Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Győztes nemzetiek, szagos destruktívok

“Néhány éve Magyarországon is megalakult a Pen Club” – írta 1932. február 23-án az Új Nemzedék, s így folytatta: “…nem nagy rokonszenvtől kísérve”. Bevallom, furcsálltam, hogy bárkinek is baja lehet a Pennel, de a cikk felvilágosított: “a magyar írók többsége idegenkedéssel nézte, hogy vezetésében az irodalom balszárnyának szelleme kezd érvényesülni”. Ez persze kizár minden rokonszenvet, de vajon mit művelhetett a “balszárny”? A Toll 1929. májusi számából egy megbocsáthatatlan ügyre derült fény: Radó Antal, a Pen alelnöke kénytelen volt “bejelenteni tiltakozását, ha a Club netalán hivatalosan fogadni merné a Pestre készülő Romain Rollandot. Szerinte a magyar Pen Club nem fogadhat egy kommünardot. Egy kompromittált embert, aki már a Dreyfus-pörben is kétes szerepet játszott. Rendőrséget Rollandnak, nem fogadtatást!” Ha a Rolland-látogatástól megóvták is az országot, attól a merénylettől, amit 1932-ben Kosztolányi Dezső (a magyar Pen új elnöke) követett el, nem sikerült. “Hideg zuhanyként hatott mindenkire a Pen Club legutóbbi döntése – írta az Új Nemzedék -, mikor Rothermere lord ezer fontos irodalmi díját Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának, tehát két baloldali írónak ítélte oda”. A Magyar Kultúra leleplezte, hogy “mivel 1931-ben megjelent művek kötelezettsége állt fenn, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula hirtelenjében kiadtak egy-egy novelláskötetet”, mert csalás nélkül e két írónak esélye sem lett volna a díjra. Móricz még hagyján, írta a katolikus lap, de Krúdy csak “érzékeny szívek ponyvaírója, novella- és regényiparos, holdvilággal kérődző modorban.” Móriczról aztán Pekár Gyula jelentette ki, hogy mint “1919-ben kommunizmusba botlott, népbiztosokkal propaganda utakon működött író, ma, 13 év múltán is konokul tovább fújja a maga érzéki és brutális vörös nótáját!”

Díj Móricznak és Krúdynak: utolsó csepp volt a pohárban. “Döntő lépésre szánták el magukat a nemzeti irodalom vezérei: Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Császár Elemér és Csathó Kálmán kiléptek a Pen Clubból. Herczeg Ferenc levelet intézett az igazgatósághoz, melyben kijelenti, hogy nem vállal felelősséget határozataiért” – adta hírül az Új Nemzedék. “A baloldali, destruktív irodalmi erők újra felütötték a fejüket, irodalmi véleményt mernek mondani, szervezkednek s a Pen Clubtól a Nyugatig kezdik hatalmukba keríteni a fontosabb stratégiai pontokat. Exponált helyeken vannak gerinctelen vezetők, akik nem veszik észre, hogy a baloldali írók dédelgetésével apró trójai lovacskákat engednek be szigorúan körülbástyázott intézményekbe. Szükség van tehát arra, hogy a nemzeti irodalom félretegyen minden álhumanizmust!”

Ha eddig tűrt is a galambepéjű jobboldal, azt mégse hagyhatta, hogy baloldali senkik a “reakciós kisebbség világnézeti terrorját” emlegessék vagy pláne gúnyolják: “El tudjuk képzelni, hogy azért, mert Pekár nem tartja jó magyar embernek Móriczot, az európai irodalom képviselőit finoman eltanácsolják majd Budapestről. Pedig hát Magyarország se irodalmilag, se politikailag már régen nem azonosítja magát azokkal, akik “nemzeti” alapon hivatalból és szakmányban képviselik kifelé. Tudjuk, hogy ez nyílt hazaárulás, mert nem szeretni Pekárt, de olvasni Krúdyt e körök megítélésében egyértelmű Trianon elárulásával” – írta Márai Sándor az Újságban. Alighanem neki (is) szólt Pekár kérdése, miszerint: “magyarok-e azok, akik – egyidejűleg más nyelveken is megjelent műveikkel – a nyugat előtt akarnak érdemeket szerezni?” Az elvetemült balszárny nyilván abban is ludas volt, hogy Herczegék kilépését az angol Pen Club így kommentálta: “nehéz volna mással, mint gyűlölködéssel magyarázni a magyar Pen Club elleni akciót”, s ez azzal fenyegetett, hogy Budapesten mégsem lesz, vagy ha lesz, kudarcba fullad a Pen-kongresszus.

