Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operáját a szakszerűség legmagasabb követelményeit kielégítve játszották Zürichben. Remek a zenekar, melyet kifogástalanul irányít Franz Welser-Möst. A szereposztás ideálisnak látszik, José Van Dam (Hans Sachs), Matti Salminen (Veit Pogner) igazi húzónév, s a vokális adottságokkal nem szűkölködik Petra Maria Schnitzer (Eva) és Peter Seiffert (Stolzing) sem. Utóbbi, úgy tűnik, hogy a lehetségesnél esendőbb, szánalmasabb személyiségeket formál szerepeiből, valahogy úgy, mint a közelmúltban recenzeált Tannhauserben (MaNcs, 2006. április 6.). A nagy jelentőségű színházrendező, Nikolaus Lehnhoff összetett, sematikus vonásoktól megtisztított Beckmesser-alakításra kérte Michael Vollét, aki derekasan meg is felel a rendezői óhajnak. A három felvonást három történelmi korszakban látjuk, a középkorból indulunk, a 19. század adja a középső felvonás vizuális köntösét, és végül megérkezünk a mába. Nem különösebben zavaró ez a megoldás, a magam részéről a Zürichi Opera egyik modorosságának tartom, helyi érdekességű, sajátos íznek. Nem kétséges, hogy a mű a lehető legpontosabban szólal meg, a rendezés minden pillanatban feszes, nyoma sincs lötyögésnek, elnagyolt részletnek, az énekesek – még a kisebb szerepekben is – klasszisok. Ennek ellenére ez az előadás nem jó sem a darab, sem Wagner, sem a műfaj megszerettetésére, megfertőzés előtt álló gyermekek és felnőttek elől elzárva tartandó. Ami nagyon hiányzik belőle, az egy szerethető vagy gyűlölhető, de mindenképpen izgalmas színpadi személyiség, aki így vagy úgy, de magára vonja a néző figyelmét.
Molnár
EMI, 2006
** és fél
Ormos Mária: A történelem vonatán Bő két évtizeddel ezelőtt egy már elhunyt kitűnő történész, Szücs Jenő a Valóság című folyóiratban nagyobb írásban elemezte az akkortájt új erőre kapott honi okkultizmust: a hun-magyar, a sumer-magyar rokonságot hirdető meg a többi hasonló „elméletet”. Főbb megállapításai – hogy ti. végső soron a történeti tudat, a történelmi (ön)szemlélet kóros zavarairól van szó – és az azokat alátámasztó argumentáció azóta sem vesztettek érvényességükből. Nem véletlenül idézzük föl e hajdani munkát: Ormos Mária jelen tanulmánykötete ugyancsak szenvedélyesen száll szembe a történetírás kontárjaival, s próbál a helyére tenni jó néhány tévhitet és mítoszt, legyen szó Trianonról, a nemzetiszocialista államról vagy éppen a Horthy-korszakról. A szerző minderről közérthetően igyekszik beszélni, hiszen könyvének egyik tézise épp az, hogy számos, valóban értékes, ráadásul a témaválasztása okán közérdeklődésre is joggal számot tartó tanulmány azért nem képes alakítani a közgondolkodást, mert a szakszövegek világa túlontúl eltávolodott a história iránt érdeklődő laikusokétól. Ormos Mária a történettudomány nyelvezetének bulvárosításával kísérletezik e szövegekben – s a végeredmény egy jól olvasható, de a vállalt szándék miatt olykor önismétlő, itt-ott feleslegesen túlmagyarázó, helyenként szakállas közhelyekbe torkolló szöveg. (Például: „A történelmet nem lezárni és nem is büntetni kell, hanem megérteni, és amennyire lehet, levonni belőle a levonható következtetéseket.”) Mindazonáltal maga a felismerés – valamit tenniük kell a céhbelieknek is a mind burjánzóbb és népszerűbb történelemhamisítások ellen – rokonszenves. Már csak azért is, mert a szerző több évtizedes tapasztalattal rendelkező oktatóként nyilván sokszor szembesült azzal az elképesztő színvonalromlással, ami a felsőoktatási intézmények (s különösen a főiskolák) történelem szakos átlaghallgatójának – a jövendő tanárának – a felkészültségét jellemzi.
