Forrás: Népszava

Viktorral a Pest-Budában

Először testközelben az aradi klinika hatodik emeletén, az idegosztályon ismertem meg őket.

A fiam a máltaiaktól begyűjtött egy csomagtartónyi antibiotikumot. Elindultunk a határ felé. A nagylaki pék előtt két Trabant meg egy Skoda ifjoncai pakolták át a fehér cipók garmadáját. A Maros túloldaláról mintha áthallatszottak volna a román forradalom első durranásai…

1989 karácsonyának előestéjét írtuk.

Nagy nehezen visszakergettem fiamat ifjú nejéhez, és átültem dr. Horváth Balázs Ladájába.

Kik ezek a srácok? kérdeztem a köztársaság jövendő belügyminiszterét.

Nem látja rajtuk? Fideszesek. Helyes gyerekek. Az SZDSZ neveltjei. Csak még nem tudják, hogy ők jönnek. De lehet, hogy ezt még az Antall sem tudja.

Odaát, ha meg-megállt a kocsisor, a lakók hadd mondjam így: oláhok, magyarok tapsolnak nekünk. Mintha túlharsognák a távoli szekuslövések keltette félelmeket. Mintha egy jövendő szeretetszolgálati nagykoalíció esetleges, de nem utópisztikus díszlövéseit üdvözölnék…

Szállásunk mint jeleztem az aradi idegosztályon vagyon. Az egyik srác a szomszéd ágyról megkérdezi:

Mondja, maga véletlenül nem komcsi?

Miből gondolja, hogy véletlenül?

Jön 1990 tavasza. Meg egy K-telefon az MSZP valamelyik fontosától a MÚOSZ botcsinálta új elnökének: nem vállalna-e képviselőjelöltséget. A Gyula is kéri.

Oké. Ilyet még úgysem csináltam.

Magamban hozzáteszem: K-vonalam egyelőre van, ami egy bizonyos kapcsolatrendszert nyújt, tehát akkor a VI. kerületben indulok. Jó?

Másnap az illetékes:

Ne haragudj, de azt a P. Laci szeretné.

Akkor hol legyek?

Esetleg Pesterzsébet és környéke.

Oké. Ott még sose voltam.

József Attila lakótelep. Fogadóóra. A panelproli nyugdíjasok Attila-presszója. Aggódnak, hogy szabadáras lehet a lakás.

A törvény szerint ezt nem lehet – mondja a jelölt.

De hát a törvényt, Róbert úr, már nem maguk hozzák.

Mire a jelölt, aki filmjeihez olvasgatja Szent Pált is, azt feleli : hát igaz, ami igaz, az apostol szerint a törvény még senkit sem tett jobbá. De valami majd csak lesz.

Kilépek. A presszó falán vagy öt plakát: a szimpatikusan borostás Orbán Viktorra mázolva üvölt felénk: „Hiába van Soros-dollárod, te zsidóbérenc, majd elintézünk!”

– No hallgass a szívedre – mondja a kalandvágyó jelölt Anikónak, a Toronyház – utcai pártbizottság üdvöskéjének:

Hívd fel a Bélát, Viktor kampányfőnökét, hogy tudjanak róla…

Hallom Anikót:

Béla, ide figyelj, küldjetek ki srácokat az Attilához. Mert ha mi ragasztjuk le ezeket a disznóságokat, még majd azt mondjátok, a ti plakátjaitokat ragasztottuk át a mieinkkel.

– És mit felelt Béla?

Köszöni. Kijönnek. És hogy pénteken találkozunk a Pest-Budában. Ugye-tudod, Laci bácsi.

Azóta is röstellem: vagy két-három percet késtem a Pest-Buda-moziból. Elsétáltam a Határ úti metróig. Vettem egy kiló elég olcsó krumplit az MDF-piacon. És megmerítkeztem a kiáradó fiatalok hullámaiban. (uristen, milyen diszkó lesz itt?)

(Persze csak utóbbb tudtam meg, hogy egy Gallup-utánzatú honi kft. adatai szerint az 500 férőhelyes filmszínházban 482-en lehettek a Fidesz-„kommandósai”. 71,5 százalékuk 12 és 20 év között. Emlékeim szerint ez majdnem hajszálra egyezik a Madisz 1945-47-es szervezettségi szintjével. Ha a kékcédulákat nem is számítom.)

De maradjunk a Pest Budában. Megtudtam, hogy az MDF-et dr. Zacsek, az olcsó piacos képviseli, az SZDSZ-t az a történész Szabó Miklós, akivel időnként felváltva Demény Pálhoz látogattunk már a hatvanas évektől, hogy megtudjuk, milyen is volt valójában a magyar munkásmozgalom… Zacsek dr. nem válaszolt a kihívásomra. Orbán Viktor sem volt kihívó. Sőt azzal kezdte: Róbert úr hívott ki, tehát kezdjük. Még hozzátette, politikai értelemben még tisztel is.

