Népszabadság * Szászi Júlia * 2006. március 18.
Benvenuto Cellini remeke: Saliera Ilyen kicsi?! Nap mint nap akad olyan látogató, aki a sokáig nélkülözött, most ismét kiállított Saliera láttán nem tudja visszafojtani csalódottságát. A rövid kérdésben az is benne van: „és ez az, ami 50 millió eurót ér!?”
Amikor a riasztó sem segít Kép: Elisabeth Schwindl
Nem tudta ezt Robert Mang biztonságtechnikai cégtulajdonos sem, amikor 2003. május 11-én éjszaka kissé pityókásan felmászott az éppen tatarozott Szépművészeti Múzeum épületén felhúzott állványzatra, az első emeletre. A külső ablakot könnyedén benyomta, ám a leeresztett rolóval nem boldogult. Lemászott a kocsijához, majd egy késsel tért vissza, átvágta a rolót, s a teremben egy mozdulattal betörte a vitrin üvegét. Ahogy jött, úgy távozott, hóna alatt a magában Sallynak elkeresztelt csinos kis aranytárggyal. Nem csalatkozott, könnyen hozzájutott. Szakértő szeme egy korábbi látogatáson már felmérte, hogy a vitrin nem biztonsági üvegből készült, nincs törést jelző szenzor, ami felbosszantotta. Bár meglepte, hogy a riasztó sem működik, de ez is megfelelt annak a feltételezésének, hogy a múzeum biztonsági berendezései fabatkát se érnek.
Amikor másnap, immár kijózanodva, a sajtóból, a múzeumigazgató Wilfried Seipel és Elisabeth Gehrer miniszter asszony pánikhangulatú megnyilatkozásaiból megtudta, milyen tárgy került a birtokába, inába szállt a bátorság. Bienvenuto Cellini egyetlen fennmaradt, s mint ilyen, pótolhatatlan aranyműves munkája, az 1540 körül készült, alig 26 centiméter magas, 33 centiméter széles Saliera értékét 50 millió euróra becsülték. A minden jel szerint tehetséges alkalmi tolvaj a zsákmányt egy kis bőröndben ágya alá dugta – ott töltött több mint két esztendőt az FBI nemzetközi lopott műkincsek körözési listáján az első öt közé sorolt sótartó.
Aki ott volt a mindig magabiztos Wilfried Seipel 2003 májusi sajtóértekezletén, soha nem felejti. A sírással küszködő múzeumigazgató kétségbeesetten magyarázta a bizonyítványt: a Hosszú Zenei Éjszaka hajnalba nyúló programja miatt felfordulás volt, a riasztó annyiszor szólalt meg tévesen, hogy az őrség már nem vette komolyan. Kikapcsolással jelezte ugyan a rendőrségnek, hogy vette az adást, de a helyszín ellenőrzése elmaradt. Néha még borzolta a közvéleményt egy-egy krimibe illő hír az amerikai sajtóban az interneten közzétett angol nyelvű hirdetésről, a megadott telefonszámon jelentkező hang részletes elemzésével, ám hogy a háttérben Seipel és a biztosító, az Uniqua milyen kalandos kincskereső körutakon vett részt, az csak a happy end után derült ki. Hogy például Seipelt egy az olasz maffiakapcsolataira hivatkozó és kiadásaira rögtön hétezer eurót legomboló szélhámos hogyan hajszolta át egész Olaszországon. A legutóbbi történet már reálisabbnak tűnt: tavaly novemberben a tényleges tolvaj a Volksgarten megadott helyén elrejtett bizonyítékkal (a sótartó egyetlen levehető részével, a tengert jelképező férfialak háromágú villájával) igazolta, hogy a tárgy tényleg a birtokában van. Először ötmillió, aztán tízmillió eurós váltságdíjat követelt – az átadás azonban rendre elmaradt.
Végül ez a váltságdíj-követelés lett a zsákmány értékesítésében kevésbé ügyes tolvaj veszte. Miután több ízben fenyegetőzött a szobor beolvasztásával, egyik újabb, kártyás telefonról küldött SMS-ének SIM kártyáját az eladóhellyel egyetemben beazonosították. A mariahilferstrassei mobiltelefonbolt biztonsági kamerájából az időpont alapján levett tűrhető fotót a sajtóban közzétették. Barátai felismerték Robert Mangot, aki jelentkezett is a rendőrségen. Először kikérte magának a gyanúsítást, ám később megtört, vallott, és elvezette a rendőröket és a múzeum szakértőit az akkor már egy alsó-ausztriai kis település határában elásott kincshez.
A túláradó örömet csak ideig-óráig csorbította a csalódás a kisszerű történet miatt. Hogy tudniillik még csak nem is profi rablóbanda, műgyűjtők felbujtására, avagy a műkincs hatalmas értékére spekuláló gyakorlott maffia áll a háttérben, hogy az akciót nem előzte meg sokéves szervező-tervező munka. Hamar kiderült, ez nem fontos, a lényeg, hogy a szobrocska alig sérült, s a gyors helyreállítás után már január végén új, jól megközelíthető és őrzött helyére került.
Az utójáték azonban még csak most kezdődött. Hogyan is van ez a biztonsággal? Nemcsak a Szépművészeti Múzeumban, máshol is, ahol milliós kincseket tárolnak.
