A március 28-ra kiírt izraeli választások legfőbb esélyese az Ehud Olmert ügyvezető miniszterelnök vezette Kadíma (Előre). Olyan párt ez, melynek szervezetei még csak kiépülőben vannak, tagsága egyelőre csak gyülekezik, programja pedig csupán egy név: Ariel Saron. A január eleje óta kómában fekvő, se nem élő, se nem holt miniszterelnök szelleme ott lebeg nem csak a Kadíma, de a kampány és az egész izraeli politikai élet felett.
Izrael talán még soha sem ért meg ilyen eseménytelen választási kampányt, mint a mostani. A Kadíma politikusai közül inkább csak azok szerepeltek, akiknek kormánytagok. A többiek hallgatásának természetesen jó oka van: nem kívánják a választókat arra emlékeztetni, hogy a pártot immár nem az alapító Ariel Saron vezeti. A Kadíma jelöltjeit nem kongresszus választotta: neveiket annak idején még Saron írta fel magának egy cédulára, ideiglenes jelleggel. Olmert a listát csupán kiegészítette. És a pártnak voltaképpen programja sincs, hacsak azt nem vesszük, hogy minden megnyilatkozásával azt sugallja: folytatni kívánja az alapító művét.
E mű a palesztinprobléma mindkét korábbi, sikertelennek bizonyuló megoldási módját elveti: a baloldalét, amely a „kinyújtott kéz”, vagyis a tárgyalások és a kölcsönös engedmények politikáján alapult, csakúgy, mint a jobboldalét, amely viszont leginkább a „kemény kéz” eszközével élt. A baloldal kinyújtott kezébe a palesztinok beleharaptak (intifáda, terror), a jobboldal kemény keze viszont nem tudott békét teremteni. Ezt nem más látta be, mint az utóbbi módszer legfőbb reprezentánsa, Ariel Saron. Aki ezért új politikával próbálkozott: az egyoldalú lépésekével. Ilyen volt a Gázából való kivonulás, amelyet az izraeli miniszterelnök nem egyeztetett a palesztinokkal, és amelyet saját politikai tábora, a jobboldal akarata ellenére hajtott végre. A lépés sikeresnek bizonyult: a palesztinok és izraeliek közti erőszak alábbhagyott, a korábban meglehetősen elszigetelt zsidó állam külpolitikai helyzete pedig stabilizálódott.
Ehud Olmert ügyvezető miniszterelnök, a Kadíma listavezetője ezt a vonalat viszi tovább: március 10-i nyilatkozatának értelmében Izrael maga jelöli ki új ciszjordániai határait, amennyiben a palesztinokkal való tárgyalások kudarcba fulladnának. A lényeg itt az, hogy a zsidó állam nem kívánja betelepíteni az egész Nyugati Partot, ám az 1967-es határokra sem vonul vissza. S ami a legfontosabb: korábbi álláspontját feladva Olmert immár nem hajlandó beleegyezni Jeruzsálem ujrafelosztásába sem. A védőkerítés vonalát úgy változtatnák meg, hogy a nagyobb, határközeli izraeli települések az izraeli oldalra kerüljenek, a távolabbiakat és kisebbeket viszont felszámolnák, a hadsereg pedig egyelőre marad Ciszjordániában. Nincs az a palesztin politikai erő, amely számára ez a rendezés elfogadható lenne – a januári választások után kormányt alakító Hamász számára különösen nem az – ám Olmerték abban bíznak, hogy a palesztinoknak – ha kész tények elé állítják őket – már nem lesz erejük a tényleges ellenállásra.
A Kadíma legelkeseredettebb választási ellenfele a szétválása után egyre inkább a szélsőjobb felé sodródó Likud, ahonnan egyébként Saron és Olmert is érkezett. A Benjamin Netanjahu korábbi miniszterelnök vezette pártban most azok a hangadók, akik ellenezték a Gázai övezet kiürítését, és akik ezért – az izraeli jobboldal szempontjából érthetően – árulónak bélyegezték Saront. Netanjahu most ennek megfelelően az erőszak előtti kapitulációnak nevezte Olmert ciszjordániai kiürítési tervét, a Hamász palesztinai hatalomra kerülését pedig azzal kommentálta, hogy Izrael zsidóságát új Holokauszt fenyegeti.