Azért én is adtam magamra:

Orbán Viktor kivívta helyét a magyar parlamentben.

Aztán jött egy kis vehemencia. Ha dr. Orbán bármit mondott, hívei megvárták, amíg szépen befejezi. És csak azután tört ki a tapsvihar. Amikor én akartam mondani valamit, a tapsvihar (nem fütyülés) már a mondat közepén „üdvözölt”. S ez így ment, amíg csak meg nem hallottuk: elkezdtek kivonulni a szovjet csapatok… Próbáltam közölni az egybegyűltekkel, hogy ha Gorbacsov „85-ben, majd aztán Horn Gyula nem emeli fel a sorompót, akkor vajon a Fidesszel mi van.

De ahogy én önt, kedves Orbán Viktor jelölt úr, hallgatom, furcsa érzésem támad: mintha magunkat látnám negyven évvel ezelőtt a Madiszban.

Mire Orbán: Ez totálisan téves hasonlat. Mi, önökkel ellentétben, nem vagyunk tévedhetetlenek. (Tapsorkán.)

Mondja, kedves Viktor, maguk végül is micsodák a mai magyar politikai tabellán: jobbközép, jobboldal, vagy valami más?

Liberálisok vagyunk.

(Orbán egyik legfőbb szónoki erénye, még talán ma is, a tömörség.)

A fiam aki fél lábával kicsit Fidesz-szimpatizáns, és független apaszolidáris mesélte: amikor Viktor kimondta a „liberális” szót, akkor tört ki a leghatalmasabb tapsvihar.

Van még egy előzmény. Orbánék előzőleg azt akarták, hogy mindegyikünk oldalán legyen legalább egy-egy gazdasági szakértő is. Ezt én nem tartottam szükségesnek. Mondván: időnként megmondhatjuk, hogy mihez nem értünk. Végül is beleegyeztem. Baráti, sőt elvtársi társaságban találkoztam előzőleg egy pénzügygazdásszal, akinek szaknézeteiről rögtön tudtam: ő az én emberem. Másnap felhívtam: vállalja-e?

Szívesen felelte. Nekem te szimpatikus vagy, de ugye nem zavar, hogy egész családommal én is a Fideszre szavazok?

Nagyot nyeltem:

– Azt hittem, öregem, MSZP-s féle vagy. De tudod mit, egye fene. Jössz?

És eljött. Nem is szólt egész este egy szót se. Igaz, senki se kérdezte.

Viktor szakértője Urbán László volt, akit mindmáig az ország egyik legjobb pénzügyszakértőjének tartok.

De csak Ludassy Mária professzor asszony kérdésére emlékszem: vajon milyen lesz a Fidesz gazdaságpolitikája?

Nekünk az a fontos, hogy a gazdaság menjen előre. A versenyképesség felelte Urbán. (Kóka is mondhatta volna. Nem?)

A Pest-Buda vitájának csaknem két órájából vagy tíz percnyit leadott az MTV-2. És ha az MSZP akkori kampányfőnöke, Pozsgay Imre a kampány egész ideje alatt nem is tudott „hangos kocsit” adatni, azért „belőlem” is maradt valami. A vágószobában a Fidesz kampányfőnökével, Bélával – viszonylag sportszerüen küzdöttünk, hogy maradjon egy-egy mondatunk. És azért az is sportszerű volt, ahogy a Népszabadság így fejezte be tudósítását: „Lapzártakor – némi Orbán-fölény mellett a párbaj még tart”.

Tizenhat év múltán e sorokat róva elborzaszt egy éjszakai „rémálom”:

A Lipóton vagyunk. Ágytársam az egykori vívótárs. Köröttünk két konzultáns. Az egyik a nemzet orvosa. A másik éppen készül feladni. Nekem. A kenetet. S közben egymás közt suttogva vizslatják a cinizmus és a hatalmi megszállottság homofób viszonyát.

Betegtársammal időnként egymásra bámulunk. Talán még emlékezünk is. Ám a kenetteljes mellett feltűnik egy árnyék. Hiszik, nem hiszik, ezt a sejtelmes figurát Voltaire-nek hívják. Kezében filozófiai ábécéjét tartja: „Az elferdített kereszténység oka az ateizmusnak is: az áltudományos, klerikális és világi hatalomra törő kereszténység felfoghatatlan kiváltságai, túlkapásai és csalásai ingatják meg nemcsak saját intellektuális becsületünket, hanem keresztényi hitünket is.”

Ránézek egykori vívó- és velem együtt vívódó ágytársamra:

Mit is mondott Jézus az írástudóknak, illetve a farizeusoknak: „Ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az ország.”

De a párbaj folytatódik…

a szerző újságíró, író

kiemel: kedves Orbán Viktor jelölt úr, hallgatom, furcsa érzésem támad: mintha magunkat látnám negyven évvel ezelőtt a Madiszban

Comments are closed.