SÁNDOR IVÁN
Daniellával a vonaton
Rejtő Jenő segít Bibó Istvánnak
Hermann Broch írja Hoffmanstahl-könyvében, hogy egy korszak jellege leolvasható építészeti homlokzatairól. Tizenhárom éve – Budapesten is divatját élte a sok, hatalmas, új műanyag homlokzat – arról írtam, hogy a tiszta formákra, az átláthatóságra törekvő, a dekorativitást száműző ilyen homlokzat alighanem az építészet történetének a korszakot is kifejező, leginkább eltakaró, leegyszerűsítő stílusa.
Egy plasztikhomlokzatú épület előtt megállva egyszerre sejlenek fel a belső terek és villan vissza a külső forgatag, összemosódnak emberek, tárgyak, dimenziók, közös látványba montírozódik az eredeti, a másolat, önmagad tükörképe és a megpillantottban való otthontalanság.
Van ma egy, az építészeti homlokzatokkal nem azonos felületsorozat, amelyről a korszak jellegén túl a Hely szelleme, történelme, mentalitása is leolvasható.
Budapest (Magyarország) az emlékművek városa (országa). Nem nehéz olyan helyszínt találni, ahol az egymás mellett sorakozó emléktáblákról a huszadik század történelmének homályát, értelmezéshiányosságát, kavargó, üledékes mentalitását leolvashatjuk.
Sétáljunk a Budapesti Hadtörténeti Múzeum kertjében. Az épületfalakon egymás mellett a legkülönbözőbb eszmék, katonai egységek, egymással harcoló seregparancsnokok egyaránt hősinek minősített tetteire emlékező táblák.
Ha a Várból a Moszkva tér felé indulunk, a Postaház épületének falán látható a csak néhány esztendeje az Orbán-kormányzat alatti parlamenti honvédelmi bizottság elnöke által felavatott emléktábla: „Állíttatott a Budapest 1944-1945. évi ostroma során hősi halált halt honvédek emlékezetére. H. M. Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2002”
Nem messze újabb felirat: „A Déli pályaudvarért 1945. február 5-9-ig vívott harcokban esett át a tűzkeresztségen a Budai Önkéntes Ezred. Katonái fegyvert ragadtak, hogy életük árán is harcoljanak a német fasizmus ellen. 1945-1960.”
A regényben kétszer jelenik meg egy tizennégy éves katonaiskolás fiú. Először fegyverét arra a gépkocsira irányítva, amelyben Karl Lutz és felesége ül. Másodszor, miután a Lánchídon igazoltatják Lutzot és Gertrudot.
Ki lehet ez a tizennégy éves fegyveres, aki elszántan harcol a tömeggyilkosok között a város romba döntéséért, a zsidók legyilkolásáért, a „rémhírterjesztők” felkoncolásáért?
Térjünk vissza a Postaépület falán elhelyezett emléktáblához. De előbb még vissza magához az épülethez, ahol a Vannay-rohamosztag harcol negyvenöt első heteiben. A harcnak különböző szakaszai vannak. Néha a németek oldalán harcoló rohamosztagosoké a ház. Néha a felső szintekre szorítják vissza őket a szovjet csapatok. A kitörés előtt a vannaysták és a németek felgyújtják az épületet.
Mindezt pontosítja Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvében. A 103. oldalon található 313-as jegyzet szerint a Postaépület harcairól Galántay Ervinnek a szerzőhöz 1994. szeptember 21-i levele számol be. A levél Amerikából érkezett. A 313-as jegyzethez, vagyis a Galántay Ervintől ötven évvel a Postaépületért folytatott harcok után érkezett információhoz kapcsolódó néhány adat:
Vannay László a nyilas hatalomátvétel után öt nappal, 1944. október 20-án a totális mozgósítási minisztertől engedélyt kap önálló rohamzászlóalj felállítására. Alakulatát a tűzoltóság nyilas tagjaira, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségére és fiatal leventékre, katonaiskolásokra, 15-18 éves gyerekekre építette. A Toldy Gimnázium pincéjében, illetve a Duna-parton az alakulat néhány tagja bizonyíthatóan negyvenhat embert végzett ki. Elhárító egysége végzett az elfogott katonaszökevényekkel. Sorozatos razziákat tartott a pincékben, akit harcképesnek talált, annak puskát nyomott a kezébe, és minden kiképzés nélkül harcolni küldte.
