Tömegek Ura
Zászlaját magasra emelve, menetel tömegei élén Orbán Viktor. Akik még most sem akarják látni, hogy menete merre tart – önmagukat áltatják. Orbán Viktor szélsőjobboldali nézetekkel nyerhet csak választást, csak e nézetek híveinek Vezér ő, és csak szélsőséges hatalomkoncentráció tarthatja meg történelmi méretű időre a hatalomban. A demokrácia még megvédhető. Magyarország történelmi válaszúthoz érkezett.
A vezérségre törekvő, hatalom utáni vágyát küldetésnek vizionáló ember veszélyessége nem személyes tulajdonságaiban rejlik, hanem a törekvéseit támogató társadalmi rétegekben és tömegekben. Lehet, hogy Orbán Viktor csak szerepet játszó pojáca, lehet, hogy a hatalom paranoiás megszállottja, – édesmindegy, ha van tömeg, amely benne látja ihletett Vezérét. A történelemben nem ő az első, aki kellő időben, kellő helyen, és azt üvöltve, amit kell – a hatalomhoz karnyújtásnyira került. Az sem először fordulna elő, hogy egy szélsőséges mozgalom vezérének a demokrácia adta legitim lehetőségek révén sikerül uralomra jutnia. Ha Orbán most győz, az elkövetkező 20 évben övé a hatalom Magyarországon, formálissá válik a polgári demokrácia, és hazánk visszavonhatatlanul elszakad Európától.
A létezett szocializmus okán, e társadalomnak nem adatott meg, hogy nyílt vitákon és konfliktusokon keresztül, őszintén és gyötrődve nézzen szembe saját történelmével: Trianonnal, Horthy-rendszerrel, honi fasizmussal, a hozzá vezető úttal, az ország második világháborús szerepével, antiszemitizmussal. A kikényszerített hallgatás csöndjében nem jöhettek létre antifasiszta reflexek. Magyarországon tömegek maradtak védtelenek a fasizmussal, és a vele rokon ideológiákkal szemben. A rendszerváltást követő honi politikában sokan és sokat tettek azért, hogy a jobboldali eszmék hazai, nem-polgári, ijesztően-nevetséges, szomorúan-magyar, ósdi, árvalányhajas, horthysta változata, amelynek rokonsága a fasizmussal nehezen palástolható tény, a normális közbeszéd és közgondolkodás részese legyen. A magyar társadalom krónikus eszmei-ideológiai és értékrendi zavara miatt, semmiképpen sem eredménytelenül. A rendszerváltás nem hozta, nem is hozhatta el a múlttól, történelemtől, Európától, a nagyhatalmaktól, a globális viszonyoktól független „Magyarok-országát”, de a csalódottak vágyainak megfogalmazója tömegek vezére lehetett.
Tömegei kegyét keresve, hangosan kimondta tehát a Vezér mindazt, amit korábban a szélsőjobb is csak álmodni mert. Személyes súlya, tekintélye legitimálta e mondatokat, amelyek azután utat nyitottak még szélsőségesebb nézetek felé. Orbán radikalizálódó tömegei egyre radikálisabb megnyilatkozásokat várnak, s mára már megtartásuk is ettől függ.
Hazaárulók, idegenek, és idegen-szívűek által megnyomorítatott a Haza, s változást csak a Vezér mögé felsorakozott hazafias erők radikális mozgalma által remélhet a nemzet. A nemzet vezetőjének legitimitása nem politikai, parlamentáris forrásból ered, hanem közvetlenül az omnipotensnek kikiáltott, nemzetté stilizált, és mitikus közösségként értelmezett, 1000 éves államisággal büszkélkedő magyarságból. A parlamentáris demokrácia (köztársaság) így hát csak holmi ruha, melyet bármikor ledobathat a nemzet testéről a nép által felkent Vezér. A jogállamiság bizalmatlanságra alapuló légkörét fel fogja váltani egy magasabbrendű kultúrállamiság, amely a magyarok bizalmára, a vezetetteknek a Vezér iránti hűségére épül.
