BUDA PÉTER-FAZEKAS CSABA-GÁBOR GYÖRGY
Férfiszoknya és polgárosodás
Mi tagadás, alig leplezhető öröm is vegyült érzelmeink közé, amellyel Bábel Balázs Kecskemét-kalocsai római katolikus érsek napokban elhangzott szavait fogadtuk. Az érsek visszafogottnak aligha nevezhető harciassággal kelt ki a XIX. századi magyar polgári átalakulás nagy alakjai ellenében, és részben vad egyházellenességgel vádolta meg őket, részben pedig a „zsidó destrukció” rémképével fenyegetőző Prohászka Ottokár püspök személyét magasztalta fel velük szemben. „A világ, amelyben élünk – így Bábel Balázs – kísértetiesen emlékeztet Prohászka korára. A kiegyezés utáni időszak a liberalizmus első nagy fellendülését hozta; a liberálisok akkor is vadul támadták az egyházat. A nagy székesfehérvári püspök azonban fölvette a kesztyűt, és gátat vetett az elvallástalanodásnak.” Azzal a 2006-ban (!) megfogalmazott felvetéssel, hogy a zsidóságot „poloska-inváziónak” és „patkány-hadjáratnak”, másutt szimplán „betolakodó kisebbségnek” és „erkölcstelen”, „a keresztény népekre átokként terhelődő”, „élesen megjelölt fajnak” nevező „nagy fehérvári püspök”, Prohászka vajon miként „vette föl a kesztyűt”, s milyen módon „vetett gátat az elvallástalanodásnak”, ha gátat vetett egyáltalán, most inkább ne foglalkozzunk.
Miért hát mégis az öröm?
Ami napjaink egyházpolitikai szándékait illeti, mi magunk is minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a magyar polgárosodás kiemelkedő alakjainak eszmeiségében leljünk rá aktuális törekvéseink forrására. Úgy tűnik hát, jó úton indultunk el, hiszen immár egy katolikus érsek is erről biztosít bennünket. A reformkorban, amikor múltunk megbecsült nagyjai (mások mellett Kossuth, Deák, Széchenyi és Batthyány) az ország polgári átalakulásáért indultak harcba, a feudalizmus lebontását célzó igyekezetükben szükségképpen kerültek szembe az annak kiváltságait élvező, udvarhű katolikus klérussal, amely természetes szövetségeseként méltatta az 1846-ban létrejött, a polgári átalakulással szemben álló Konzervatív Pártot. Mind az egyházi vezetés, mind a konzervatívok már a reformkorban is vad ateista támadásnak, az egyház ellehetetlenítésére tett kísérletnek tekintettek minden olyan törvényjavaslatot vagy politikusi nyilatkozatot, amely a polgári jogegyenlőség jegyében a protestánsok vallásszabadságára, a katolikus egyház törvényfelettiségének megszüntetésére, az egyházi tized vagy a kiterjedt püspöki uradalmak felülvizsgálatára utalt. Kossuthékat forrófejű uszítóknak tekintették, akik meggondolatlanul romba döntik a történelmi kiváltságokat, a „kétezer éves” egyházat, pedig valójában erről szó sem volt, éppen ellenkezőleg: kizárólag a vallás szabadságának gyakorlati kiterjesztése s a felekezeti jogegyenlőség biztosítása állt szándékukban. Mindezt csak nagyon „célirányosan” lehetett félreérteni, s az ellenérdekek világosan kitapinthatóakká váltak. Egy korabeli cikk például jellemzően így írt: „az új korszellem szabadságának ernyőzete alatt az elégületlenek megtámadák a kereszt bajnokait”, de olvashatunk „egyházüldözésről, a katolikus egyház megfojtására irányuló sötét szándékokról” is. Mindennek érdekes adaléka, hogy a dualizmus idején az egyházi vezetés minden követ megmozgatott olyan – később is maradandónak bizonyult – jogszabályok ellenében, mint például az állami anyakönyvezésről és házasságkötésről, valamint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló polgári törvények stb. Bábel Balázs figyelmét úgy tűnik elkerülte, hogy a XIX. század második felében az ún. egyházpolitikai viták során a klérus nem a vad radikálisokkal, hanem a polgári átalakulás alapvető értékeit képviselő és a magyar törvényhozásban is megjeleníteni kívánó mérsékelt liberálisokkal került szembe. Utóbbiak értékrendje teljesen megfelelt a magyar történelmi sajátosságoknak és az európai felvilágosodás hagyományainak egyaránt. Az egyház ahhoz a „feudálisnak” nevezett, kiváltságokkal bíró társadalmi csoporthoz tartozott, melynek privilégiumait épp ekkor akarták a liberálisok eltörölni, s ezzel párhuzamosan – intézményes szinten – a még meglévő államegyházi előjogok megszüntetésével a bevett felekezetek teljes egyenlőségének és viszonosságának rendszerét megteremteni. A katolikus egyház nemcsak azt sérelmezte, hogy a szabadelvűek egyenjogúsítani kívánták előbb a protestánsokat és a görögkeletieket, később egyéni és közösségi szinten egyaránt tolerálni a zsidóságot, hanem azt is, hogy Deákék polgári programjából logikusan következett a főpapság valamennyi társadalmi-politikai kiváltságának elvesztése, illetve átrendeződése. Hallani sem akartak például arról, hogy lemondjanak a tizedből származó bevételekről, a kiterjedt nagybirtokhálózatból fakadó előjogokról, az állam befolyásolásának közvetlen lehetőségéről, az alanyi jogon járó törvényhozási képviseletről vagy a különböző jogi eljárások esetén hagyományosan meglévő társadalomfelettiséget biztosító kiváltságaikról. S noha ennek minden visszássága, a hétköznapi életben is megnyilvánuló valamennyi képtelensége és bornírtsága a korszak magyar irodalmában Mikszáthtól Adyig sokféle formában artikulálódott, az egyháziak a liberálisokat általában képmutató és a megsemmisüléssel fenyegető egyházpolitikai tervekkel vádolták, jóllehet a legmerészebb elképzelések is pusztán az egyenjogúság kimondását és gyakorlati megvalósítását jelentették.
Fent jelzett örömünknél megdöbbenésünk azonban jóval nagyobb. Bábel Balázs a katolikus hierarchia magas rangú tagjaként nyílt támadást intézett a magyar történelem egyik leginkább kiemelkedő, haladó korszaka ellen. Azon gondolkodók és politikusok ellen, akik, szemben a feudális előjogaikat védelmező és a demokratikus alapjogokat elutasító politikai és egyházi magatartással, a modern demokrácia és haladás előhírnökei voltak. Egy olyan korban, amelyben a pápák kérlelhetetlenül támadták a lelkiismereti és vallásszabadságot, elítélték azt, hogy bizonyos országokban „nem tesznek különbséget az igaz vallás [értsd: a katolikus] és a hamis vallások között” és „nem tartják állami kötelességnek a katolikus vallás ellen vétők törvénybe foglalt büntetésekkel való rendszabályozását”, illetve „elvitatják az egyház azon jogát, hogy világi büntetésekkel szankcionálja a törvényei ellen vétőket” (IX. Pius pápa, Quanta cura kezdetű enciklika, 1864.). IX. Pius szerint az „Istenre alapozott állam” efféle koncepciójának elutasításából sokan „nem félnek tápot adni annak a téves, a katolikus egyházra és a lelkek üdvösségére nézve legvégzetesebb véleménynek, melyet elődünk, XVI. Gergely „őrültségnek” nevezett, azaz, hogy „a lelkiismereti és vallásszabadság minden ember személyes joga, melyet törvénybe kell foglalni minden megfelelően működő társadalomban””. A pápa érvelése logikus: a vallásra alapozott társadalom koncepciója összeférhetetlen a vallás- és szólásszabadság elvével, és fordítva. A IX. Pius által hivatkozott XVI. Gergely pápa Mirari vos kezdetű enciklikájában különös dühvel ront a sajtószabadság fenyegető rémére, leszögezve, hogy az „egyház mindig is megtett mindent” a „rossz könyvek járványának elpusztítása érdekében (…) mert soha nem fog a tévelygések alapanyaga elfogyni, mindaddig, míg az istentelenség bűnös forrása el nem pusztul a lángokban”. IX. Pius Szillabuszában szintén elítéli állam és egyház elválasztását, síkra szállva amellett, hogy a „filozófia és erkölcs és úgyszintén a polgári törvények” az „isteni és egyházi hatóságnak” legyenek alárendelve, s mintegy aláhúzva, hogy „a katolikus vallásnak kell az állam egyedüli vallásának lennie, minden más vallás kizárásával”. IX. Pius Szillabuszának egyik legmarkánsabb pontja az, ahol világosan és visszavonhatatlanul elítéli azokat, akik szerint az „egyháznak nincs joga fizikai erőszak alkalmazására, illetve nem rendelkezik közvetlen vagy közvetett világi hatalommal”.
