Forrás: Népszava

A háború utáni magyar film egyik legjelentősebb egyénisége majd harminc éven át nem létező rendezőnek számított itthon. Herskó János sikerei csúcsán, kiharcolt főiskolai reformmal a hátamögött, kulcspozíciókat odahagyva 1970-ben családjával együtt Svédországba disszidált. Filmjei láthatatlanok lettek, alakját sokan megpróbálták kitörölni az új magyar film formálóinak csoportképéről, neve szinte ismeretlenségbe merült. Tegnap Kossuth-díjat vett át a Parlamentben.

-Mit jelent ma a Kossuth-díj a stockholmi filmfőiskola nyugdíjas rektorának?

-Engem politikai meggondolásból eltüntettek a képből, s most voltak, akik úgy gondolták, a díj visszaad valamit abból, amit elvettek az elhallgatás – vagy letagadás – évtizedei. Voltak, akik emlékeztek arra, hogy valamit letettem az asztalra, valamit végigvittem a főiskolai filmoktatásban, szakmai és szellemi értelemben valamit adtam a tanítványaimnak, munkatársaimnak. A díj megbecsülést és rehabilitációt jelent. Tőlem megszokott cinizmussal boldogult Bán Frigyes mondása jut eszembe; amikor kiváló művésszé nevezték ki, azt mondta, „én eddig szóra sem Érdemes művész voltam, most a szakmából Kiváló művész lettem”. Nekem, miután most áprilisban leszek nyolcvan éves, az is kellett hozzá, hogy megérjem. Sikerült, ahogy sikerült megérnem, hogy a filmjeim is elfoglalhatták a maguk helyét, legalább is egy elemzésben. Muhi Klára tavalyi cikke a Filmvilágban elfogultságok nélkül helyükre tette őket, s veklük én is a helyemre kerültem a magyar filméletben.

– Mondhatjuk, hogy a rehabilitáció folytatódik? Nemsokára könyv jelenik meg az életútjáról Herskó címmel.

– Miután megnézte a filmjeimet, megírta róluk a véleményét, Klára felkeresett egy rólam szóló könyv tervével. Rengeteg epizódot meséltem az életemből, de a könyvben megszólalnak mások, a tanítványaim is. Most április 19-én lesz a könyvbemutató.

-Tanári, filmfőtanszak-vezetői és rektorhelyettesi pozícióban alapvetően megreformálta a főiskolai filmoktatást. Mi volt ennek a lényege?

-A régi főiskolai oktatás olyan volt, mintha zongora nélkül akarnánk zongoristákat tanítani. Csak beszélünk róla, hogyan kell zongorázni, mert nincs pénz zongorára, majd jön a vizsga, ahol Chopint kell játszani. Az ötvenes évek végén rá kellett jönnöm, lehetetlen úgy filmet tanítani, hogy csak beszélünk róla, de a diákok nem csinálnak filmet. Akkoriban negyedik év végén maximum egy húszperces filmetüdre volt lehetőségük. A reform lényegében arra irányult, hogy gyakrabban, ideális esetben évente három-négy alkalommal jussanak saját filmhez. Ez persze borzasztóan költséges mulatság volt, s bár sikerült végrehajtanom a reformot, a pénzhiány miatt nem mindig sikerült megvalósítani. Adódott megoldás, miután a filmszakma és a tévé is állami kézben volt, ha bemutatják a végzősök filmjeit moziban vagy a tévében, az érte járó összeg fedezné a főiskolai költségeket. Ezt az ötletet Stockholmban is megismételtem. Valójában a videónak illetve a többször használható szalagoknak köszönhetően lehet igazán tanítani a szakmát, mivel ezzel a technikával a hallgatók napi rendszerességgel gyakorolhatnak filmül beszélni.

-A budapesti főiskolán olyan rendezők kerültek ki a keze alól, mint Gyarmathy Lívia, Simó Sándor, Sándor Pál, Ember Judit, Böszörményi Géza, Szomjas György, Grunwalsky Ferend, Gazdag Gyula és a névsor távolról sem teljes. Mi volt az a speciális Herskó-módszer, ami alapja lett a filmtanításának?

