Amír Perec tavaly meglepetésszerű győzelmet aratott a veterán munkapárti politikus, kormányfő-helyettes Simon Peresz felett. Peresz jóformán csak az utolsó pillanatokban vesztette el a Munkapárt elnöki székéért folytatott küzdelmet. E váratlan fordulat különösen kényesen érintette Ariel Saron akkori kormányfőt, és a Likud elnökét, hiszen Peresz kiállt az egységkormány mellett, Perec ellenben kijelentette: amint módja nyílik rá megvonja a Munkapárt támogatását Sarontól. Mindez tulajdonképpen felgyorsította Saron kilépését a Likudból, s az új centrumpárt, a Kadima létrehozását.
Ha megnézzük Amír Perec arcképét, sokkal inkább észak-afrikai arab politikusnak gondolnánk. Nem is csoda, hiszen ő is, mint oly” sok izraeli prominens személyiség nem Izraelben született, hanem bevándorló, aki családjával érkezett 1956-ban a fiatal zsidó államba. A Munkapárt jelenlegi vezetője 1952. március kilencedikén született Boujadban, az akkor még francia védnökség alatt álló Marokkóban Armand Perecként. Alig négy évvel később Marokkó elnyerte függetlenségét, s ezzel párhuzamosan rengeteg zsidó hagyta el az országot. Ki Franciaországban, ki Izraelben talált új hazára. Izrael egyébiránt arra törekedett ekkoriban, s most is, hogy minél több zsidót szállítson, illetve csábítson az országba. Ám az észak-afrikai függetlenségi mozgalmak kibontakozása és győzelme előtt Izraelben több askenázi élt, mint szefárd. (Askenázinak azok a zsidók, akik Közép- és Kelet-Európából, míg szefárdok azok, akik a mediterrán-térségből, így az észak-afrikai arab területekről érkeztek.) A szefárdok kezdetben nem igazán játszottak fontos szerepet Izrael politikai életében. E kiváltság az askenázi elitnek jutott.
Az askenázi-szefárd ellentéteket más is mélyítette. Az askenázik nem szívesen engedték letelepedni az „arab zsidókat” az olyan metropoliszokba, mint Tel-Avivba vagy Haifába. Nekik csak a határmenti, vagy kevéssé frekventált sivatagos terület jutott. Így került Perec családjával a Negev sivatagban található és jelenleg a Gáza övezet határán fekvő Szderot városába. Perec a szderoti gimnázium befelyezése után 1970-ben kezdte meg katonai szolgálatait ellátó tisztként. Annál a 202-es ejtőernyős dandárnál szolgált, melynek parancsnokát 1956-ban úgy hívták: Ariel Saron. Gilad Atzmon egyik cikkében azt írja Perecről, hogy „arab vér nem tapad a kezéhez”, ám Perec részt vett az 1973-as jóm kippuri háborúban. Perec háborús szerepéről, illetve sebesüléséről ellentmondásosak az adatok. A Jewish Virtual Library honlapja, és Ami Isseroff szerint Perec a hágó védelméért vívott küzdelemben súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett. A Haaretz izraeli napilap pedig azt állítja, sérülés nélkül átvészelte a háborút az egyiptomi fronton, ám egy évvel később valóban megsérült. Egy újoncokból álló csapat, mely elakadt a Sínai dűnéi között kimentésére igyekezett, mikor két páncélozott személyszállítóval ütközött. Innen szállították a sínai Refidim bázis sürgősségi osztályára. Perec a helikopteren tartózkodó orvos határozottságának köszönhette, hogy nem vesztette el lábait.
Csaknem egy évet töltött kórházban, s csak nagyon lassan épült fel. Nem messze Szderottól vásárolt egy kis birtokot Nir Akiva mosavban (mezőgazdasági település). Még tolószékben ült, de már a földeken gazdálkodott.