Szó, ami szó, a Hamász választási győzelme csakugyan megdöbbentette az izraelieket, és ez alkalmasnak látszott arra, hogy alaposan megnövelje a Likud esélyeit. Ám Olmert résen volt: a „kemény kéz” politikáját követelő és ezért a Likud felé hajló választók megnyerésére az egyik kemény nyilatkozatot tette a másik után. Kijelentette például, hogy ha Iszmaíl Hanije kijelölt palesztin miniszterelnök terrorista akciókba keveredne, akkor ugyanúgy likvidálnák, mint egykori főnökét, a Hamászt alapító Jaszin sejket. Az izraeli miniszterelnök leghatásosabb akciója azonban csak ez után következett: március közepén utasította katonáit, hogy ostromolják meg a jerikói palesztin börtönt és szállítsák át onnan Izraelbe Ahmed Szaadatot, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért elnevezésű szélsőséges szervezet egyik vezetőjét és öt társát. A hat férfit még a palesztin hatóságok börtönözték be, mégpedig azért, mert 2001-ben részt vettek Rehavam Zeévi izraeli idegenforgalmi miniszter meggyilkolásában. Hogy akkor miért kellett Izraelbe szállítani őket? Olmert szerint nem választási propagandaokokból, hanem csakis azért, mert Mahmúd Abbász palesztin elnök szabadon kívánta bocsátani őket. Akárhogy is, az erőteljes fellépés Izrael-szerte tetszést aratott, és a külföldi tiltakozás sem volt különösen erőteljes. A Kadíma népszerűsége, amely az akciót megelőzően a korábbi harminc százalék alá süllyedt, egy időre ismét ezen értékre, sőt, e fölé emelkedett – hogy aztán újra beálljon a korábi szintre. A legújabb adatok szerint Olmert pártja 35 mandátumra számíthat, a Likud 14-re.
A Kadímát és a Likudot nem csak a politikai nézetkülönbségek állítják szembe egymással, hanem – és főként – az a tény, hogy az előbbi hangadói – köztük maga Olmert is – Saront követve az utóbbiból váltak ki. A Likud hívei a kadímásokat szakadároknak, árulóknak tartják és véleményüket nem is rejtik véka alá. Ez az ellenszenv is közrejátszott Netanjahu március 12-i nyilatkozatában, amely szerint a választások után nem képzelhető el koalíció a két párt között.
De akkor vajon kivel képzelhető el? Mert hiszen a Kadíma harminc százalékos népszerűsége csupán negyven képviselői helyet jelent, márpedig a 120 tagú izraeli parlamentben, a Kneszetben a többséghez 61 hely kell. A legkézenfekvőbb esélye a Kadíma és a baloldali Munkapárt koalíciójának van. A március közepén mért népszerűségi adatok szerint ez utóbbi 16 helyre számíthat, ami a Kadíma negyven mandátumával együtt ugyan még mindig nem elég a többséghez, ám valamelyik kisebb párt bevonásával a probléma megoldható.
A Munkapártban az ősszel kisebb forradalom, de legalábbis nemzedékváltás zajlott le. A korábbi elnök, a Nobel-békedíjas Simon Peresz helyett az egykori szakszervezeti vezetőt, az 53 éves Amir Perecet választották elnöknek. Ez alapvető változást jelzett. Perec ugyanis Marokkóban született, vagyis „keleti” (szefárd) származású. Márpedig a Munkapárt mindezidáig inkább az európai (askenázi) eredetű izraeliek érdekvédelmi szervezete volt. Ez azonban némiképp ellentétben állt baloldali ideológiájával, hiszen Izraelben a vezető, illetve értelmiségi pozíciók többségét az askenáziak töltik be, a szegényebbek, képzetlenebbek többsége viszont szefárd. Így aztán ez utóbbiak nem is a Munkapártra, hanem a Likudra vagy a vallásos erőkre szavaztak. Perec, mint egykori szakszervezeti vezető meg akar térni pártja baloldali hagyományaihoz, és mint szefárd, vissza akarja hódítani a Likudtól és a vallásosoktól a keleti származásúakat. De súlyos nehézségekkel kell megküzdenie.