B. I.
Múlt és Jövő, 2005, 278 oldal, 2300 Ft
*****
KÉZIMUNKA Szíj Kamilla és Szijj Ferenc nem rokonok, csak majdnem azonos vezetéknevük kapcsolja őket össze, illetve az, hogy Várnagy Tibor – a Liget Galéria vezetője – úgy ítélte meg, hogy e véletlen és esetleges egybeesésen túl is igen érdekes lehet, ha egy közös kiállításon egymás mellett mutatják be műveiket. Egy grafikus, aki teljesen fellazította a kamaraműfaj határait és egy költő-író, aki fotókat készít, továbbá rajzol is. A teremben sok-sok, tenyérnyi rajz mellett három, a plafontól a padlóig húzódó óriási tekercs látható. Férfikéztől származik az intim méretű, egyértelműen figuratív grafikák sora, míg a nő hatalmas, apró vonalhálóból felépülő rajzai szándéka szerint nem kapcsolódnak a létező valósághoz. Egyiknél a téma ismétlődik monotonul, míg a másiknál a rövid ceruzavonások, s bár mindkettőjükre jellemző egyfajta befelé, önmagába fordulás, mégsem tehetünk egyenlőségjelet a kettő közé. Szijj kicsinyke testtorzói ugyanis csak önmagukkal vannak elfoglalva: klasszikus férfiszóval élve kézimunkáznak, azaz maszturbálnak. A sötétre satírozott alakok úgy merülnek el ebben a furcsa, szomorú, de mégis brutális szexualitásban, hogy az önaktusból kilúgozódik minden érzékiség. Ellenben Szíj rajzait csak felszínesen kapcsolhatnánk hímzőfonállal bíbelődő női kacsókhoz: az elmélyült és meditatív rajzok szavakkal le nem írható mélységekből bukkannak elő, s mintegy belső „sugallatra”, a kéz médiuma által teremtődnek meg. S maguk a nonfiguratív művek, a vonalcsíkok tapogatódzó, bolyongó, szinte örökké áramló halmazainak objektumai olyan szexuális érzékiséget sugároznak, amelynek kiindulópontja nem a testben, hanem a lélekben lakozik. A vonalak hullámaiból kialakuló lágy örvények ugyanúgy befelé húznak, mint az öntárgyiasított vágy kiélése. A virtuális örvénybe belezuhanó látogató élménye jótékonyan elfedi a művek kvalitása közötti különbséget – s így van ez jól. Kézimunkázni érdemes.
– dck –
Liget Galéria, május 4-ig
*****
Afrikai szeretők Akik eleget járnak moziba, jó ideje tudhatják, csak úgy nyaralgatni a világban csuda veszélyes dolog. Ha az efféle filmek számosságát komolyan figyelembe vennénk, aligha merészkedhetnénk mondjuk a némileg kétségkívül egzotikus Sárisápon túlra. Mindazonáltal e műnem is kitermelte a maga gyöngyszemeit, gondoljunk csak Alain Tanner Fehér városban című művére, de akár említhetnénk a valamivel nyilván vitathatóbb Oltalmazó eget is. Talán azért pont ezt a kettőt, mert ha összeadjuk őket, elhanyagolható különbséggel kijön jelen filmünk veleje, ám bizonyos irányokba még tovább is jutunk – voltaképpen szerencsére.
Most konkrétan Kenya a mágikus csapda. Helyesnek mondható fiatal pár megy lépre, pontosabban a hölgy tag. Jön egy maszáj harcos teljes díszben, és muszáj maradni. A szerelem mindent legyőz – leglábbis kezdetben. Ha akarom, így jutunk a Lányom nélkül soháig – majdnem (voltaképpen szerencse).
Mindazonáltal az Afrikai szeretők egy átgondolt és gondosan megvalósított darab, amiből a kivitelezésen felesleges lenne fogást keresni. A nehézségek inkább arra keresendők, hogy meddig is jut ez az átgondoltság. Hisz azt aligha állíthatjuk, hogy Afrikában elérkeznénk egy nő szerelmének legmélyére, viszont jócskán nyílik módunk elszöszögni a kulturális különbözőségeken (s benne az ellentétek már-már törvényszerű, épp ezért talán el is túlzott vonzásán) – ez meg, mint már utaltunk rá, megvolt néhányszor (persze bizonyára nem elégszer).