Orbán zagyva, ám rémületesen hatásos ideológiájában „nemzet”, „magyarság”, „nép” szavak funkciója a XX. század legordasabb eszméivel rokon, a nemzetiszín-pántlikás, irredenta, soviniszta megnyilatkozások a Horthy-korszak szellemiségét idézik. Baloldali, szociális igazságról, munka becsületéről, gondoskodó államról szóló passzusai, mint tömegek megnyerésének módszerei, a múlt század 30-as éveiből szintén ismertek, de jól passzolnak a Kádár-korszak iránti nosztalgiához is, és az akkor kialakult, máig meglevő társadalmi reflexekhez.
Szélsőjobboldali demagógiájában erőteljes az antikapitalizmus is. Követeli a köztulajdonnak becézett államkapitalista tulajdon volumenének növelését, a reprivatizálást, az állam ellenőrző és hatalmi funkcióinak totálissá növelését, a banktőke (karvalytőke) visszaszorítását, a külföldi és globális tőke elleni fellépést, mindeközben egyáltalán nem halkabban a hazai, nemzetinek keresztelt (magyar méretekben nagy-, nemzetközi mércével mérve kis- és közepes tőkéjű) vállalkozások masszív állami támogatását.
A szociálisan érzékenynek hazudott hatalom nevében felajánltatik a diktatúrák jól ismert paternalista alkuja is, amelynek kádári, kedélyes formáját őrzi csak a honi emlékezet, így annak náci megjelenésével szemben védtelen az ország. Orbán tudja, hogy honfitársai jó része nemigen tiltakozna, ha egy (totális erőfölényben lévő) paternalista hatalom gondoskodnék róla, s garantálná a hatalom által meghatározott élet- és munkafeltételeket, úgy, hogy cserébe kérné, vagy kikövetelné a szabadságról, az önálló gondolkodásról, a honpolgári cselekvésről, a hatalom megkérdőjelezéséről való lemondást.
A Vezért akaró nemzetre, mint mindent meghatározó, mindenek felett álló mitikus közösségre való hivatkozás, a nemzetietlen tőke elleni harcra mozgósítás, paternalizmus, szociális demagógia, együtt – szörnyűségesen ismert recept.
Azok, akik csak választási hercehurcát, vásári kötélhúzást látnak az eseményekben, nem figyeltek fel a hatalomra törő párt kereteinek feloldására, korporatív mozgalommá szervezésére, a politizálás parlamenten kívüli eszközeinek nyílt vállalására, a politizálás utcai formáinak preferálására, polgári körösök, és párt-aktivisták mozgósítására, agresszivitására, amelyek jelzik az új hatalom készülődését.
Mert Orbán mindenekelőtt a hatalom megragadására készül, majd megtartására, hatalmának kiépítésére, vagyis olyan lépések sorozatára, amely a hatalom monopóliumát biztosítják számára. Másodlagos jelentőséggel bír minden más. Orbán Viktornak, s azoknak, akik az ő árnyékában keresik a maguk boldogulását, és becsülettel, hűségesen szolgálják vezérüket, nincs más választásuk, mint szélsőséges hatalomkoncentráció létrehozása.
Azok, akik gazdasági kényszerpályák mechanizmusaitól remélik a demokrácia megmaradását – nem értik sem a Vezért, sem céljait. Azok, akik Európától, vagy Amerikától várják a magyar demokrácia védelmét – csalódni fognak. Helyettünk ezt sem a múltban nem tette meg senki, sem a jövőben nem fogja megtenni. A Vezér országa számára Európán kívül van csak hely. Ha a Vezér győz, hatalomgyakorlása először Európát fogja kiszorítani az országból, majd az országot Európából.
A premisszákat leírták már előttem. Bauer Tamás, Debreczeni József, Szilágyi Ákos, Egry Gábor írásai elmondtak már mindent. A konklúzió kimondása volt csak a feladatom. Akik még most sem akarják látni, hogy Orbán Viktor menete merre tart – önmagukat áltatják. A demokrácia még megvédhető. Magyarország történelmi válaszúthoz érkezett.
A szerző filozófus
Kiemel: Orbán mindenekelőtt a hatalom megragadására készül, majd megtartására, hatalmának kiépítésére, vagyis olyan lépések sorozatára, amely a hatalom monopóliumát biztosítják számára.