Petőfi Sándor nem minden alap nélkül írta hát a konzervatívokat tömörítő Közhasznú Gyülde liberalizmussal szembeforduló fiatal politikusgenerációjának: „Higyétek el, hogy rókafészek az, / Hová beléptetek, / Ha rá más bizonyság nem volna is, / Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek. // Pap és ravaszság, pap és árulás, / Pap és minden rosz… egy! / Ott a gonoszság, ott van a pokol, / A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.” (A gyüldei ifjakhoz) Vajon gondolta-e a szabadságharc költője, hogy még másfél évszázad múltán is aktuálisak maradnak sorai? Csak csodálkozni lehet azon, hogy a katolikus klérus magas rangú tagja még 2006-ban is ennyire eltökélten áll ki a XIX. század esztelen pápai megnyilatkozásai mellett és a nemzeti szabadelvűséggel szemben. Ám ebben koránt sincs egyedül. Veres András püspök, a katolikus püspöki kar titkára nemrégiben az Európai Unió keresztény (egyházi) alapokra való helyezése mellett szállt síkra, és a „keresztény Európa” történelmileg erősen megkérdőjelezhető modelljét állítva példaként elénk, annak adott hangot, miszerint „a Katolikus Egyház már bizonyította, hogy az evangéliumi értékrend alapján képes integrálni a nemzeteket”. Veres a világnézetileg semleges állam koncepcióját utasítja el (vagy netán képtelen megérteni?) akkor is, amikor arról beszél, hogy az „Unió szellemi irányítóinak a keresztény értékrenddel való szembenállása nyilvánvaló”, illetve hogy „az Európai Unió törvényhozásában és irányításában egy nagyon erős keresztényellenes kisebbség diktatúrája érvényesül”. Veres azt állítja, hogy az egyház által képviselt etikai elvek alapján kell integrálni az Európai Uniót mint politikai közösséget. Úgy tűnik, a püspök számára a világnézeti semlegesség – hasonlóan a XIX. század pápáihoz – továbbra is egyet jelent az egyházellenességgel. A lelkiismereti és vallásszabadságot „őrültségnek” tartó IX. Pius ugyanis szintén „abszurditásnak” és a „katolikus egyházra nézve legvégzetesebb véleménynek” tekintette azt az elvet, mely szerint „a társadalom legmegfelelőbb alkotmányos működése és a polgári haladás együttesen megkívánja, hogy az emberi társadalmakat úgy irányítsák és kormányozzák, hogy abban a vallásnak semmilyen szerepet ne adjanak” (Quanta cura). Bábel és Veres nyilatkozatai azt sugallják, hogy a jelenlegi magyar katolikus hierarchia azonosulni kíván a polgárosodással szemben álló egyházi korszak restaurációjának gondolatával. Ezt tekintetbe véve mindenesetre elgondolkodtató, hogy Orbán Viktor minapi szavai szerint a jobboldali kormánynak „stratégiai partnerként kell együttműködnie az egyházi, vallási közösségekkel”. Lám, nincs új a nap alatt ebben a tekintetben sem. 1847-ben, a Deákékkal, Kossuthékkal, Telekiékkel szemben álló Habsburg-párti, konzervatív erők szócsöveként működő Nemzeti Újság hasábjain Lipthay Sándor szerkesztő a következőket állapította meg: „A kath.[olikus] clerusnak állásánál fogva egyenes hivatása, hogy a conservatív pártnak természetszerű frigyese legyen; azonban ellenkezőleg egyenesen és határozottan kimondjuk, hogy a conservatíveknek is át kell azt látniok, miszerint a clerus nélkül nem lehet politikai tartósb jövendőjük, miután e nélkül lehetetlen szilárd majoritásra vergődniök…” Orbán fenti szavai tehát arról tanúskodnak, hogy a Fidesz-KDNP a magyar polgárosodással szemben álló történelmi oldalra manőverezte magát.
Deák, Kossuth, Petőfi, avagy a „férfiszoknyások kárhozata”. Úgy tűnik, megint ez a kérdés. Válasszatok!
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 11. szám