Mindazonáltal határozottan nézhetős moziról beszélünk, ami vélhetően alig is fogja rontani az ilyesmikre szakosodott utazási irodák boltját.
– bruno –
A Forum Hungary bemutatója
*** és fél
John Updike Eastwicki boszorkányok című kellemes művét egy szintén kellemes film tette népszerűvé, melyben három igen jó női alakítás (Cher, Susan Sarandon, Michelle Pfeiffer) mellett a kénköves pokol ellenállhatatlan ördögét játszó Jack Nicholson volt az adu ász.
Jack Nicholsonnak éppen úgy csúszott le a fenekén a mintás alsógatya, mint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában (a budapesti Tháliában, a vidéki találkozón) Gáspár Tibornak. Más kérdés, hogy színpadon a nyers, fizikai valóság mindig durvább hatást kelt.
Mindazonáltal az ördögöt, azaz a Daryllt (majdnem devil!) játszó Gáspár az előadás legjobbja; az ő figurájának van a legszélesebb regisztere: a titokzatos idegentől a vehemens hódítón, az önelégült pasán át az erőszakos zsarnokig, a cinikus gyilkosig. Gáspár mindegyik „alkarakterben” megfelelő, azazhogy van neki színe, több is.
A nőknek kevésbé, pontosabban leginkább egy-egy. Még Széles Zita Alexe a legélénkebb árnyalat – mélyvörös, mondjuk -, ő ugyanis a kényszerűségből (férje halála után) újra szinglivé lett nőbe egy teljesnek látszó sorsot, kerekdednek tűnő életformát nyom bele. Gerle Andrea Jane-je belevész a piálás aktusába, Kuthy Patrícia Sukie-ja a helyi (nagyon) kisvárosi médiatyúk kliséjébe.
A látványt – azaz a díszletet – Csík György tervezte; „ahogy Móricka az amerikai kisvárosi házat elképzeli” stílusban, de elég jól képzeli el, a böhöm piros kanapéval, a rengeteg mütyürrel. Pregitzer Fruzsina – a szomszédasszony – bébikék toalettje is telitalálat, túlzóan parodizáló szerepformálása kevésbé. Illetve lehetséges, hogy az előadás egészét a túlzás felé nyomhatta volna a rendező Tasnádi Csaba, akkor lett volna tragigroteszk horrorparódia belőle.
Így leginkább közepes, jól-múlik-az-idő típusú színházi este, izgulnivaló nincs, ne féljünk, minden a lehető legjobban alakul. Éljenek a boszorkányok!
– ki –
Thália Színház, április 18.
***
Hess Is More: Captain Europe Mikael Hess, a kiváló dán producer/zeneszerző/ütőhangszeres, a barkácszene királya ismét lépett egyet az örökkévalóság felé: új lemeze simogató, ringató ajándék, mindamellett sikeres kísérlet a tökéletes elektropop megteremtésére. A hallgató fülét már az első szerzemény is mintegy hájjal kenegeti, s a nyitó tétel ráadásul bátor címválasztásával (Aben og lukket som en Jorgen) is kitűnik. A Yes boss bájos duettje ehhez képest tökéletes telitalálat – nemkülönben a Farfisa Rumba minimal-elektro prüntyögése. A mester rendre rejtélyes tárgyakon dobol, egyébként is lehetőség szerint maga szólaltat meg minden hangszert, s csak ezután jöhetnek a gondosan összegyűjtögetett hangminták. Az eredmény meg hol bájos dzsesszetűd, mint a Grafolog, vagy repetitív dubkollázs – lásd a Piano Waltz című szerzeményt. A jelentős, videoklippel is megtámogatott sláger sem hiányozhat: a The Magic Intervention Of The Divine Presence Research Center igazi fülbemászó darab, rendes, táncra termett electrohouse-ütemekkel. Amikor éppen nem vadul, akkor szép csendes, nyugodt hangulatokat gyárt, s hallva az éteri csörömpölést eszünkbe sem jutna, hogy most éppen egy kávéfőzőből és gyerekxilofonból álló kimérán játszik gumikalapáccsal.