– Soha nem szabtam meg, ki milyen témát dolgozzon fel, ki hova menjen. Mindenki afelé indulhatott, ami őt érdekelte, legyen az társadalmi, pszichológiai, szociológiai, szürreális, bármilyen téma. A saját választott témához rendszeresen megbeszéltük a feladatokat, az anyaggyűjtést, feldogozást, így hétről-hétre lebontott feladatokat oldottak meg a tervezett filmjük előkészítéséhez. Sokat dolgoztak és állandóan. Legutóbb „92-ben Gazdag Gyula hívott meg vendégtanárnak a főiskolai osztályába. Akkor is azzal kezdtem, hogy kit, mi érdekel, miről akar filmet hozni. Meggyőződésem ugyanis, hogy – amint a kisgyerek az anyanyelvét – a filmnyelvet is csak úgy lehet megtanulni, ha valaki valamit el akar mondani.

– Svédországban rövid időn belül a flmfőiskola meghatározó egyénisége, majd rektora lett, viszont amióta elhagyta Magyarországot, élete második negyven évében már nem rendezett játékfilmet. Miért mondott le róla?

– Az ember játékfilmet csak ott tud igazán csinálni, ahol született, ahová a meghatározó élményei, az asszociációi kötik. Le kellett mondanom, mert úgy éreztem, nem tudok olyan jó filmet csinálni, mint amilyeneket itt csináltam.

– A kilencvenes évek közepén viszont itthon készítettek Pálos Györggyel és Czabán Györggyel hármasban egy filmet, amelyben személyesen vezet végig élete meghatározó epizódjának színhelyein, közben elmeséli megmenekülésének és megmentőjének katartikus hatású történetét. Nem gondolta, hogy A kenyereslány balladája játékfilmre kínálkozik?

– Rögtön a Vasvirág után ezt akartam játékfilmnek megrendezni. Boldogult Darvas József, filmgyári igazgató azt kérdezte: muszáj magának zsidókról csinálni filmet? Ettől elment a kedvem.Tulajdonképpen örülök, hogy meghiúsult a tervem. Igaz, nem játék-, hanem dokumentumfilm lett, hisz magam mesélem a történetet, de ebben a formában úgy mondhattam el a történetet, ahogy volt. Ezzel tartoztam Nusinak, aki a zsidóüldözés idején megmentett, és tartoztam a magyar népnek. El kellett mondanom, hogy az emberek, ha nem féltek, nem kerültek életveszélybe, akkor többségükben igyekeztek segíteni.

– Milyennek látja ma a magyar filmet?

– Ahogy két éve, a szemle zsűrielnökeként elmondtam, újra itt van a lehetőség a kibontakozásra. Itt van egy új generáció, amely a maga nyelvén a maga történeteit mondja. Segíteni kell őket, hogy egy jó film után ne kelljen évekig várniuk a következő lehetőségre; hogy segítő légkör, alkotó közeg vegye körül őket; értő emberek álljanak mögöttük, hogy a közönség szeretetét is elnyerő, jó filmek születhessenek. Ez nem jelenti azt, hogy a többi generációval nem kell törődni, mert a 60-as években akár az én, akár Nemeskürty István csoportjában megvalósult, hogy a feltörő fiatalok mellett az úgynevezett öregek is megújultak. Az lényeges, hogy most esély van arra, hogy a félelmek ne öncenzúrázzák a gondolatot, nem a cenzúra a baj ugyanis, hanem az öncenzúra. Az pedig egzisztenciális félelmekből fakad. Ezért olyan emberek is kellenek, akik odaállnak a készítők mellé, és az mondják: én vállalom, ti csináljátok.

Bársony Éva

Herskó János április 9-én lesz nyolcvan éves. 1949-ben szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Akadémián, aspiráns a moszkvai filmfőiskolán (VGIK), először 1951-től, majd 1959-től a Színház- és Filmművészeti főiskola tanára, főtanszakvezető, majd rektorhelyettes. Jelentős filmpolitikai tevékenyéget folytat, stúdiót vezet, megreformálja a filmoktatást. Első jelentős filmje a Vasvirág (1958), ezt követi a Két emelet boldogság (1961). Országos szakmai és közönségvitát kavar a Párbeszéd (1963) című filmje, amely elsőként hozza képbe 1956-ot és az utána következő évek eseményeit egy fiatal pár történetében. A Szevasz Vera (1967) után utolsó játékfilmje az N.N. a halál angyala (1970). 1970-ben elhagyja az országot, Svédországban a stockholmi filmfőiskola egyik átszervezője, tanára, majd rektora. A kilencvenes években néhány kisebb itthoni filmszerep után 1995-ben elkészül főszereplésével A kenyereslány balladája című dokumentumfilm. A budapesti főiskolán 1992-95 között tanít. Kétszeres Balázs Béla díjas, érdemes művész, 1997-ben megkapja a Magyar Köztársasági Érderend Tiszti Keresztjét.

Comments are closed.