Kovács Zoltán
„…majd összefésüli”
Orbán Viktor az elmúlt napokban választást vesztett a bal-liberális oldallal szemben, stratégiai csatát Dávid Ibolyával szemben, lapzártakor pedig valószínűsíthető, hogy rövidesen emberi méltóságát is elveszti. Miután a szavazás kétfordulós, elvi esély a választás megnyerésére még mutatkozhat, a stratégiai vereség és a méltóság elvesztése alighanem ténykérdés.
Rossz-e, hogy ez így történt?
Abból a szempontból mindenképp, hogy a magyar közélet egy valóban sugárzó tehetséggel berobbanó embere, ha nem véglegesen is, de hosszabb időre elveszni látszik, és ez az amúgy is szegényes hazai politika további szegényedését jelenti, kudarca azonban mégis jótékonyan bizonyítja azt az egyszerű, közhelyszerű igazságot, hogy mindennek van határa, a hatalommániának is. Mutat valamit abból, hogy miként járhat egy ember, akit egy idő után semmi más nem érdekel, mint az, hogyan lehet miniszterelnök. Ehhez először politikai nézeteit adja fel, ami folytonos magyarázkodásra készteti („Tettünk egy félfordulatot jobbra” – mondja a rendszerváltáskor liberálisként megismert fiatalember 1994-ben, miután majdnem kiestek a parlamentből. „Természetes szövetségeseink a kisgazdák” – mondja a fiatal politikus 1998-ban, miután előtte számos alkalommal kifejtette, hogy olyan párt, mint kisgazda, nem is létezik. „Egy politikus nem mondhat olyat, hogy soha” – mondta a középkorú férfi 2002-ben, s bár évekkel korábban határozottan utasította vissza Csurka szalonzsidózásait, négy éve, amikor az első forduló után már látszott, hogy a Fidesz-MDF választási koalíció nem képes nyerni, egyre határozottabban vetődött föl egy szélsőjobboldali párt segítsége. Ebből végül nem lett semmi, mert a MIÉP nem került be a parlamentbe. Következmények nélkül aligha lehet eljutni a liberális elvektől odáig, hogy a hatalom érdekében még a térségi viszonyok között is különösen ordenáré magyar szélsőjobbal is koalícióra léphetünk, akár.
Ennek nem lehet más vége, csak ez.
*
Orbán hatalommániájával talán nem is lenne akkora baj, ha nem egy jelentős körlet lenne kénytelen asszisztálni hozzá: a magyar polgár életét át- és átszövi ennek a hatalom utáni ácsingózásnak mindenfajta verbális és képi megnyilvánulása, most pedig aztán, választás idején, egy ország népessége kel és fekszik a hol polgári öltönyös, hol visszafogottan elegáns szvetteres, hol összezselézett fejű emberrel, csak azért, mert az képtelen elfogadni, hogy most nem ő ennek az országnak a miniszterelnöke, és pillanatnyilag nagyon valószínű, hogy egy ideig nem is lesz. Ráadásul személyiségének mélyéből fakadóan csak azt a győzelmet értékeli, amit egyedül arat, a társas győzelem számára szinte semmit nem jelent. Hogy most az MDF irányában tájékozódik, az már önmagában a vereséget jelenti, legföljebb a balhét nem egyedül viszi el. Már erre sincs esélye.
„Adjatok még egy esélyt” – szólította föl híveit a Kossuth téri nagygyűlésen háromszor is Orbán, de ez nem annyira egy magabiztos ember fölszólítása volt, hanem inkább egy vereségét megsejtő, és ettől megrettent ember kétségbeesett köztéri kiabálása. Így van ez akkor is, ha a szónok mögé ültetett Schmitt házaspár hevesen bólogatott. E fontosnak szánt mondatnak már az üzenete is rossz, hiszen azt jelenti, az eddig kapott eséllyel nem sikerült élni, kapjon hát a jelölt még egyet. Egy alapjában véve sikeres, de nem igazán nyerő, sőt, ha a választásokat tekintjük, többnyire vesztő politikus kétségbeesése ez: az 1990-es siker után a párt négy évvel később csaknem kiesett, 1998-ban úgy nyert, hogy összeállt a kisgazdákkal, ami amúgy azért nevezetes, mert a rendszerváltás utáni első olyan szövetség, amelynek nem volt belső értékazonossága, csakis a hatalom közös igénylése.
A méltóság végleges elvesztése pedig a hét elején történt. Dávid Ibolyát – biztos, ami biztos – bűnbaknak kiáltották ki, de azért amíg lehetséges, a Fidesz igyekezett közelriszálni magát az MDF-hez. Ahogy az ennél a pártnál lenni szokott, a riszálás mellett azonnal akcióba léptek verőlegények: amíg a pártvezetés viszonylag kulturáltan Dávid Ibolya kegyeit kereste, addig vidéken, a politika alsó szintjein megkezdődött a képviselőjelöltek puhítása, a biztonság kedvéért megkezdődött a párt kiszervezése a pártelnök alól. A szokásos módszer: miközben fönt arról biztosítják Dávidot, hogy közösködés esetén pártjának akár több mandátuma is lehet, alul lekenyerezni vagy büntetni kezdenek: múlt vasárnap óta az MDF kinyírása nem tűr halasztást. Mindez természetesen a jobboldal egységének megteremtése érdekében, de a számos jobboldali párt bedarálása mind-mind a jobboldal megteremtésének jegyében történt. Azok az egykori pártvezetők, akik ebben asszisztáltak, ma vagy Orbán pártkegyencei, vagy tagozatvezetők a frakcióban, vagy eltűntek a süllyesztőben, esetleg a Tállya utcai ingatlanban merengenek azon, mi is történt velük.