E településen ismerkedett meg feleségével, Ahlamával és négy gyermekük született. Nemsokára Perec családjával visszaköltözött Szderot városába, s itt 1983-ban ringbe szállt a város polgármesteri székéért, melyet meg is szerzett. Perecnek azonban távlati tervei voltak a politikai életben. Korán tagja lett a „Békét most!” mozgalomnak, mely főként az 1982-es libanoni invázió során kezdte mind erőteljesebben hallatni a hangját. A libanoni hadjárat terve egyéb iránt Ariel Saron fejéből pattant ki. Perec hosszabb távú tervei megvalósításának következő állomása az 1988-as parlamenti választás volt. A baloldali politikus a Munkapárt színeiben indult, s bejutott a tizenkettedik knesszetbe. Az 1988-as esztendő fordulópontot jelentett nemcsak Perec, hanem Izrael életében is. Előző évben kitört az első palesztin intifáda, azaz felkelés. A harmincas éveiben járó politikus tagja lett az úgynevezett „nyolcaknak”, azon munkapárti képviselőknek, akik a palesztinokkal történő azonnali tárgyalások megkezdését szorgalmazták. Perecnek azóta is ez az egyik politikai ars poeticája: tárgyalásos úton rendezni a palesztin-izraeli konfliktust.
A kilencvenes évek közepén már országszerte ismert politikus lett Perecből. Következő nagy feladata az izraeli befolyásos szakszervezet, a Hisztadrut megreformálása lett. Első lépésként 1994-ben csatlakozott Haim Ramonhoz, hogy együtt vezessék a korrupt, öregedő és szinte már kormányozhatatlan mozgalmat. Ramon és Perec győzött, s Perec lett Ramon helyettese. Amir Perec ekkoriban szigetelődött el először a Munkapárttól. Mikor Ramon 1995 decemberében visszatért a kormányba, Perec lett a Hisztadrut első embere. Perec valódi szakszervezeti vezetővé vált. A politikus bátran és nyíltan kiállt a dolgozók érdekei mellett. Általános sztrájkokra hívott fel, tiltakozott a nyilvánvaló jogtalanságok, mint például az ellen, hogy hónapokig nem fizettek bért az önkormányzati dolgozóknak. Gyakran bírálta a Netanjahu fémjelezte izraeli megszorító gazdaságpolitikát. Az évezred végére Perec teljesen elszigetelődött a Munkapárton belül. Ezek után úgy döntött, hogy saját nézeteit másképp valósítja meg: 1999-ben kilépett a Munkapártból, s megalapította az „Egy nép” nevű pártját, mely bejutott törvényhozásba. A „szegények védelmezőjeként” lépett fel a Likud „szívtelen piacgazdaság” politikája ellenében, ezért óriási népszerűségre tett szert. Ezt kihasználva 2004-ben visszatért a Munkapártba, s az általa alapított pártot is magával vitte.
A 2000-ben kitört második intifáda felszínre hozta Izrael gazdasági és társadalmi feszültségforrásait. A palesztin-izraeli megegyezés teljesen zátonyra futott, s ezt még Ariel Saron gázai kivonulása sem lendítette előre. Annak ellenére sem, hogy a volt miniszterelnök és Likud vezér egyoldalú lépések politikáját a Munkapárt és egyik legbefolyásosabb politikusa, Simon Peresz is csöndes belegyezéssel támogatta. Ezen a helyzeten a Munkapárt elnöki székéért vívott küzdelem végkimenetele változtatott. A győztes Perec ugyanis bejelentette: kilép az egységkormányból. Saronnak óriási kihívással kellett szembenéznie. Egyrészről elvesztette munkapárti támogatását, másrészről saját pártján belül is nőtt az elégedetlenkedők hangja a Gáza övezet feladás miatt. Izraeli politikai elemzők, s Saron tanácsadói úgy gondolták, ha Perec megvonja támogatását – ezzel Saron elveszíti parlamenti többségét – s új választásokat írnak ki, azt a Munkapárt megnyerné. Saron többek között ezért létrehozta a Kadimát, s megpróbált minél több baloldali szavazót átcsábítani. Bár Saron év eleji agyvérzése miatt nem tapasztalhatta meg húzása helyességét, azóta tudjuk, a Kadima Ehud Olmert vezetésével győzött, s tárgyalni kezdett a Munkapárttal a kormányalakításról. Ebben legutóbbi hírek szerint Amír Perec a védelmi tárcát kapná.
Rózsahegyi Péter
