A főszerepben: híres emberek és Orbán Viktor
Gavra Gábor, Kiss Ádám 2006. április 2. 19:55
A fideszesek többen vannak, harsányabbak, és jobban szeretnek énekelni, mint a szocik – ezt láttuk a két nagygyűlés összevetéséből. A mai fideszes dzsembori hosszabbra nyúlt, mint a szocik tegnapi rendezvénye; több volt a VIP és a pátosz, kevesebb a politikai duma, profibb a szervezés. Orbán hangszerelésben régi önmagát adta, mondanivalóban azonban semmi újat.
Popzene, István a király részletek, lufi, perec, kürtőskalács – a majálistól nem sok minden különböztette meg a nagygyűlést, talán csak az ingujjban virslit fogyasztó szakszervezeti titkárok hiánya és az, hogy a színpadon két-három percenként más kiáltotta a mikrofonba, hogy „Hajrá magyarok!”
Túlszárnyalva
Lelkesedésből meg magyarokból nem is volt hiány. Kétmillió vagy kétszázezer, nem tudjuk; a megjelentek számáról folytatott vitát Deutsch-Für Tamásnak rögtön a rendezvény után sikerült lehetetlenné tennie a másfél milliósnál nagyobb tömegről szóló eszmefuttatásával; Orbán maga annyit mondott a helyszínen, hogy többen vannak, mint a négy évvel ezelőtti, ugyancsak a Kossuth téren megrendezett, a maga nemében valóban egyedülálló nagygyűlésen.
A két állítás valószínűleg nem igaz (bár a környező utcák egy része valóban megtelt; a Kossuth-szobor környékén effektíve üres volt a tér még jóval a gyűlés kezdete után is); de ha mégis, úgy Deutsch volt indokolatlanul szerény másfél milliós becslésével, hiszen Orbán szavai szerint a megjelentek számának a kétmilliót is túl kellett szárnyalnia.
Kétmillió vagy párszázezer? (A fotóra kattintva megtekintheti képgalériánkat)
A tömegben a jólöltözött nyugdíjasoktól a tigrisjelmezt viselő kisgyerekig, a házit tanuló tizenévestől a bocskaiban és süvegben Trianon-jelvényeket áruló bizniszmenig minden csoport képviseltette magát. Jóval kevesebb volt a nyugdíjas, mint a tegnapi szoci-dzsemborin; viszont a fiatalok száma messze elmaradt a négy évvel ezelőtti Fidesz-rendezvényeken tapasztaltaktól.
Sok-sok híres ember
A szervezők narancssárga kartonkorongokat osztogattak a közönségnek, melyet meghatározott esetekben illett magasra emelni és meglobogtatni. Így sikerült létrehozni Magyarország legnagyobb szabadtéri performanszát, mikor Demjén Rózsi „Várj, míg felkel majd a nap” című örökzöld és most már narancssárga dalára több ezer papírkorong emelkedett a levegőbe.
Vár, míg felkel a nap
Fontos, bár epizódnyi szerep jutott a Fideszt támogató híres és közepesen híres embereknek, akik Kudlik Júliától a négy éve még a MIÉP-nek kampányoló Jászai László színművészen és az ugyancsak Franka Tiborral közösen haknizó Grosics Gyulán keresztül a magyar lemezkiadók fájlcserélők elleni hadjáratát vezető Jeszenszky Zsoltig egy-egy mondattal jelezték a polgári Magyarországnak, hogy Orbán Viktor mögött állnak ezekben az embert próbáló időkben.
Az epizodisták között éppúgy akadt tehetséges fiatal Fidesz-politikus (Járóka Lívia), mint a hasonló szeánszokról unalomig ismert, lejárt szavatosságú celebritás (Balázs Fecó vagy Demjén Rózsi), illetve néhány vállalhatatlan egyed is (Szentmihályi-Szabó Péter vagy Döbrentei Kornél). Utóbbiak most nem zsidóztak, Döbrentei nem is mondott túl sok megjegyezhető dolgot; Szentmihályi pedig egy rendkívül kínos, Gyurcsány Ferencről szóló verssel szórakoztatta a közönséget.
Doktor Endorfin
Mikola István nemzetbiológiai problémákról értekezett, bár ezúttal megmaradt a kaptafánál, és inkább a kórházvagyon megvédésére és a mosolygás általi endorfin-hormon termelésére sarkallt mindenkit. Schmitt Pál egy imakönyv lelki tükréhez hasonló önmagába nézés keretében arra kért, hogy gondolja át mindenki, eleget tett-e a Fidesz sikeréért.
A felsorolt epizodistáknál egy másodperccel sem kapott több lehetőséget a kibontakozásra a Fidesz három (egykor?) meghatározó figurája, az együtt a színpadra lépő Kövér László, „46 éves pápai gyerek”, Áder János, a „csornai Charles Bronson” és Pokorni Zoltán tanár is, akik azonban önmaguk ily módon történő aposztrofálásán kívül nem sokat mondtak el a közönségnek.
A főmérnök megnyomja a gombot
Orbán láthatóan egyszerre igyekezett saját hívei (természetesen antikommunista érzelmektúl fűtött) lelkesedését a Fidesz kampányában döntőnek szánt utolsó hét előtt feltüzelni, és arra ügyelni, hogy beszéde ne legyen riasztó a nem Fidesz-szimpatizánsok körében. A beszéd első negyedórája valóban a „régi”, négy évvel ezelőtti Orbán Viktort idézte masszív antikommunizmusával, konfrontatív hangvételével. Hogy utána biztosítsa ellenfele szavazóit, elmondta, hogy a „magyar országépítők” „igent mondanak” a szocialista szimpatizánsok munkához, otthonhoz és családhoz fűződő várakozásaira is.
A hajrára láthatóan formába lendült Orbán beszédéből nem hiányzott a négy évvel ezelőtti tűz, de igazi, az utolsó hét végéig kitartó témákra nem bukkantunk. A 14. havi nyugdíj ígérete Schmitt Pálnak jutott (aki ez ügyben már személyes kampánylevéllel fordult a nyugdíjasokhoz); Orbán az első választóktól a nyugdíjasokig mindenkihez szólt egy kicsit, de konkrét ígéretek nem hangzottak el.
A nagygyűlés célja valószínűleg nem is ez volt: az e téren kezdőnek számító szocialistáknál gördülékenyebb szervezés, az el-elejtett, epizódszerű komcsizás, a minden elemében megtervezett látványvilág nyilván az összesereglett törzsgárdának szólt. Az ő feladatuk lesz a jövő héten az urnákhoz cipelni annyi honfitársunkat, amennyi elegendő lehet a Fidesz győzelméhez. A rendszerváltás utáni legkiterjedtebb politikai mozgósító akció vasárnap délután kezdődött.
