A vita kultúrája, avagy leérett(len)ségiztünk!
A rendkívül tehetséges és nagy hatású, amúgy a náci eszmék szolgálatába szegődött német jogfilozófus, Carl Schmitt 1926-ban a következőket írta: „A parlamentarizmus helyzete ma azért olyan kritikus, mert a modern tömegdemokrácia fejlődése üres formalitássá tette az érvelő nyilvános vitát. Ma pártok… már nem vitatkozó véleményekként, hanem szociális vagy gazdasági hatalmi csoportokként lépnek fel egymással szemben…”
A 2006-os választási kampány legelkeserítőbb és – sajnos – legjellemzőbb pillanata a két miniszterelnök-jelölt úgynevezett televíziós vitája volt. A műfaji (tudniillik televíziós vita) követelményeknek és a tévés dramaturgiai szabályoknak ellentmondva a kampánystábok (hogy melyik és milyen mértékben, arra csak ötleteink lehetnek) elérték azt, hogy a mesterségesen és mesterkélten kialakított laboratóriumi körülmények és az agyonformalizált szabályrendszer következtében gyakorlatilag nem is alakulhatott ki vita, mindössze két párhuzamos monológ hangozhatott el, bezárva, gondosan körülvattázva mindkettőt a művi módon előállított óvó-védő virtualitásba. A pszeudo-hangulatot tetézte Orbán Viktor, akit ugyan kihívóként aposztrofált a média, ám aki a vitára hívott partnere helyett – a vonatkozó televíziós alapszabályt megszegve – gondosan a kamerákhoz intézte mondandóját: ezzel az erővel akár kinézhetett volna az ablakon, mintegy a galamboknak prédikálva.
S mindehhez csak hozzátett a vitát elemző szakemberek (politológusok, pszichológusok, filozófusok, médiaszakemberek stb.) népes tábora. A legtöbben – tisztelet a kivételnek – az „egész pályás letámadást végrehajtó”, „agresszív”, „ellenfelének többször is beszóló” Gyurcsányról szóltak, akinek „arroganciája nem ismer mértéket”, aki „túl akarta nyerni magát”, s aki „úgy lépett ringbe, mint az a bokszoló, aki három hétig nem tudott edzésre menni, és ezért bele kellett kötnie az első szembejövőbe.” Eme értékelők szerint tehát Gyurcsány hibája és emberi gyengesége abban mutatkozott meg, hogy miniszterelnök-jelölt kihívójával szemben az érvek és ellenérvek csatájában, argumentálva-vitatkozva próbálta kifejteni az álláspontját, miközben ellenfele úgy tett, mintha a kihívott fél ott sem lett volna.
Miért félünk a vitától?
E sorok írója, hosszú éveken át a Tudósklub című televíziós műsor vezetőjeként személyesen is megtapasztalhatta, hogy a hazai nyilvános vitaműsorok szereplői – ellentétben a német vagy a francia hasonló műfajú társműsorok vendégeivel, akik pazar vitákat és szenvedélyes diszkussziókat varázsolnak a nézők elé – a kamerák előtt elhalkulnak, s a büfében még oly ellentétesen gondolkodók a felvétel során úgyszólván minden kérdésben „szinoptikusokká” szelídülnek.
Azok az értelmiségiek hányják most a kontroverziára kész Gyurcsány szemére az agresszivitást, akik abból az európai szellemből táplálkoznak, amelynek egyik nyitányát az a platóni-szókratészi módszer jelentette, amelyben úgyszólván minden egyes állítás a dialógus – legtöbbször a metsző iróniát sem nélkülöző- vitahelyzetében született meg. De ez az európai szellem alkotta meg a középkor legelterjedtebb filozófiai-bölcseleti műfaját, a summát, ahol a szerzőnek magának kellett ellenérveket felsorakoztatnia (nem is egyet, sokszor rengeteget), s ennek az európai szellemnek lett a mindmáig meghatározó ékköve az universitas, az európai egyetem szakmai vitákban dinamizálódó intézménye. Ez az európai szellem tekinti meghatározó örökségének a zsidó kommentár műfaját, avagy a keresztény exegézist, amelyek a szent szöveg értelmezésének és újraértelmezésének örök – sokszor indexre került – vitáiban nyerték el mind a mai napig létező alakzatukat, s ennek az európai szellemnek vált motorjává az a tudásszociológiai összefüggés, amely az új tudományos igazságok és összefüggések megalkotását az újabb és újabb vitákban, a korábbi tudományos paradigmák elutasításában vagy legalábbis átgondolásában láttatta.