Vannay László Prónay Pál alezredesnek, az 1919-es fehérterror különítményesének egykori harcostársa volt. 1932-ben szélsőjobboldali puccs szervezéséért lefokozzák és elítélik. Jelen van a nyilas rendszer születésénél, az elsők között üdvözli Szálasi Ferencet. Rohamcsapatában harcol a tizennégy éves kőszegi katonaiskolás Galántay Ervin. Fényképe megtalálható Ungváry Krisztián könyvének 93. oldalán. Fából készült játékcsúszdához hasonló alkalmatosságon ül. Lehet, hogy az imént kölyökként csúszkált rajta. A fényképezőgép lencséjébe néz, ülve is kihúzza magát. Bal keze keményen combjára szorítva. Jobb keze a karfát markolja. Fejtartása katonás. Tiszti sapkája a jobb szemére húzva. Katonazubbonya jobb felső zsebéből a mesterlövészt jelző zöld zsinór fityeg. Tojásdad arc. A képaláírás szerint önkéntes hírvivő futár.
A regényben Gertrud Lutz a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes otthonból a Szabadság tér felé haladó Packardban ülve pillant meg az Andrássy úton egy, a sárgacsillagos gyerekcsoport mellett kerékpározó fiút, aki nem lehet több tizennégy évesnél. A katonaiskolások egyenruháját viseli. Rangjelzés nélküli zöld paroli. A tisztekéhez hasonló sapkáján két rézgomb. Gertrud exponál. Nézegeti majd az elkészült fotót. A fiú fejformája tojásdad. Sapkája a jobb szemöldökéig csúszik. A tekintete szigorú.
De Galántay Ervin ezen a napon máshol teljesít szolgálatot. A regényben kerékpározó tizennégy éves géppisztolyos: valaki más. Hozza-viszi a fronthíreket. A gettóba kíséri a hozzá hasonló korúakat. Társai közben a Duna-parton gyilkolnak.
Ungváry Krisztián könyvének egyik adata szerint Galántay Ervin ezekben a napokban egy budai villamoson megfenyeget egy férfit, aki a front előnyomulásáról ejt néhány szót. Azt mondja, hogy vigyázzon, a rémhírterjesztőkre súlyos megtorlás vár.
A regényben az Andrássy úton kerékpározó fiúhoz hasonló nyilaskeresztes karszalagos, géppisztolyos fiúk közül láttam jó néhányat. A regénybeli fiút mégsem tudtam volna leírni Galántay Ervin fényképe nélkül. A fotón a pillantás kötelességtudó, elszánt, és van benne valami, amire nem találok pontosabb szót: ártatlanság.
Ottlik Géza kőszegi katonaiskolásait is sokfelé sodorta negyvennégy nyara. Ők azonban egy előző nemzedékhez tartoztak. A Hitler 1933-as, Szálasi 1944-es hatalomátvétele előtti nemzedékhez. Nem ismerték a géppisztolyt, a Duna-partot. Budát – Ottlik Budáját – sem védték az SS-csapatokkal, Prónay és Vannay rohamcsapataival.
Isszuk a kávét 2004-ben gyerekkori játszótársammal, Róbert Madóval a Mexikói úti dolgozószobámban. Azt mondja, nem olvasott még olyan regényt, amelyik arról szól, hogy aki ártatlan embereket gyilkolt, meggyőződésből, amikor erre nem is kapott parancsot, tehát magánszorgalomból, szólok közbe, igen, bólint Madó, aki majd fél évszázada Párizsban él, és nem használ ilyen szavakat, igen, mondja, magánszorgalomból, szóval az ilyen ember, folytatja, hogy gondol vissza erre.
Kérdezem telefonon Ungváry Krisztiántól, aki leveleket is őriz Galántay Ervintől, interjút is készített vele, hogy szerinte mit gondol anynyi év után Galántay a Vannay-különítményről. Azt hallom a telefonban, hogy Galántay szerint amit csinált, a bolsevizmus elleni nemzetvédő harc volt. A tömeggyilkosságok és a katonaszökevények kivégzése? – kérdezem.
