Majsai Tamás
Levélféle Fabiny Tamás evangélikus püspökhöz
Tisztelt Püspök Úr!
Kedves Kolléga!
Azért írok Önnek, hogy legalább részben és áttételesen érzékeltessem, miféle elvárásom is lenne – és bármennyire hitetlenkedve fogadja is, rajtam kívül még sokaknak ebben az országban – egy olyan ember iránt, aki a Krisztus egyházában püspöki funkciót tölt be. Nem szeretném azonban áltatni. Húsvéti közszereplése óta ez a reménység Önt illetően bizony erősen megrendült, és nekem pedig maradnak a komor kérdőjeles mondatok.
Miről is van szó?
Kezdjük az egyszerűbbel! Megszoktuk már, hogy e hazában a nem szektaként működő egyházak kohéziós erejét jelentős mértékben nem a születés, a megváltás és a megigazulás evangéliumában való öröm ajándékai nyújtják, hanem a templomi központokból vezényelt nacionális bacchanália tudatmódosító bizsergése. Az evangéliumi üzenet unottan hallgatott részeit (pl. hogy „Jézus Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad…”) a nemzeti zászlók szószék és oltár körüli fityegése vagy a Himnusz és Szózat pogány dallamai teszik elviselhetővé. A református egyház papjai például semmitmondónak éreznék „csak” Jézus Krisztus követeiként forgolódni szolgálatukban, kiegészítésként felöltik hát magukra a palást mellé az őket a nemzet-totem áldozárainak rangjára emelő maskarát, az ún. atillát is. Mint tudjuk, e ma már csak bohócruhának tekinthető viseletet a náci eszmeiséggel rokonszenvező pártalakulatok sámánjai (pl. Csurka táltos és szellemi rokonai) hordják. Ám ne nyújtsuk a szót. A nemzeti köldöknézésre szakosodott „egyházi” közösségek a legtermészetesebbnek tekintik, hogy szorosan összefonódnak a horthyzmus világát idéző, vezérelvű kótyagos jobboldallal. Istentiszteleti alkalmaik gyakran süllyednek a Történelem Főutcája elnevezésű köztivornya szintjére, és válnak a Vasárnapi Újság néven sugárzott verbális garázdaság multiplikálóivá. (A városligeti református eklézsia legutóbbi konfirmárciós alkalmán pl. tőről metszett náci irodalmat árult a Károli Gáspár Református Egyetem jegyzetboltja. A stand működésére a lelkész úr külön is felhívta a figyelmet. Amikor a Bayer- és Lovas-kötetek, no meg Henry Ford A nemzetközi zsidó című kiadványa és egy nagy rakásnyi irredenta csecsebecse társaságában díszelgő árustól megkérdeztem, hogy milyen teológiai irodalmat kínál, azt válaszolta, „hogy az bizony nem lenne, mert azt nála eddig a kutya sem kereste”.) Az ún. történelmi egyházak jobboldali elkötelezettségének erőteljes jelképi kifejeződését láthatjuk abban is, hogy papjai, vezetői rendre a jobboldali médiapiac fórumain szeretnek magukról vallani. Például annak a nacionalista, irredenta és antiszemita felhangoktól bűzlő Magyar Nemzetnek a hasábjain, amelyet konzervatív politikusok sem óhajtanak még csipesszel sem kézbe venni.
Kedves Püspök Úr! Kedves Kolléga! Mit nem ád a Mindenható! Tegnap kinyitom ez utóbb említett lap húsvéti kiadását (elemzői igények mellett sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy ne vegyem kézbe), és bizony kit látok ott mosolyogni egy tenyérnyi fényképpel? Hát bizony Önt. Önt, aki püspöki hivatalviselésének első jelentősebb interjúját éppen e fórumon látta bölcsnek elrebegni. (Ha jól látom, amíg nem lett püspökké, nem itt kereste a közéleti szereplés lehetőségét.)
A lapba elég volt felszínesen belenéznem, és máris ráakadtam három olyan írásra, amelyek társaságában az Ön fényképe és szavai csak egészen komoly kérdéseket felvető módon sátorozhatnak meg. (Mellesleg ezt a levelet meg kellett volna már írnom Bölcskei Gusztáv, Gyulay Endre, Szabó István és egyéb püspök urak felé is. Mentségemre szolgáljon, hogy azzal a jelenséggel, hogy keresztény szempontból töményen eretnek írások garmadához püspöki asszisztencia kínáljon legitimációs aromát, még e lap hasábjain is most találkoztam először.)
