Forrás: Erec

1944. nyarán, mint valamennyi magyar városban, Szombathelyen is el kellett készíteni a zsidók névjegyzékét. A 3115 halálra szánt nevét tartalmazó lista a végső pillanatban még kiegészült egy utolsó névvel: Párczer Gábor, született 1944. július 1-én. Július 5-én már deportálták.

4 napot élt, sorsa ugyanaz lett, mint 600 ezer honfitársának.

61 év telt el azóta, a mai napig sem békélhetünk meg e szörnyű tettel, a tömeggyilkossággal, de még inkább azzal a fájó tudattal, hogy mindez ebben a házban kezdődött el. A magyar nemzet választott képviselői törvényeket hoztak, hogy a zsidó embereket kirekesszék a magyar nemzetből.

A lépcsők ismertek az első, a második, a harmadik és a negyedik zsidó törvény, amelyek felsőházi vitája során, itt, ebben a teremben a főpapok, vallásuk felkent képviselői, egymást túllicitálva igyekeztek embertársaikat tönkretenni, szakítottak a szeretet jelszavával, és tette ezt a magyar parlament a nemzet többségének egyetértésével.

Ami történt az megtörtént, megváltoztatni nem lehet. A holokauszt véglegesen múltunk részévé vált, a zsidó -, a magyar -, az európai történelem részévé.

Lassan már felnő a harmadik nemzedék, akiknek nagyszüleit, dédszüleit, rokonaikat gyilkolták meg, a túlélők száma egyre kevesebb és már a bűnösök, a közönyösök is lassan eltávoznak az élők sorából. Ránk marad a fájdalmas visszaemlékezés és a kínzó szégyen.

A túlélők mesélik, hogy a láger felszabadítása után nem sokkal megérkeztek az anyaországok küldöttjei, hogy visszavigyék hazájukba az életben maradottakat. Jöttek a csehek, a szlovákok, a románok, de a magyar zsidók hiába vártak, nem jött otthonról értük senki. Senki sem kereste őket, sem az élőket, sem a halottakat, a nemzet elfelejtette őket, és a felejtés – fájdalmas, de ki kell mondani – azóta is tart.

A soát követően az amnézia a 90-es évek elejéig tartott és ezt követően is csak társadalmunk néhány vezetője – elsőként Göncz Árpád, a köztársaság elnöke – ismerte fel, hogy a nemzetnek szüksége van arra, hogy e traumát egyáltalán megértse, felfogja, és magából kibeszélje. Néhány jelentős, de kis lépés történt ebbe az irányba, az embermentők kitüntetése, a történelmi egyházak önvizsgálata, az Antall-kormány segítette az 50. évfordulón a méltó megemlékezést, a Horn kormány létrehozta a Zsidó Örökség Közalapítványt, az Orbán kormány törvénybe iktatta a Holokauszt Napot, a Medgyessy kormány felavatta a Holokauszt Múzeumot, Gurcsány Ferenc miniszterelnök pedig a 60. évfordulón személyesen utazott Auschwitzba a kormány tagjaival és a parlamenti pártok vezetőivel együtt. Mindez azonban csak a felszín, a magyar társadalom egésze még nem nézett szembe múltjával.

Most itt az alkalom, hogy komolyan elkezdjük azt a munkát, amely a társadalmi köztudat részévé teszi a holokausztot, és úgy ahogy minden magyar ember szíve belesajdul, ha Mohácsot vagy Trianont említik, ugyanúgy sajduljon meg, ha a zsidóüldözésről, a holokausztról hall.

Hosszú, nehéz út előtt állunk, a formális, sivár gyászmegemlékezések ehhez nem elegendők.

Ismeretterjesztés és oktatás kell, a fájdalmak kibeszélése, a bűnök, a közöny, a kirekesztettség megértése, értékelése, újraértékelése. Mondják, a magyarországi zsidóság elpusztítása nem zsidó, hanem magyar tragédia. Ez csak féligazság, hiszen zsidó és magyar tragédia is. Természetes, hogy a zsidóság mindig másféleképpen fog emlékezni a halottaira, mint a társadalom többi része, hiszen másképp viseli a gyászt a család, és másképp a többiek.

Mégis, itt és most ki kell mondanunk, hogy együtt kell dolgoznunk, együtt kell emlékeznünk. Nem lehet Mi és Ők, nem lehet egyrészt és másrészt, csak együttes gyász van és emlékezés, csak így juthatunk el ahhoz, hogy a holokauszt elfoglalja helyét a magyar társadalom tudatában.

Bizony mondom, itt az ideje, hogy mindannyian elinduljunk, hogy megkeressük a magyar nép hiányzó részét, a magyar Izraelt, fogadjuk őket vissza, legalább holtukban, és a még köztünk élőket személyükben, a magyar nemzet testébe.

Késő van, már nagyon késő ehhez, de sohasem lehet elég késő ahhoz, hogy megtegyük amit kell. Tegyük meg ezt dicső eleinkért, Széchenyiért, Kossuthért, Eötvösért, Vázsonyiért, a magyar nemzetért, önmagunkért, de ha nem tesszük meg mindezért, úgy tegyük meg a szombathelyi Párczer Gáborért, akinek csak négy napot engedett élni a magyar nemzet.

Breuerpress-MCOnet