Horkay Hörcher Ferenc
A 2006-os országgyűlési választások első fordulója fej fej melletti küzdelmet és a kormánykoalíció pártjainak csekély arányú vezetését hozta. A négy év alatt alaposan felhizlalt kormánysajtó lelkesen ünnepli a „győzelmet”, tudomást sem véve arról a tényről, hogy a választások még nem értek véget. Jó okuk van rá. Miközben a külföldi lapok többsége holtversenyről beszél, és sokakban merül fel, hogy ez az eredmény felveti egy újabb választás szükségességét, a kádárizmus levegőjét árasztó hűséges párttollnokok és a közpénzen jól tartott botcsinálta médiamogulok azt az üzenetet sulykolják, hogy a „kocka el van vetve”, a második forduló már csak formaság, amelynek célja pusztán a nyeremény besöprése.
Ki kell mondani: a 2006-os kampány ismét a gátlástalanul diszkriminatív kormánypárti média felségterülete. A médiát megszálló véleményformáló értelmiség szemérmetlenül elfogult ténykezelése és álságos műsorvezetői működése egyértelművé teszi: a nyilvánosság felkent őrei ezen a választáson a választóknak nem osztanak lapot. Ehelyett a szocialisták kampánystábjával karöltve, napi szerepeltetésével, „amatőrfilmes” technikával és a szappanoperák jól ismert módszereivel megalkották „Fletót”, a csetlő-botló, fiatalos és „jópofa”, esendőségében szeretnivaló médiaszemélyiséget, aki nem ijed meg saját, hatalmasra nőtt árnyékától és 17 emeletesre növesztett arcképétől. Ellenkezőleg! Aki bátran kiáll a mesebeli szörny, a gonosz földi helytartója, a „populista ribillió” és az „antiszemita homofóbia” megtestesítője, Orbán Viktor ellen, és jól irányzott lézerkardjával képes mind a hét fejét levágni. Aki elég bátor hozzá, hogy vitapartnerének emberi tisztességét szemtől szemben vonja kétségbe, és aki a véleményüket kinyilvánítani szándékozó embereket a terrorizmus rémével fenyegeti. Aki beszédes gesztusokkal és expressis verbis is felmondta azt a nemzeti egyezséget, amit rendszerváltásnak neveztünk. Ez pedig már a honi alkotmányosság kereteit feszegeti, ahogy erre Sólyom László köztársasági elnök hasonló keresetlenséggel utalt.
Sólyom és Gyurcsány konfliktusa világossá teszi: azok, akik szavaik szerint a köztársaságot védelmezik, valójában arra törekszenek, hogy lezárják a rendszerváltás látszatvilágát, és visszavezessék a botor és béketűrő népet Kádár egykori kirakatvilágába. Gyurcsány politikai nyelve az antipolitika kádári örökségét eleveníti fel: sörrel és virslivel kampányolni a Városligetben, azzal ijesztgetni az embereket, hogy ártanánk a határon túli magyaroknak, ha érdekükben fellépnénk, a politikát úri huncutságnak beállítani, és helyette nyugalmat és békességet ígérni – ezek régről ismert szlogenek, melyeket a médiamonopólium birtokában Gyurcsány a legagresszívebb kapitalista marketing technológiájával hirdet. A KISZ-táborok ál-68-as feelingjének – jó csajok és jó duma, áterotizált konzerv-happiness – Cseh Tamás által egyszer már elsiratott hangulatát felelevenítő mulatságaival Gyurcsány és csapata sikeresen kanyarodott vissza a nyolcvanas évek Magyarországára. Felejtsük el a rendszerváltást, minek ez a sok hűhó semmiért – sugallják a választóknak -, kattintsatok rám, vagy amőbázzunk egy jót, majd én megmutatom, „mitől döglik a légy”.
A baloldali értelmiség pedig, átengedve magát jól ápolt Orbán-fóbiájának, kicsit szégyenkezve, de lelkesen vokálozik e szólóhoz – és közben persze „nagyot szakít” a kiváltságos pozíciójából származó gyümölcsökből. A „magyar liberálisok” elhitetik magukkal és ifjú híveikkel, a szabadság annyit jelent, hogy a Madách téren, a lebontott bódésor helyén álló választási pavilonban Pa-Dö-Dőt hallgatunk, és közben egykulcsos adóról, saját zsebre privatizált egészségügyről meg államilag homogenizált felsőoktatásról álmodunk.
De ne csak a baloldal téveszméivel szembesüljünk. A holtverseny közeli részeredmény kifejezi azt a bizonytalanságot is, ahogy a jobboldal politikusai mozognak ebben a posztkádárista hangulatvilágban. Orbán Viktor és kampánystábja ugyanis hasonló nosztalgiákra építette saját kampányát. A jobboldal sikeresen épített fel négyéves száműzetése alatt, a közmédia blokádjától sújtva egy szubkultúrát a polgári körök aktivistáiból, a kádárizmus kárvallottjaiból. Ám a jelek szerint nem sikerült olyan választási programot alkotnia, amely saját táborán kívül is rezonálni tudott volna, vagy legalább a kormánypártok ügyetlenségeit és a választókat sújtó otrombaságait kamatoztatta volna.
De talán még nem késő. Orbán Viktor és Dávid Ibolya – a választási eredmények alapján a jobboldal két vezetője – e két hét során ismét vizsgázni fog: képesek-e korábbi kölcsönös sérelmeiket félretenni, és a fél ország érdekeit ütőképes együttműködés formájában politikailag is kifejezni. A jobboldal értelmiségi hátországának jeles képviselői meg a sokezres aktivistatagság most megmutathatja: képesek-e még hatni saját politikai elitjükre, vagy oly mértékben elkényeztették szeretetükkel vezetőiket, hogy rájuk már semmi hatásuk sincs. Végső soron a fideszes és az MDF-es választók még akkor is képesek lehetnek az együtt szavazásra, ha nincs megállapodás – hiszen most nem a számonkérés, hanem a cselekvés ideje van.