Ön diszkréten, de utal rá interjújában, hogy egy-egy politikai választás nem lehet ok arra, hogy állítólagos keresztény országunkban elfelejtsük a húsvéti feltámadás feletti örömöt. Ugyanakkor Öntől két oldallal odébb Bayer Zsolt, főfoglalkozású köztrágár (a lap gyakran szereplő publicistája és szellemi horizontjának márkajelzője is) az ország ún. keresztény lakosságának több mint fele akaratából felálló, várhatóan baloldali kormánytól való félelmeit osztja meg velünk (Ágyútűzben, egyedül. Viktornak, Áder Janónak, a többieknek – és a fiaimnak), előtárván, hogy nemzethalál ólálkodik az urnák körül, mert úgymond jönnek a „vinynyogó, tülekedő, nyálcsorgató, förtelmes hiénák”, jön a „förtelmes” demokratikus „tömeg”, a „massza”, amely életére tör „több mint kétmillió ember”-nek, akiknek „a szívét, agyát, máját” majd „beletömködik pofájukba”, és akiknek – a templomos „Feltámadott!”, „Halleluja!” nagyobb nyomatékaként – a végső reménységük most már csak ő, Bayer úr lesz, no meg „Viktor, Janó” és a „többiek” (talán a Fidesz parlamenti frakciója), és akik nélkül „nem lesz itt már soha semmi sem”. De ismétlem, még csak a kezdetnél vagyunk.
Olvashatunk a lapban két konkrét húsvéti témájú írást is. Mindkettő a Jézus-Júdás-Barabbás gondolatkörben mozog. Mint tévés műsorszerkesztő is, püspök úr bizonynyal tudja, hogy a legújabb ekklesiopolitikai merengésekben a Jézus név a jobboldali provincializmus jeles szálláscsinálója, a Nagy Nemzeti Felkiáltójel (másként: Nagyboldogapa) kódjává silányult, és Barabbás pedig az ő politikai kihívójára utaló szitokszóként használtatik. N. B.: Nem találkoztam vele, hogy e gyakorlat ellen püspök úr egyszer is felemelte volna szavát. A nemzetes vulgárteológiai gondolatot fejleszti most tovább – az ön társaságát is élvezve – Csontos János úr, a szóban forgó lap másik jeles közutászának Nincs más választás című OV-panegirisze. Az ösztönvilág peremén kódorgó fecsegés szerint Jézus művét az ellenlábasok negatív kampánya, a farizeus írástudók mesterkedése igyekezett minden erővel akadályozni. A gyengébbek kedvéért Csontos úr dekódolja is magvas utalásait: az említett bajkeverők a korabeli médiamunkások lennének. Hogy pedig még nyilvánvalóbb legyen az üzenet, a szerző további segítségről is gondoskodik, felfedvén az olvasó előtt, hogy más romlott lelkek éppen virágvasárnapra időzítették az újabban megtalált ún. Júdás evangéliuma megjelentetését. Ebben a szövegben (hiába, messzire nyúlik „Gy”-Barabbásék keze) Júdás mentesül az őt (és népét, a gonosz zsidókat) érő vád alól: az evangélium szerint ugyanis Júdás nem volt Jézus ellen; árulásnak tűnő tettét pedig kifejezetten a Mester utasítására követte el. Miután így szépen összeálltak a szükséges információk, azt kell még megtudnunk Csontos nemzet-evangelizátortól, hogy (OV)Jézus (akit Csontos úr nevez még prófétának is) „talán élt a politika örökös eszközeivel, de nem élt vissza velük. Ő az eszményi politikus archetípusa, aki nem a saját hasznát vagy önmegvalósítását, hanem a nép és az emberiség üdvét nézi. Nincs ugyan fölötte földi kontroll (emiatt gyűlölik a földhözragadt demokraták), ám van fölötte égi kontroll (ezért példaképe az égre is tekintő demokratáknak). Ha úgy tetszik: ő maga a Tiszta Kezek Hivatala”.
