ABCUG!!
Minapi nyilatkozatában (Népszabadság, 2006. márc. 17.) azt mondja a Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiuma, hogy a reá támadó, őt letartóztatni, s ezzel a náci Németország oldalán a magyar nemzet érdekeivel mélyen ellentétes háborút kezdett és azt makacsul folytató, valamint a saját, általa zsidónak minősített állampolgárainak tömeges legyilkolásában együttműködő, s ekként a magyar szuverenitást eláruló, annak képviselésére alkalmatlanná vált Magyar Királyság erőszakszerveinek átadni kívánó csendőrnyomozókkal szemben – 1944. július 27-én! – a hitlerizmus ellen harcoló kommunista „Ságvári Endre nem volt jogos védelmi helyzetben [kiemelés tőlem – F. Gy.], amikor pisztolyt rántott”. Nos, erre én, az 1989-ben kikiáltott Magyar Köztársaságnak, vagyis azon államnak a polgára, amely joghatályos nemzetközi szerződéseivel, továbbá alkotmányával az antifasizmus mellett jelenleg is elkötelezett, meg azt mondom (ha úgy tetszik 1848 szellemében is), hogy
ABCÚG!
Azt mondom, hogy az ilyen bírákat alapvető szakmai alkalmatlanság címén, az idevonatkozó és haladéktalanul megkezdendő törvényességi eljárások útján el kell bocsátani. Rendkívüli felmentéssel, végkielégítés nélkül.
Legfőbb érvem Bibó István demokrata és jogtudós megállapítása ugyanarról a közállapotról, amelyet ezek a hivatásukra méltatlanná vált bírák végső soron olyan valaminek minősítenek, mint amelyben a jog, a törvényesség uralma lett volna érvényes.
Mert Bibó István a következőt mondja (1948-ban) 1944 Magyarországáról:
„(…)A magyar közigazgatásnak, a magyar hivatalnoki karnak nem vitásan volt egy európai fele is, melynek jogtisztelete, szakszerűsége és lelkiismeretessége élesen és világosan különbözött a magyar közigazgatás hatalmaskodó, dilettáns, emberi méltóságot nem tisztelő másik felétől. A magyar közigazgatásnak és hivatalnokságnak e jobbik része a zsidótörvények korszakában a zsidótörvények alkalmazását igyekezett a jogrend, a jogbiztonság keretei között tartani, s abban az időben valóban ez volt a legokosabb és leghelyesebb, amit tehetett. Bizonyos vonatkozásokban (az élet-halált jelentő állampolgári ügyek kezelése, fajgyalázási törvények végrehajtása stb.), főleg bizonyos időponttól, a német megszállás időpontjától kezdve ennél többre lett volna szükség: meg kellett volna állapítani az egész államhatalom politikai, erkölcsi és jogi törvényességének a részleges, majd utóbb teljes megszűnését és ennek megfelelően cselekedni. Ehelyett a közigazgatás még emberségesebb részében is nagyobbrészt abban a szellemben működött, hogy a törvényes magyar kormánynak a törvényes intézkedéseit hajtja végre, amelyek csupán kegyetlen és erőszakos végrehajtó közegek kezében vezettek borzalmakra. Közigazgatási vezetők, táboradminisztrálók, anyakönyvi hatóságok, akik a zsidók deportálásával kapcsolatos teendőket végezték, még ha kedvetlenül csinálták is, azért a szabályos kötelességteljesítés jegyében s komoly ellenkezést nem kockáztatva engedelmeskedtek feletteseiknek és a rendeleteknek. Arról, hogy a magyar közigazgatásban mindezeknek az intézkedéseknek valami összefüggő és hatásos bojkottálása történt volna, ami az egy egyénre eső kockázatot lényegesen csökkentette volna, ugyanakkor, amikor a deportálást véghezvinni akaró tényezőknek alig leküzdhető s a háborús összevisszaság növekedésével mind kevésbé leküzdhető nehézséget okozott volna, nem volt szó. De nemcsak egységes szembefordulás, de a tisztviselői engedelmesség és lojalitás egyéni, alkalmi beszüntetése is aránylag kismértékben következett be; a tisztviselők nagyobb része továbbra is megőrizte mindenféle csalással, hamisítással szemben való húzódozását, nem nézett szembe azzal a ténnyel, hogy egy gyilkos és rabló állam becsapásáról volna csak szó, hanem úgy érezte, hogy erkölcsileg tisztább marad, ha jó okkal bebizonyítja magának, hogy konkrét esetben a csalásnak, a hamisításnak nincs értelme és nincs haszna. Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék. (…)”
Lásd, Bibó István: Válogatott tanulmányok II. k. 1945-1949. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1986. Válogatta: Huszár Tibor, szerkesztette: Vida István. 637-638. old.
Az lenne a legildomosabb, ha súlyos tévedésükből ezek a taláros urak maguk vonnák le a szükséges következtetést, tehát önként hagynák el magas hivatalukat.
Talán ideje eldönteniük, hogy Jusztícia, vagy az istennő szemét elfedő kendő szolgálatára esküdtek föl…