Harald Weinrich az emlékezés-felejtés sokféle változatáról írt Léthé című könyvében. A szégyenérzet nélküli önigazoló emlékezésnek nem szentelt figyelmet. Ágy nem enged bepillantást abba a történetbe, amelyben a szubjektum a saját bukását nem bukásként, hanem önfelmagasztalásként éli meg, eggyé lesz gyilkos voltának múltjával, persze megváltoztatva az előjelet. Nem önmaga tanúja, hanem önmaga védője egy olyan tárgyaláson, amelyben a század szörnytettei vannak napirenden. A Weinrich által nem tárgyalt emlékezés a téveszmét, a létkudarcot, amelynek nevében a tömeggyilkosság is megtörténik, hazafias tettként őrzi. És voltak, akik fél évszázad múltán emléktáblát avatva valóban mint hazafiakról emlékeztek meg róluk.
Ha Robert Menassét, Christoph Ransmayrt, a nagy írókat olvasom, irigylem az osztrákokat. Nem szólva Thomas Bernhardról. Ilyeneket írnak:
[a megkövetelendő mentalitás] „abból a politikai szükségszerűségből jött létre, hogy megszabaduljon a bűnös történelmi kötődéseitől és egy terheitől mentes új szuverenitásra tegyen szert…” (Menasse);
„…akkor az egyszerűség kedvéért beszéljünk most csak a közelmúltról és a még belátható jövőről. Azt gondolom, illúzió azt remélni, hogy az idő gyógyít. Az idő betemet, elmúlik, de nem gyógyít, sőt bizonyos esetekben el sem múlik – mint egy üstökös, amely látszólag eltávolodik, de valójában egy többé-kevésbé elliptikus pályát ír le és valamikor majd visszatér… És megint minden lángokban áll… 1938…, 1945 – ti, a bábszínház körülhízelgett nézői tudjátok, ez mit jelent. És az öszszes színházlátogató bólint. Tényleg? Mindenki tényleg tudja a történetnek már az első szava előtt, hogy miről van szó?” (Ransmayr);
„…ha most abból a gondolatból, hogy én gondolkodom, azon a vékony kötélen, melyen iskolázva vagyok, leereszkedem a hétköznapok küzdőterére, hogy megmondjam a véleményem az osztrák haza (az én hazám a világtörténelem) egyik nemzeti látomásáról… ha magamat koncnak vetem, akkor… valószínűleg vétkes gőggel, haza- és népárulással, valamint elvakultsággal és nevetségességgel fognak megvádolni, egyeseknek az lesz az érzése olvasás közben, hogy bűnöző vagyok és börtönbe (melyikbe?) kéne zárni, másoknak pedig, hogy bolond vagyok és bolondok házába (melyikbe?) kéne zárni.” (Bernhard)
1944-ben Hitler parancsára a német hadseregcsoportok, a velük kényszerűen-jószántukban együttműködő magyar alakulatok és Szálasi nyilas rohamosztagai – nem fogadva el még a képzett tábornokok által is kinyilvánított álláspontot, hogy Budapest katonailag védhetetlen, nyílt várossá kell minősíteni – olyan ütközetszíntérré változtatták a fővárost, amelyben nagy részéből rom lett, lakói iszonyú szenvedéseket éltek át, a féktelen terror tízezreket pusztított el, s ha a szovjet csapatok nem foglalják el, további százezrek élete került volna veszélybe.
Galántay Ervin, említettem, ugyanabba a Kőszegi Katonaiskolába járt, ahova húsz évvel előbb Ottlik Géza, B. B., Medve és a többiek. „Én ezerkilencszázharmincban szereltem le végleg, Medve Gábor pedig harminchatban, de őt csak ideiglenesen rendelkezési állományba helyezték vagy szolgálaton kívüli viszonylatba, vagy mi az ördögbe, mint tüzér hadnagyot, s közben, mármint a német megszállás után, jött valami rendelkezés, újra be kellett vonulnia, de ő otthagyta a Rádiót is, ahol állásban volt, s csak lógott Budapesten papírok és minden nélkül, és hencegett, hogy huszonnégy órán belül főbe lövik, ha elfogják, ami egyébként valószínű is volt.” (Ottlik Géza: Iskola a határon.)
Lehet, hogy Galántay Ervin lőtte volna főbe? Az egyik kőszegi katonaiskolás a másikat?