És akkor kedves püspök úr, térjünk át arra, ami minden eddiginél elgondolkodtatóbb. Arra, hogy a keresztény értékek védelmében szemtelenkedő és Ön által megtisztelő figyelemben részesített Magyar Nemzet húsvéti számában megjelent egy olyan írás is, amelynek gondolatvezetése a keresztény antiszemitizmus legsötétebb fejezeteihez tartozik. A szerző egy bizonyos Gulyás J. Attila, aki A történelem legnagyobb koncepciós pere címet viselő összeállításában Jézus perével foglalkozik. Segítője és szellemi adatszolgáltatója ehhez Lábady Tamás alkotmányjogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Jogi Karának tanára. A lényeg: Lábady urat hallgatói megkérték arra, hogy beszéljen nekik Jézus peréről. Bevallása szerint azonban erről semmi érdemlegeset nem tudott mondani, ám hogy eleget tegyen az érdeklődők elvárásának, nekiveselkedett az „idegen nyelvű szakirodalom” tanulmányozásának. Fáradozásának gyümölcseként Lábady alkotmányjogász úr többek között három eredményre jutott (amit aztán bizonnyal meg is osztott a katolikus egyetem érdeklődő joghallgatóival). a) A zsidók annak ellenére ítélték el Jézust, hogy még „a bűn árnyéka sem vetült” rá; hogy „életében csak jót cselekedett” etc. Lábady úr megemlíti ugyan, hogy az ilyen és hasonló jelzők csak azok számára evidenciák, akik hisznek Jézus isteni természetében, „a zsidókra” mégis úgy, azzal a rejtett előfeltevéssel nehezíti rá a Jézussal szemben – és ez fontos! – esetleg büntetőeljárás keretében is megfogalmazott vádjaikat, mintha nekik is istenként kellett volna őt látniuk, sőt, mintha ezzel a minőségével tisztában is lettek volna. Rövidség okáért, Lábady alkotmányjogász úr úgy jár el (hivatása gyöngyszemeként), mintha egy törvényszék ma arra hivatkozással mentene fel valakit, hogy hívei, rajongói az illetőt isteni leszármazottnak tekintik, és azt követelik, hogy tetteit ennek megfelelően tekintsék is törvény felettinek. (Elképzelem magamnak Lábady alkotmányjogász urat, amint tollat ragad, és fulminens írásban ítéli el a Magyar Nemzet által megálmodott fideszhuszár-kormány „szekta”-ellenes egyházpolitikai törvényjavaslatát.) b) A nemzetközi irodalmat tanulmányozó Lábady úr a teológiai tudomány utolsó kétszáz évének minden eredményét szemétdombra hajítva kijelenti, hogy a rejtett gnosztikus utalásokkal különösen is átteologizált, és történelmi forrásértékét tekintve máskülönben is igen megbízhatatlan János evangéliuma értelmében Jézust „félreérthetetlenül” a zsidó „főpapok saját katonáiból – tehát nem római katonákból – álló csapat” [sic!] fogta el. Ugyanígy kétségtelen történelmi tény azonban Lábady professzor úr szerint az is, hogy Jézus a templom lerombolására tett állítólagos mondatával „saját testének templomára gondolt” (a mondat egy jellegzetesen csak a beavatottak számára érthető, gnosztikus-misztikus teológiai üzenet). És kétségtelen tény Lábady úr szerint az is, most már azonban Márk evangéliuma szerint, hogy Jézus Isten fiának nyilvánította magát, és hogy tehát a zsidók pontosan ismert tények alapján, azaz – más következtetés a PPKE tanárának szavaiból nem vonható le – istengyilkosságra szövetkezve szolgáltatták ki őt Poncius Pilátusnak. c) Jézust két bíróság is halálra ítélte. Az egyik a rómaiaké, a másik pedig a választott népé, a zsidóké. Ez utóbbira azért volt szükség, véli legalábbis Lábady alkotmányjogász úr, mert a Jézusért rajongó népet „át kellett hangolni”, hogy végül mégis belemenjen a Mester likvidálásába. Ha ugyanis közvetlenül a helytartóhoz viszik, fennállt volna a veszélye annak, hogy lázadás tör ki. Hogy pedig a húsvéti ízektől eltelt rögkeresztény olvasó maga is tudja, mi célra jó neki most éppen Jézus perével foglalkoznia, Lábady és/vagy Gulyás úr nem késlekednek a segítséggel: „Mint azt napjaink politikája is igazolja, a mai embert is könnyen „át lehet hangolni”. Kétezer év alatt e tekintetben keveset változott az emberben az emberi.”