Ezeket a módszereket Orbán Viktor nem egyszerűen megengedettnek tekinti, de magától értetődőnek, a politikai kultúra részének: szépen kérni, aztán ha nem kap, ütni-verni. Természetesen ez is kultúra, de a vak is látja, hogy épp ezt a kultúrát utasítja el az ország nagyobbik része, még a jobboldal jelentős része is, hiszen épp ez hozta helyzetbe az MDF-et.
Ha valami csoda folytán Orbán mégis fordítani tud, akkor a győzelem nem egyszerűen igazol majd mindent, de ennek a hol sunyi, hol álságos, hol hazug, hol meg a nyílt erőszakot is fölmutató mentalitásnak a legitimálása lesz egyúttal. Hiszen a győzelem nem pusztán a győztes személyét helyezi kiemelt pozícióba, de alighanem a módszert is, amivel győzni tudott.
A tét pontosan emiatt rendkívüli. A jobboldal imént említett mentalitása ma még egy párt elfogadhatatlan és elviselhetetlen harcmodora, de győzelmük esetén az ország vezetését jellemzi majd.
*
A bal-liberális oldal helyzete az első forduló eredményei alapján sokkal jobb, sakkban ezt egyszerű nyerő esélynek nevezik, vagyis a végjáték komolyabb hiba nélküli bonyolítása győzelmet hoz.
Ha ez így történik, Gyurcsány valóban különleges sikert arat, hiszen egy húsz százalék körüli pártot hozott nyerő helyzetbe úgy, hogy nem sok ideje volt a szervezésre, de annak a kis időnek az első harmadát saját pozíciója kialakítására használta el. (A pártvezetés először nem támogatta, egy Győr megyei szervezet hozta képbe, majd legyőzte a támogatott Kiss Pétert úgy, hogy átmenetileg fölrémlett a pártszakadás eshetősége). Nem helyes azt mondani, hogy egyedül nyeri meg a választásokat (már ha megnyeri), ez tehát nem helyes, bár alighanem igaz: ez az ő győzelme lesz. „Lottó ötös nekünk ez az ember!” – mondták Gyurcsány fölbukkanásakor, 2004 nyarán a Fidesz-vezetők, de aztán más számokat húztak. Gyurcsány ráadásul nem egyszerűen a szocialista pártot rázta föl, de valamennyire, az egyre mélyebb apátiába süllyedő szabad demokratákat is. A 2002-es választások előtt a szabad demokraták még huzamosan hat-nyolc százalékon voltak, most, 2006-ban négy-hat százalékon. Valószínűsíthető tehát, hogy az első fordulóban jelentős mennyiségű, amúgy szocialista szavazó adta voksát a pártra, fölismerve azt, hogy a szadesz nélkül a kormányzás nem folytatódhat. A pártvezetés utóbb már nem is próbálkozott mással, mint sulykolni, hogy a szadesz nélkül nem megy, ami tény, de talán vannak a pártnak immanens értékei is. Ilyenformán a liberális párt mindenesetre több szavazatot kapott, mint négy éve, amire azonban épp a mentőszavazatok miatt a vezetőségnek talán nem kéne annyira büszkének lennie. Az egyre jobban elkényelmesedő pártvezetés a viták némelyikén kifejezetten gyengén, Kóka János kivételével a felkészültség – sőt a rákészültség – alapos hiányát mutatva szerepelt, érvkészlete abból állt, hogy „majd a piac eldönti”. Ami amúgy alapjában véve igaz, de ennél azért bonyolultabb a helyzet, a választó kicsit árnyaltabb válaszokat vár, ráadásul a piaci rendezőelv jól hangzik a fővárosban, de mondjuk a beregségi leszakadtaknak vajon mit mond. (És megjegyzem, Kókát is Gyurcsány hozta a képbe.)
Szerda reggel vált ismertté Dávid Ibolya Orbán Viktornak írt válasza. Eszerint a tárgyalásra többek között akkor van lehetőség, ha a Fidesz voltaképp összes nyilvánvalóan teljesíthetetlen választási ígéretét visszavonja, nyilvánosan megköveti a kampány során méltóságában megalázott plébánost (!), és megszakítja kapcsolatait a politikai szélsőségekkel. Ez az irat nagyjából olyan, mint amit 1914-ben a Monarchia küldött Szerbiának: elfogadhatatlan. Ezeknek a feltételeknek a teljesítése ugyanis részben a mostani választásra fölépített Fidesz-KDNP lelkét tépné ki, részben pedig még a mostaninál is esélytelenebbé tenné a második fordulóra (ld. szélsőségesekre vonatkozó rész). Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ezt az elfogadhatatlan ultimátumot Orbán kereken visszautasítja. Ha a hatalomról van szó, egy lyukas konzervdobozt sem hajít el addig, amíg végig nem gondolja, és nem győződik meg róla, hogy az miniszterelnökség szempontjából értéktelen. Ami az ultimátumot illeti, a kép azzal a kiegészítéssel teljes, hogy az egy korábbi ultimátumra küldött ultimátum: az elsőt Orbán küldte, pontosabban éveken keresztül küldözgette. Tény, hogy most egy pakkban kapta vissza az egészet.
*
(A lapzárta után érkezett, közös miniszterelnök-jelöltre, de főként a programok „összefésülésére” vonatkozó Orbán-javaslat azon túl, hogy aligha vehető komolyan, már nem annyira egy vesztett választásról, hanem egy méltóságát vesztett emberről szól. Az élet hosszú, és miután mindene a politika, előbb-utóbb nyilván visszatér. A nagy, népmesei méretű győzelmek ideje azonban alighanem lejárt.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 15. szám
