboldal legkülönösebb tévedése nem más, mint a megvetés, amit a baloldal iránt érez a Hír TV tanúsága szerint. Lehet indulatosnak lenni ellenfeleink iránt, de nem tisztességes a nemzeten kívülállóként beszélni róluk, ha győztek, ha veszítettek. Mondhatnánk persze, hogy mindezt engedjük el a fülünk mellett, s van is ebben némi igazság. De épp annyi lustaság, szellemi restség is, illetve – sajnálom, de így van – némi óvatos undor is: végre is, ha az ember teheti, akkor elkerüli, hogy leírja Bayer Zsolt nevét, hát még azt, hogy nézze a tévében, vagy elolvassa, amit ír.
De lehet, hogy mindez tévedés. Mert nem olvasom már a Demokratát: pusztán önvédelmi okoknál fogva. A Hír TV-t is óvatosan nézem, kezem a távkapcsolón, mindig készen arra, hogy megrettenek attól, amit hallok és látok: mert nem tudom magam felkészíteni a hisztéria és gyűlölet nyílt vallomásaira. A Vasárnapi Újságról évek óta nem is hallok, a Magyar Fórumot talán meg sem ismerem, Magyar Nemzetet csak akkor veszek a kezembe, ha eljut hozzám valamely elképesztő túlzás híre.
De hát ez mégsincs rendben. Egyetlen pillanatra sem állítom, hogy a jobboldali nézőknek könnyű dolguk van, amikor az Újságíróklubot, vagy a Heti Hetest nézik. Ha bármit is számít: az olyanfajta baloldali-liberális értelmiségieknek is többször bosszantóak, néha pedig felháborítóak, mint amilyen én is lennék.
A jobboldal vesztett, elemi joga hát van a méltósághoz. De úgy tűnik, hogy ehhez való joguktól saját újságíróik egy része fosztja meg őket, pedig a jobboldal társadalmi megítélésének, reprezentációjának, tehát jövőjének sorsa ma alapvetően a jobboldali média kezében van. S gyakran nincs nagyobb ellenségük saját maguknál.
Aztán még Orbán Viktor is mondott egy beszédet a Várban, amit a HírTV élő adásban közvetített, majd többször megismételt. A Fidesz elnöke kijelentette: „Mi pontosan tudjuk: nem az ellenfél programja, nem is az eszméi kerekedtek fölénk – valójában a pénzük vert meg bennünket, és mindenki láthatta, pénzük, az volt temérdek.” S talán vegyünk egy kis levegőt a következő félmondat előtt. „Mondják, a pénznek nincs szaga, se színe. A pénznek valóban nincs, de a gazdájának van, és azt éreztük és láttuk is mindenhol, szerte az országban. Tisztelt hölgyeim és uraim, a helyzet úgy áll, hogy a sok pénz legyőzte az igazságot…”
S akkor most – ha tetszik, ha nem – kezdődik a magyaróra. Nos tehát: milyen szaga is lehet a pénz gazdájának, mit mindenkinek érezni és látni (sic!) is lehet? Ó persze lehet, hogy a volt miniszterelnök arra gondolt, hogy a pénz gazdájának jó szaga van, de attól tartok, ez az értelmezés nem igazán hiteles. Az érvelés szerkezetében nem tűnik valószerűnek, hogy a program helyett pénzzel győző ellenfél szaga az illemhelyekben található illatosítóval lenne azonos. Vagy épp az Eternity, esetleg az Obsession parfümök illata jutott volna a volt miniszterelnök eszébe, ott, a Várban. Attól tartok, hogy az érvelés félreérthetetlen: a pénz gazdája, az bizony büdös. S akkor itt van a következő kérdés: ki is tehát a pénz gazdája, az a bizonyos, aki minden valószínűség szerint büdös. Na, itt vannak mindjárt a kapitalisták. A büdös kapitalisták tehát, ők lennének azok, akiknek a sok pénze legyőzte az igazságot? De vajon véletlen, vagy a nyelvérzék tehetetlenségi ereje, az anyanyelvem ismerete az, amiért ha a pénz büdös gazdájáról gondolkozom, nekem a zsidó is eszembe jut? „Büdös zsidó”, ezt már hallottam mondani, de őszintén: a „büdös kapitalista”, a „büdös pénzgazda” vagy „szagos pénzgazda” kifejezéssel mintha még nem találkozhattam volna. Azaz, a volt miniszterelnök beszéde, ha tudatosan, ha véletlenül, de rájátszik egy ismert magyar nyelvi fordulatra, s én ezt botrányosnak vélem.
Csurka István beszél és ír így.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 18. szám