A sajátos mutáns popzene újabb csodás példáját nyújtja a Love Me Do című tökéletes, duettbe ágyazott (partnere, mint fentebb: az izraeli Michal Cohen) zenei kollázs, s a dicséretesen takarékosra szabott lemezt egy szép tangóval zárja a művész. Na jó, a második talán nem annyira zseniális, mint a debütáló album (Tip Top Dynamo), de csalódást semmiképpen sem kelt, a kettő együtt pedig verhetetlen.
– minek –
Music For Dreams/Neon Music, 2006
****
Utolsók könyve Nagyon szép képanyaggal ellátott, áttekinthetően és szellemesen tördelt, érdekes, olykor haszonnal forgatható ez az eredetileg Londonban 2005-ben megjelent kultúrhistóriai kötet – sok-sok vitatható megoldással, rengeteg tárgyi tévedéssel. Az előszóban az űrhajós Gene Cernan, aki 1972. december 14-én utolsóként lépett a Holdra, megkapóan mondja: „Az utolsók jelentőségét nem szabad alábecsülni.” Nem is tesszük, de azért megjegyezzük: hogy egy adott témában mi az utolsó, az nyilván vita tárgya lehet, ráadásul a fogalom viszonylagos. Mert korántsem biztos, hogy nem lesz több holdséta. Ráadásul az „utolsó” fogalomhoz olykor kegyelet szülte tévedés társul. Például Mozartnak a közhiedelemmel ellentétben (mint a kötetben is állítják) nem A varázsfuvola az utolsó operája, hanem a La clemenza di Tito, csakhogy ezt különféle okok miatt előbb mutatták be, ám az előbbi kétségkívül jobban alkalmas a hátramaradottaknak szóló hattyúdalnak. Noha léteznek kétségkívül utolsó dolgok, pl. az itt tárgyalt Utolsó vacsora, Leonardótól. Igaz, rajta kívül még számtalan „utolsó vacsora” festmény létezik. De Az utolsó tangó Párizsban aligha táncolható el még egyszer. A sok tévedés bosszantó, a Kafka-fejezet hemzseg tőlük: Kafka soha nem járt Münchenben egyetemre, nem Kieslingben, hanem Kierlingben halt meg Bécs mellett, nem ő volt szülei egyetlen túlélő gyermeke, hisz ott volt a három lánytestvére, Elli, Valli és Ottla. És még sorolhatnánk. De inkább a képeket nézegetjük.
– banza –
Ventus Libro Kiadó, 2006, 288 oldal, 6500 Ft
Kiállítás: *****
Tartalom: ***
Underworld 2. – Az evolúció Megint egy film, ami szereplők híján feature-öket vonultat fel; operációs rendszerek méhében fogant vizuális objektumok kalandjait kísérhetjük figyelemmel, noha egynémely közülük kísértetiesen hasonlít Görög Zitára. Fantasy-horror vagy mi (komiko-pasztoriko-tragiko), vérfarkasok, vámpírok, vérfarkas vámpírok, minden variáció mutálódik. A történet túlzsúfolt, ezernyi oda-visszautalás bonyolítja, a felépítmény csak úgy roskadozik a Marcusok, Williamek, Corvinusok, egyéb mitológiai hangzású nevek tömegétől, akár egy jófajta kelet-venezuelai szappanopera. Ám e téren a helyzet istenes, látni például abszolút semmit sem lehet. A meghitt félhomály tudniillik a vámpírok lételeme, és hogy ennek áldozatul esik az akciójelenetek megannyi részlete és a háttér java része, csak azért nem sajnálatos, mert amúgy az egész tényleg teljesen érdektelen és kiszámítható. A mítoszi történetet teljesen elhitelteleníti a szakmányban esedékes feltámadás, újjászületés; fájdalom, harag, szenvedély csak afféle doomos szinten, dark hangulatelemként van jelen, a történések (akció-magyarázat ritmusban) elsöprik a tét lehetőségét – így jár, aki számítógépes játékot filmesít meg. Hab a tortán, hogy a történet magyar sötétben játszódik, Budapest a legutolsó szibériai tanyánál is hidegebb, szegényebb, elhagyatottabb hely lett, ráadásul a város határában lánchegység is húzódik. A feliratos verzió ugyanakkor médiatörténeti eseménnyel szolgál: először hallhatjuk elhangozni amerikai fantasyfilmben azt a nevet, hogy Müller György.
– dercsényi –
Az SPI bemutatója
* (Müller miatt)
narancs