Egyrészt azért, mert – izraeli vélemények szerint – túlságosan is a szociálpolitikára összpontosít, ezért a választók többsége inkább tudja szociális miniszternek elképzelni, mint kormányfőnek. (Hiányzik a nemzetközi tapasztalata és nyelvtudása is.) Az izraeli választók jelentős részét kitevő orosz (pontosabban: szovjetunióbeli) származásúak számára túlságosan baloldali, oly annyira, hogy ezek tréfásan azt mondogatják: már csak azért sem szavazhatnak rá, mert vastag bajuszával és hajviseletével Sztálinra emlékezteti őket. Egyébiránt a Munkapárt és a Kadíma koalícióját is zavarhatják személyi kérdések. Ez utóbbi párt ugyanis nem csak az egykori Likudból építkezett – csatlakoztak hozzá a Munkapártból is. Többek között Simon Peresz, aki nem tudta megemészteni, hogy az őszi pártelnökválasztáson alul maradt Pereccel szemben, továbbá Chajim Ramon egykori munkásvezető. A legutóbbi felmérés szerint a Munkapárt 20-25 mandátumot érhet el.
És a többi párt? A „futottak még” kategóriából vannak bizonyos esélyei a Jiszrael Bejtejnu („A házunk Izrael”) elnevezésű alakulatnak, amely azok szavazataira számíthat, akik számára a Likud sem elég jobboldali. Vagy a Merecnek, ennek a Munkapárttól balra álló és rendíthetetlenül a palesztinokkal való kiegyezésre buzdító szervezetnek. A Sinuj (Változás) elnevezésű, hangsúlyozottan világi jellegű, polgári középpártnak viszont nem sok sikert jósolnak. Egyrészt azért, mert immár nem a népszerű, magyar származású Tomi Lapid vezeti, másrészt pedig azért, mert azt a politikai közepet, melyet eddig elfoglalt, immár a Kadíma tölti be. Vannak aztán még a vallásos pártok – a Sasz, illetve a „Tóra és a Sabat Judaizmus” – valamint az arab kisebbség pártjai, mint a Chadas. Mindezek önmagukban nem igen rúgnak labdába, ám ha a szembenálló nagyok erőviszonyai kiegyenlítődnek, akkor egyikük vagy másikuk a mérleg nyelvévé és hirtelen igen fontossá válhat. Az izraeli közvélemény-kutatási eredmények megbízhatóak, de a meglepetéseket kizárni nem lehet.
Kepecs Ferenc
KERETBE!!!
Olmert, az esélyes
Az orosz bevándorló szülők gyermekeként 1945-ben, már Palesztinában született Ehud Olmertet nemrégiben még „héjaként” tartották számon. Mi más is lehetett volna Ariel Saron bizalmasaként? De hogy valójában nem volt az, azt az alatt a tíz év alatt is bebizonyította, amíg az egyesített Jeruzsálem polgármestere volt és tűrhető viszonyt tudott kialakítani a város keleti részének arab lakosaival. Hűségesen követte Saron politikai irányváltásait, a miniszterelnök fő támogatója volt a gázai kivonulás ügyében. Követte őt abban is, hogy több évtizedes Likud tagság után átigazolt a mentora által alapított Kadíma pártba. A Likudban maradt ellenfelei azóta csak „Szmolmert”-ként emlegetik. (A „szmol” héberül „bal”-t jelent, a csúfnév tehát leginkább „balos Olmert”-nek fordítható.) Az eredeti foglalkozását tekintve ügyvéd politikus magas, jó kiállású, intellektuális hajlamú férfi, aki (nyelvileg is) jól megérteti magát külföldi kollégáival. Az erőviszonyok alapján jó esélye van arra, hogy a választások után ügyvezető miniszterelnökből valódi kormányfővé váljon.
KERETBE!!!
A mandátumra leginkább esélyes pártok és listavezetőik
Kadíma – Ehud Olmert
Munkapárt – Amir Perec
Likud – Benjamin Netanjahu
Sasz – Elijahu Jisaj
Merec – Joszi Bejlin
Chadas – Mohamad Barake
Képalá:
1. Saron az alapító, Netanjahu a vetélytárs és a Sztálin-bajuszú Perec, mint lehetséges koalíciós partner Fotó: Népszava-archív
2. Olmert optimista Fotó: Népszava-archív