Az Ottlik „Iskolája” és a Vannay-különítményes „iskolás” közötti húsz év: magyar történelem.
Budapest ostromakor a zsidó és a nem zsidó kivégzettek, a sáncásásra elhurcoltak közül elpusztultak száma 47 000, a katonai veszteség 29 500. A lakások 27 százaléka részben vagy teljesen megsemmisült.
Ungváry Krisztiántól, aki az adatokat közli (Budapest ostroma; Corvina Kiadó) idézek: „Egy kormánytisztviselő bevallotta Karl Lutz sváici diplomatának, hogy egész Budapesten csak 4000 a felfegyverzett nyilasok számra. 4000 ember nem terrorizálhatott volna normális körülmények között egymilliót… Magyarországon senkinek nem kellett tartania attól, hogy a németek felelősségre vonják a mészárlások megakadályozása miatt. A rendőrség, a csendőrség és a katonaság mégis lábhoz tett fegyverrel nézte végig a zöld ár elszabadulását. Nem jöhetett volna létre ez az állapot a társadalom mély morális válsága nélkül.” (232. oldal)
A gettóba zsúfolt hetvenezer ember legyilkolására is készen álltak a rohamosztagok. A mészárlást a hadi helyzet változása akadályozta meg.
Mit tehet az elbeszélés annak az elmondására, amit az Auschwitzi jegyzőkönyv elolvasása jelenthetett? Például Karl Lutz számára? Ez jól ismert kérdésköre a történettudománynak, filozófiának, etikának, politikának, az emlékezet-felejtéstanoknak, a művészetnek, a regényirodalomnak.
A regényben Karl Lutz nem képes megszólalni, miután elolvasta a Jegyzőkönyvet, hónapokkal azután, hogy a példányt megkapta, „ottfelejti” egy dossziéban a felesége, Gertrud számára. Gertrud éjszaka elolvassa, visszamegy a közös hálóhelyükre. Visszateszi a dossziét, amit „ottfelejtettek” a számára. Látja, hogy az ágyban „halottként” fekvő férje látja ezt.
Hallgatásukban a nyelv-nem-találást kívántam leírni.
A nyelv-nem-találásnak lehet leírható nyelve.
Amikor Bibó István felteszi a kérdést: miért, hogy sokak szerint a zsidóság szótlanul, nyájszerűen tűrte a vágóhídra hajszolást és azt feleli: „félek, hogy a nyájszellemben inkább a magyar társadalomhoz való asszimiláció csodáját kell megállapítani… (amely) mindent látott, tömegkínzásokat, tömeggyilkosságokat, nem érezte meg, ha még a maga felelősségét nem, legalább a maga veszélyeztetettségét” – nos, akkor nem gondolhatott arra, hogy P. Howard is a segítségére sietett a kérdés megválaszolásában.
Ül Rejtő Jenő a Japán kávéházban. Árja folytatásokban a Csontbrigádot. Légionisták a homoksivatagban. Börtön elől menekülők, kalandorok, igazságtalanul büntetőszázadba került tisztek. Az élet P. Howardnál szokásosan pokoli és röhögtető. Gyakorlat teljes menetfelszerelésben, ötven fokos hőségben, harc az arabokkal, rémisztően magas szeszfokú pálinka.
De van ennél is démonibb színtér. Figyelem!!! Más Rejtő-regényekből ez hiányzik. Ugyanis: nem röhögtető. A Völgyben tengődnek a számkivetettek. Ezért-azért halálra ítéltek.
„Aki meghal, azt elrejtik az üregbe és betakarják kövekkel. Az üregben laknak a legrégibb rabok. A foglyok elvégzik a halott munkáját, elfogyasztják az élelmiszer- és vízadagját… A Völgy egy nagy temető: az egész világ… Az Én halála itt a legsürgősebb. Ez biztos! Itt nincs börtön és nincs szabadulás. Jaj annak, aki élve ődöng a sírban, gondolattal, múlttal, vággyal, aki azt hiszi, hogy fontos még, ha rossz, vagy ha fáj, azt hiszi, hogy különbség az, amikor ő markolja a csákányt vagy más tenyér, amelyhez zavaró módon egy ember tartozik, és hite, vágya, élménye volt. Ez itt a Csontbrigád.