A baloldalnak ez se fájt: “Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Voinovich, Pekár és Császár Elemér távolmaradása komoly veszteség a Pen-kongresszuson, ha a veszteséget némileg enyhíti is néhány jelentéktelen külföldi író megjelenése, mint például Galsworthyé, Thomas Manné, Julien Bendáé, Stefan Zweigé, Franz Werfelé” – írta Pünkösti Andor. A jobboldal azzal fenyegetődzött, hogy íróinak távolmaradása miatt a kongresszus talán nem kap szubvenciót. A Pen válságtanácskozást hívott öszsze, melyen “a vihar Füst Milánnak annál a kijelentésénél tört ki, hogy utazásai során úgy tapasztalta: külföldön nagyon sokan tudják, ki az a Kosztolányi”. A baloldal erre hivatkozva javasolta, hogy legalább a kongresszusig ő maradjon a Pen elnöke. Ezt azonban Radó Antal még csak szavazásra sem bocsátotta, amiért is a balszárny 39 tagja kilépett a Clubból. Az Új Nemzedék triumfált: “a 39 kilépést nem érzi meg a Pen Club, annál kevésbé, mert sok sohasem hallott név van a kilépettek között”. Például Babits, Karinthy, Móricz, Füst, Kassák, Márai, Schöpflin, Szabó Lőrinc, Gyergyai Albert. “A döntő csata a nemzeti irodalom képviselőinek győzelmével végződött” – írta az Új Nemzedék, és megnyugvásul közölte: “a mostani elnök s a mögötte álló írói tábor élvezi a kormány anyagi támogatását, mely elmaradt volna, ha a Pen Club megmarad egy szélsőbaloldali csoport hatalmában, mely minden irodalmi díjat saját klikkrendszere megerősítésére használ fel”.

Kodolányi írta meg a Pesti Naplóban, hogy pénzen, sikeren, ismertségen túl mi az ügy igazi tétje: “a nem annyira progresszív, mint inkább agresszív hivatalos körök rosszallása növekedett, amikor Kosztolányi elfogadta a Pen Clubok megállapodását, hogy kötelességüknek tartják a pacifista, antiimperialista, humanista szellemben való munkálkodást. Hogyan? Pacifizmus? Humanizmus? Ez hazaárulás! Aki humanista, az nem magyar író!” Az Új Nemzedék ekkor kezd “nyíltan kitört háborúságról” beszélni, melyben “arról van szó, hogy a budapesti Pen Klubon át a keresztény-nemzeti gondolat vagy a zsidó-liberális irányzat különböző árnyalatai képviseljék a magyar irodalmat? Megint ők akarnak lenni az Irodalom, az Üzlet, a Politika, a Művészet, mint voltak azokban az esztendőkben, amikor előkészítették 1918-at és 1919-et.” A jobboldal hadüzenetét Pekár Gyula tolmácsolta: “az ellentábor azt harsogja, csak egy magyar irodalom lehet. Ez nagy tévedés, sajnos, kettő van, egy nemzeti szellemű literatúra és egy másik, melynek csak a nyelve magyar. Ezt a kettőt semmiféle bűvészkedéssel nem lehet egy nevezőre hozni. És a harc kettejük között életre-halálra megy!” A túloldalon Pünkösti Andor veszi fel a kesztyűt: “Az urak akaratától függ, hogy a magyar irodalom nehezen megtalált egysége ismét helyreálljon vagy szétszakadjon, jöjjön-e a béke vagy jöjjön a háború? A béke nem lehet egy új szellemi Trianon, melyet a hivatalos irodalom nagyhatalmai diktálnak. Ha ez nem tetszik, támadhat új szakadás is, mert azok az írók, akik saját megaláztatásuk árán is készek voltak megteremteni a békét, bizonyára állják majd a harcot, ha rájuk kényszerül”. A célzás a “kettészakított irodalom”-vitájában megalázott Babitsot találta el, akit mostanra elhagyott a béketűrés: “Írók vagyunk s nem illik hozzánk a pártélet, de nem illik hozzánk a megalkuvás és az igazságtalanságban való megnyugvás sem. Magát a rendszert, a puccsok, a politika, a pártoskodás rendszerét perhorreszkáljuk.”

Kongresszus ide, kongresszus oda, a jobboldal nem hagyhatta szó nélkül a baloldal provokációit. “Pen Club, vagy kommunista szószék?” – kérdezte 1932 májusában az Új Nemzedék. “A legszélsőbb baloldaliak csoportja kitűzte a kommunista propaganda vörös lobogóját. Ernst Toller, német kommunista író politikai ízű felszólalásában szabadságot követelt az írók számára. Jól ismerjük mi ezt a sziréndalt. Kommunista vagy pornográf könyvek szellemi szabadságát védi és európaszerte megbélyegzett írók munkáit veszi védelmébe. Toller elvtársnak fáj, hogy a józan angol társadalom nem tűri Lawrence új regényét, melyben ki akarja önteni a bányász fiának gyűlöletét az arisztokratikus életberendezésű társadalmak ellen. A másik író, akinek üldözöttségét elpanaszolta, Joyce, akit destruktív berkekben mint az új pszichológiai regény nagymesterét emlegetnek. Szerényen, de határozottan kétségbe merjük vonni, hogy jelentéktelen gondolatasszociációinak leírása, Bloom úr erotikus kalandozása az újszerűségen túl értékes is volna.”

A Magyar Kultúra 1934-ben A haldokló Pen címmel visszatért az 1932-es kongresszus ügyére, mondván, “az óvatosak már akkor gyanakodva nézték a nemzetközileg szagos társaságot. Aki a kongresszusi résztvevők névsorát végigolvassa, igazán hajlandó inkább zsidó, mint nemzetközi írókongresszust látni az egészben”. Szerzője le is szögezte: “a Pen Club napjai meg vannak számlálva”. Mivel az elparentált testület március 17-én lett nyolcvanéves, indokolt a születésnapi jókívánság: így teljesüljön a jobboldal minden jóslata.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 12. szám

Comments are closed.