Kiüríteni azokat a területeket, ahol arabok élnek nagy többségben
Aligha fordult már elő bejáratott parlamenti demokráciában, hogy egy négy hónapja alapított párt fölényesen nyerjen választást.
A Kadimának sikerült ez a bravúr, méghozzá úgy, hogy alapítója, Ariel Saron nélkül csinálta végig kampányát. Pontosabban Saron fizikai távollétében – a kómában fekvő miniszterelnök szelleme ott lebeg Izrael felett.
Az 1967-ben megszállt palesztin területek föladása évtizedekig tabu volt az izraeli politikában, csupán idealista, balos pártok beszéltek róla, de azokat senki sem vette komolyan. A kilencvenes években még lehetett hinni az oslói békefolyamatban – abban, hogy zsidók és palesztinok tárgyalóasztalnál találnak megoldást a fél évszázados háborúság lezárására -, de az ezredfordulóra ez is szertefoszlott. Maradt a kemény kéz politikája, ám az erőszak csak újabb erőszakot, a bosszú bosszút szült.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben adott új reményt az izraelieknek Ariel Saron. A szétválasztási terv egyszerű: kiüríteni azokat a területeket, ahol arabok élnek nagy többségben, a megszállt területeken épült nagyobb zsidó településeket – lehetőleg nemzetközi jóváhagyással – Izraelhez csatolni, a határokat fallal lezárni; szavahihető palesztin partner híján mindezt egyoldalúan. Annál nehezebb volt elfogadtatni az elképzelést: ahhoz maga Saron kellett. Az izraeliek talán egyedül neki, hazájuk sokszoros háborús hősének, a legendás tábornoknak hitték el, hogy a kivonulás a Gázai övezetből és Ciszjordánia egyes részeiről nem megfutamodás, hanem átgondolt stratégia része, szükséges áldozat a biztonságos, élhető Izrael megteremtéséért.
Saron rádöbbentette az izraelieket, hogy a palesztinok milliói lakta területek fölötti uralom nemcsak drága, hanem önveszélyes is. Hiába a hatalmas katonai fölényük, népszaporulatban nem versenyezhetnek az arabokkal. A felismerés a huszonnegyedik órában érett meg: tavaly nyárra a zsidók kisebbségbe kerültek az összes, Izrael által ellenőrzött területen. A gázai kivonulás – az övezetben csaknem másfél millió palesztin él, az evakuált telepesek száma alig volt több nyolcezernél – visszabillentette az arányt, de így is nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen demográfiai trendek mellett veszélyben van a zsidó állam jövője, egyetlen Kasszám rakéta nélkül is.
A terv a kezdeti döbbenet után hamar meggyőzte az izraeliek többségét. Nem véletlenül lett sikeres szlogen a „zsidó többségű zsidó állam”, a Kadima nem véletlenül kampányolt Saron arcképe alatt azzal, hogy kész „drámai egyoldalú lépéseket” tenni, magyarán újabb kolóniákat felszámolni Ciszjordániában, és mintegy ötvenezer telepest menekíteni vissza az épülő falon belülre. Az sem mellékes, hogy ha nem kell apró, elszigetelt telepekre vigyáznia a hadseregnek, rengeteg pénzt spórol meg az állam kórházakra, iskolákra, szociális kiadásokra.
A Saron-terv paradigmaváltást hozott: ma már ebből mint egyetlen reális jövőképből indul ki az izraeli társadalom nagy része. Benjamin Netanjahu, aki nem ismerte fel ezt, katasztrofális vereségbe vezette a Likudot: a jobboldal meghatározó pártjának csupán tizenegy képviselője lesz a knesszetben. (Három éve a Likud fölényesen nyerte a választást – igaz, akkor Saron vezette.)
Most az aprómunka következik: a miniszterelnök helyettesének és utódának, Ehud Olmertnek működőképes koalíciót kell összehoznia. Ez korántsem egyszerű, hiszen a csupán kétszázalékos bejutási küszöb miatt ismét tucatnyi párt lesz jelen a törvényhozásban, köztük sok rétegpárt: az oroszországi bevándorlóké, az ultraortodox szefárdoké, az ultraortodox askenáziké, a nyugdíjasoké – ez utóbbit egyébként a Moszad-ügynökből lett üzletember, Rafi Eitan, Saron régi bizalmasa gründolta, így az ő hét voksukra szinte biztosan számíthat a Kadima. Stabil partnernek tűnik a Munkapárt is, amely annak köszönheti jó szereplését, hogy a szétválasztással egyetértve, inkább szociális ígéretekkel próbálta megnyerni a választókat.
A koalíciós alkudozás és kormányzás nyilván nem lesz zökkenőmentes, és arra sem vennék mérget, hogy az új kabinet kihúzza négy évig – de a lényeg, hogy Saron után is Saron stratégiája határozza meg Izrael jövőjét, talán évtizedekre. Ami pedig a végrehajtást illeti, Olmert alkalmas vezetőnek ígérkezik. A volt jeruzsálemi polgármesternek nincsenek víziói, sem tekintélyt parancsoló hadvezéri múltja, viszont annál több a kormányzati tapasztalata. Egyik ismerője olyan profi menedzserhez hasonlította, aki utál fölállni az asztaltól anélkül, hogy egyértelmű döntést hozott volna.
Bártfai Gergely