Az Albertina grafikai gyűjteményében Albrecht Dürer Mezei nyúl című rajza több mint 200 millió eurót ér, a Belvedere-ben Gustav Klimt Csók című festményét 100 millióra becsülik, a Természettudományos Múzeum Willendorfi Vénuszát 70 millióra tartják, a Szépművészetiben Rubens Ildefonso-oltárának értéke fel sem becsülhető. Az ausztriai múzeumok jogállása sajátos: néhány éve fokozatosan leválasztották ezeket a tudományos kutatóintézetekké átminősített intézményeket a központi költségvetésről. A szubvenció megrekedt egy meghatározott szinten, ma már a múzeumigazgató takarékoskodó menedzser is, akinek alaposan meg kell fontolnia, mire fordítja a biztonságra kiutalt összeget. Éppen a Saliera esete után sokan hajlamosak a horribilis biztosítási tarifa helyett a riasztórendszereket tökéletesíteni, az őrző-védő személyzet létszámát növelni. Nem csoda, hogy a biztosító-szakma a Saliera-ügynek felmérhetetlen károkat tulajdonít. A lopás után azonnal kipattant a vita Wilfried Seipel igazgató és Elisabeth Gehrer miniszter között arról, kit illet a biztosítási összeg. A miniszter asszony arra hivatkozott, hogy a Saliera az állam tulajdona, logikus, hogy ha fizet a biztosító, akkor a pénz az államé. Az igazgató ezt másként vélte, de el is gondolkodott: ha így van, minek a biztosítás? Ráadásul, ha felveszik az összeget, és a műtárgy később előkerül, az már a biztosító tulajdona. Ezzel, és kevésbé az optimizmussal magyarázható, hogy a hároméves türelmi idő utolsó percéig, május 11-ig elhúzták (volna) a követelés érvényesítését.
Az Uniqua biztosítónak nem volt szerencséje ebben az ügyben: négy hónappal a lopás előtt vette át a megbízatást az Axa Arttól. Utóbbi nem vállalta tovább, mondván: „elképzeléseik a biztonsági és tűzvédelmi előírásokról eltértek a múzeumétól”. Nemcsak a múzeumok, hanem a biztosítók közül is egyre több mérlegeli, érdemes-e ilyen együttműködésbe belevágni. Oda a bizalom – nyilatkozta az Axa Art egyik vezetője. Eddig abból lehetett kiindulni, hogy kölcsönös érdek a biztosított tárgy védelme.
A nemzetközi műkincsrablás statisztikája indokolja a bizalmatlanságot. Az FBI felmérése szerint évente 4,5-6 milliárd dollár a műkincsek és kulturális értékek elrablásából származó kár. Jelenleg a toplista élén a két Munch-kép áll, a Sikoly és a Madonna, amelyet az oslói múzeumból loptak el. A károsultak között olyan nagynevű intézmények vannak, mint a londoni Tate Gallery (Turner) vagy a New York-i Zsidó Múzeum (Chagall). Szomorú tény, hogy legfeljebb minden ötödik ellopott műkincs kerül elő. Oslóban ugyan megkezdődött egy per hat bűnrészességgel gyanúsított férfi ellen, de a két Munch-képnek nyoma sincs, s a vádiratban több a feltételezés, mint a tény.
Ugyanakkor a műkincsrablások zömét, az okozott kár nagy részét nem az igazi nagy értékek eltulajdonítása teszi ki, hanem a második-harmadik vonalbeli tárgyaké. Az európai templomok Mária-képei Latin-Amerikában keresettek. A kastélyokból ellopott, sokszor névtelen mesterektől származó, lakásban elhelyezhető tárgyak jól értékesíthetők, s vonzzák az erre szakosodott betörőket. Az FBI tettesprofilja szerint a tipikus műkincstolvaj 25 és 50 év közötti, nem annyira a műgyűjtés, mint inkább a szerzési vágy hajtja. Saját szakállára dolgozik, ha pedig feladatot hajt végre, megbízója ritkábban széplélek, mint zsaroló. Az ötvenéves Robert Mang profilját és szándékait most a bécsi államügyészség vizsgálja. A magányos tettes egyelőre előzetes letartóztatásban várja a döntést, hogy védekezhet-e szabadlábon. A vádirat elkészültéig eltelik még egy kis idő.
Bécs, 2006. március
l Nehezebb a Virginnél ellopni egy DVD-t, mint egy műtárgyat valamelyik múzeumból – mondja Stéphane Breitwieser. Márpedig neki hinni lehet: a 34 éves elzászi férfiú 1994 és 2001-es letartóztatása között hét országban összesen 239 műkincset tulajdonított el. Volt köztük Brueghel, Dührer, Cranach éppúgy, mint kevésbé értékes „apróság”. Breitwieser szórakozásból, saját örömére dolgozott, soha nem akart pénzt, nem kért váltságdíjat, és nem próbált semmit eladni. Nem is tervezte előre a rablásokat, spontán, az előnyös helyzetet kihasználva emelt el képeket, szobrokat. Kincseit szobájában tárolta, ám gyűjteménye tragikus véget ért. Mamája, akinek igencsak elege volt a „sok vacakból”, fia letartóztatása pillanatában lomtalanított. Volt, ami a folyóba került, más daraboktól az erdőben szabadult meg, ami befért, azt a kukáskocsik vitték el – még mielőtt a hatóság a házkutatási paranccsal megérkezett volna. 112 festmény, szobor – 46 millió euró értékben – előkerült, ez azonban csak töredéke az összesen 1,5 milliárd euróra becsült teljes zsákmánynak. Breitwieser nemrégiben szabadult svájci, majd franciaországi börtönbüntetéséből. Most új életet kezd, állást keres. Műkincsszakértőként próbál elhelyezkedni.