Lábady alkotmányjogász úr, a PPKE professzora természetesen semmit nem olvasott a nemzetközi irodalomból. Ha mégis, akkor a Prohászka Ottokár, Bangha Béla és más rémséges elmék (vagy éppen Schütz Antal dogmatikája) által tájolt hittankönyvek szellemisége vezethette a válogatásban. Ennél is valószínűbb azonban az, hogy ragaszkodván elsőáldozós korában megszerzett tudásához, szolid alázattal megmaradt a Szittyakürtnél, netalán Huber Lipót antiszemita Jézus-munkájánál1. Ellenkező esetben ugyanis észlelnie kellett volna, hogy a komolyan vehető kutatás ebben az ügyben még véletlenül sem tud mást megállapítani, mint azt, hogy a zsidó vallási arisztokrácia bizonyos körei valóban közreműködhettek Jézus likvidálásában. Ugyanakkor egyáltalán nem zárható ki az, hogy döntésüket, egy politikailag igen kényes helyzetben, az a felelősség (is?) motiválta, hogy a Jézus-mozgalom okozta rendzavarás komoly megtorlást válthat ki a megszálló rómaiak részéről. Ha Lábady alkotmányjogász úr, a PPKE tanára olvasott volna csak egy komolyan vehető munkát is, akkor láthatná, hogy Jézus halálában való felelősség kérdésében a „zsidók”-ról beszélni legalább olyan populár-demagógia, mi több, valóságos marhaság – már csak az érintettek igen kis számára tekintettel is (a megfeszítés eseményeit egy néhány száz fős csőcselék kísérhette figyelemmel, és tehát még véletlenül sem a zsidóság valamilyen értelemben reprezentatívnak tekinthető közössége) -, mintha a „magyarfaló” Ion Lacranjan történész úgy fogalmazott volna, hogy a „magyarok” megsütötték és megették Dózsa Györgyöt. A legfontosabb azonban az, hogy Lábady alkotmányjogász úr, aki nem szűnik meg hangoztatni a Jézus-esemény keresztény szempontból való látásának fontosságát, sarlatánokra valló éppen azokat a teológiai és szentíráskritikai szempontokat mellőzi okfejtésében, amelyek az antiszemita passiófeldolgozások kivételével minden jelentős munkában benne vannak. Köztük először is azt, hogy a Jézus-perrel foglalkozó bibliai passzusok biztos történelmi ítélet alkotására lényegileg alkalmatlanok. Többek között azért, mert céljuk szerint teológiai és nem faktográfiai mondanivalót kívánnak közvetíteni (amint pl. Ady Endre sem botanikai tanítást óhajt adni, amikor úgy fogalmaz, hogy „szívem egy nagy harangvirág”), és mert tendenciakritikailag e szövegrészek (amelyek egyébként 40-80 évvel a bennük foglalt eseményeket követően keletkeztek) elsősorban a zsidó-keresztény közösségek között 70 után támadt feszültségek keresztény szempontú történetmitológiájának dokumentumai. Ennél is lényegesebb azonban a passiótörténet teológiai üzenete. Például az, hogy a keresztény hitvallás szerint a kereszthalál szerzője és felelőse csak és egyedül Isten irántunk való szeretete, és hogy Jézus, aki önként vállalt áldozatot bűneinkért, a nekünk és Lábady úrnak is érdemtelenül megváltást adó Istenhez hasonlóan, még a keresztről megbocsátott minden ellene vétkezőnek. (Milyen érdekes egyébként, hogy ugyancsak a PPKE tanára, a szintén alkotmánybíró Zlinszky János, az egyetem Jogtudományi Intézetének vezetője vélekedett úgy egy három évvel ezelőtti karácsony körüli tévéadásban, hogy a zsidók nem menthetőek fel Jézus halálában való bűnrészesség vádja alól: „Nekem meggyőződésem az, hogy emberi oldalról nézve itt nincsenek előrerendeltségek, a szabad akarata az akkori zsidóságnak éppúgy megvolt a Jézus elfogadása melletti lehetőségre, mint arra, hogy elvesse.”)
Szóval kedves püspök úr, itt tartunk tehát. Pontosabban ott, hogy Ön, egy ilyen lap hasábjain díszeleg és nyilatkozik. Ott, hogy Ön e fórumon a klerikális szó nem mindig hízelgő tartalommal való használata, és a felett kesereg, hogy egyesek – és nyíltan céloz a főmumusra, a miniszterelnökre és kormányára – az „egyházat mint valami ásatag képződményt” kívánnák „izolálni”. Az egyházat, és izolálni? Püspök úr! Komolyan tetszik ezt gondolni? És persze azt is, hogy létezik a földön akár csak egyetlen normális kormány (beszéljünk hát erről), amely ne akarná szigorúan leválasztani magáról az egyházi köntösbe bújtatott és ellene egy teljesen szalonképtelen szellemiség platformjáról ágáló politikai akcionarizmust? Azt az egyháziasságot (szándékosan nem egyházat írok, ennek a jelentése ugyanis valami egészen más, és ezt Ön, mint az Újszövetség tanára, kell, hogy értse), amely egyetlen megszólalás erejéig is el tudja képzelni gondolatainak médiumaként a politikai ellenfelekről módszeresen obszcén nyelven fogalmazó, és a neonácizmusnak eljegyzett Magyar Demokratával szoros szellemi rokonságot ápoló Magyar Nemzetet? Nem! Az egyházat, ti. a Názáreti Jézus Krisztus egyházát nem akarja itt ebben országban senki izolálni. Legfeljebb arról van szó, hogy némelyek – sajnos csak kevesen! – nem kívánják támogatni az egyház címke alatt arcátlankodó szellemi-mentális posványt és feketereakciót.
Püspök Úr! Kedves Kolléga! Érdeklődéssel várom szíves észrevételeit.
Atyafiságos köszöntéssel:
Majsai Tamás
1 Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről. Kalocsa: Artamondo. 1933. (Változatlan utánnyomás: 1999.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 16. szám