Miért idegenkedünk a vitáktól, s miért akarnak bennünket megóvni az értelmes párbeszédektől? Az egyre elhatalmasodó és félelmetesen szimplifikáló közbeszéd szerint a parlamentbe csak vitatkozni járnak a képviselők, semmi másért. Bár vitatkozni járnának, nagyszerű lenne! Csakhogy a vitát mintha egyre inkább hajlamosak lennénk összekeverni a durvasággal, a képzetlen és agresszív politikusok, a bértollnokok vagy bérideológusok argumentumokat nem ismerő alpáriságaival. Azokéval, akik „rusnya és ragyás” megjegyzéseiket, a „hazaárulózás” és „idegenszívűség” feljelentésnek is beillő alpáriságait és trágárságait korántsem a kontroverzia, hanem a megbélyegzés, lejáratás és elhallgattatás szándékával és gyáva igényével (igénytelenségével) teszik meg, leginkább a saját fórumaikon, s kivált a saját közönségük előtt. Szellemtelen és érvtelen vagdalkozásaik legfeljebb a billoggal való ellátásra irányulhatnak, intellektuális hatásuk azonban – az intellektualitás minimumát is nélkülözve – egyenlő a nullával. Hiszen könnyű hol „egyházgyűlölőkről”, hol „nemzetellenességről”, hol „posztkommunistákról”, hol „genetikailag kódolt, nemzetükre rárontókról” harsogni, s közben gondosan elkerülni minden vitahelyzetet, ahol nem az üres frázisok és lózungok, hanem csak és kizárólag az argumentumok számítanak.
Vannak pártok, amelyek az emóciókra, s a túlfűtött indulatokra játszanak: ködös-délibábos, irracionális ideológiájuk csak a feltüzelt választóik örökös készenléti állapotban való tartására, „megmozdítására”, a zsigeri indulatok felszínre hozására alkalmas, ám egy ország elkövetkező négy éves pályájának kijelölésére kevés, egyenesen alkalmatlan.
A kihívó eközben saját keresztényi attitűdjével magyarázza a vitához való sajátos hozzáállását, ékesen bizonyítván, hogy szilárd és elkötelezett keresztény meggyőződése ellenére súlyos hiányosságai vannak a keresztény hagyomány ismerete terén. Legalábbis elfeledkezni látszik a keresztény vitakultúráról, évszázadok teológiai disputáiról, a szenvedélyes hitvitákról, vagy – teszem azt – a katolikus zsinatok nagy intellektuális összecsapásairól.
Valakik megóvták a miniszterelnök-jelölteket az értelmes és világos dialógustól, s valakik megóvtak bennünket, infantilizált választókat a racionális párbeszéd intellektuális élményétől.
A hazai értelmiség egy része pedig rosszallóan és dühödten kéri számon az egyik fél vitakedvét, arroganciával és indulatossággal vádolva őt, holott az érintett nem nevezte ellenfelét sem ragyás képűnek, sem nemzetárulónak, sem genetikailag kódolt nemzetrontónak, de még a feleségére, s feleségének nagyapjára sem tett dehonesztáló megjegyzést.
Pártoknak, szavazótáboroknak, s a hazai írástudók egy jelentős részének érdemes lenne végre nem visszaigazolnia Carl Schmitt 1926-os megállapítását.
A szerző filozófus
Kiemel: A 2006-os választási kampány legelkeserítőbb és – sajnos – legjellemzőbb pillanata a két miniszterelnök-jelölt úgynevezett televíziós vitája volt