Már csak a parázs látszik, minden csendes. A nyugtalan, ráncolt homlokú, görcsben alvók zihálnak, lihegnek. És Volpi hangosan, nyögve, minden kín, vágy és céltalanság terhével mélyet sóhajt, aztán ezt mondja álmában: Ó… Előcsarnok…”
Ül Rejtő Jenő a kávéházi asztalnál, egy pohár víz van előtte, amit óránként szótlanul kihoz a pincér, és írja a soros folytatást, évekkel a bori halálmenet, évekkel Auschwitz előtt. Behívják munkaszolgálatra. Leszerel. Árja a soros folytatást. Újra behívják, újra leszerel, írja tovább a folytatást.
Micsoda szöveg! Tessék elolvasni! Mi lehetett volna az írójából, ha értő-segítő szerkesztő áll mellé. De újra behívják. Az ukrajnai hómezőkről többé nem jön vissza.
A Csontbrigád jajgat és menetel. Valaki azt terjeszti, hogy a brigád tagjai ártatlanok.
A légió közben harcba keveredik. Két napig tartják magukat a túlerővel szemben. Már minden veszve van. „Aztán elül a szél, a porfüggöny lehull a közeledők előtt. Amikor már csak kétszáz lépésre vannak, rémült kiáltással hátrálnak a bennszülöttek. De a katonák is eltakarják az arcukat. Uram, ne hagyj el!… A szabályszerűen beöltözött hullák elképzelhetetlen látványa.
A Csontbrigád!
Lázálomszerű. A sírból érkező halott gránátosok egyetlen előírásszerű menetoszlopban. Hamisan recsegve rivalg a kürt. Puszta szemgödörrel néző koponyák arcvonala.
Mire feljön az este, vége a harcnak… Oszlásnak indult régi tetemek ültek némán a tűz körül, de nem néztek, nem láttak és nem álmodtak többé semmit…”
A Csontbrigádnak azt mondták: az ártatlan rabok a légionistákkal együtt nem messze védik az erődöt. Az erődöt, ahol szenvedtek, ahol rossz nekik, de nincs nekik más, hát megvédik, mert az övék.
A rabok is védik. A rabságukat.
„Megvédjük a szenvedésünket, mert a miénk! Franciák vagyunk és franciául akarunk szenvedni. Mert másképp nem tudunk…”, felelik a segítségkérésre a Csontbrigád csontvázai.
Bibó István súlyos magyarázata kiegészítendő a halál felé menetelő sárgacsillagos magyarok azon érzésével, hogy „franciák vagyunk, ez a mi földünk is”, elképzelhetetlen, hogy a „franciák” masíroztassanak bennünket a halálba.
Mészöly Miklós két évtizede azt írta, hogy a zsidók irreális önmegnyugtatásába belejátszott a német nyelvbe, kultúrába, történeti hagyományokba vetett pszichés bizalom, „mintha azt a felismerést akarták volna késleltetni sokan, hogy éppen a németség lehet és lesz a gyilkosuk”.
Kiegészítendő: erősebben játszott bele az „irreális önmegnyugtatásba”, hogy mintha azt a felismerést akarták volna késleltetni sokan, hogy „éppen” a magyar állam apparátusa és fegyveres ereje lehet és lesz a legyilkolásuk szervezője, több helyen végrehajtója.
Lengyel Balázs írja le, hogy amikor 1944. március 19-én, a német megszállást követő napon Budapestre sietett, hogy Radnóti Miklósnak hamis papírokat ajánljon fel, a költő visszautasította a bujkálást, és azt mondta: nézd, ha különös is, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?
Kérdés: hol voltak 1944. március 19-én azok, akik 1945 januárjában-februárjában magukat hazafiaknak nevezve – és évtizedek múltán is ezt hangoztatva – harcoltak a nyilasokkal és az SS-osztagokkal együtt?
Boldog volnék, ha némelyek számára a sorsukat megérintő, mások számára elutasítandó lenne a regényem. Ez azt jelentené, hogy öszszetalálkoznak benne önmagukkal, rábízhatom őket egymás emlékezetére vagy feledésére.
(Részlet a Kalligram Kiadónál az áprilisi Könyvvásárra megjelenő Követés című regény munkanaplójából)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 11. szám
