Forrás: Heti Válasz

Benyhe János, [email protected]

„Hányszor láttam, hallottam, olvastam, hogy cigány késelt meg cigányt, zsidó csapott be zsidót, magyar árult el magyart! Ember, ember, egykutya!” Egy idősebb, bölcs és csüggeteg ismerősömet idéztem. Mert valami mágia lengi körül nálunk azt a szót, hogy cigány, zsidó, magyar.

Nem kevés – lumpenösztönre játszó – befolyásos párttanácsadói és sajtóműhely gondoskodik róla, hogy össze is rezzenjen mindenki, aki csak – nagy óvatlanul – kimondja, de az is, aki csak meghallja. Eszemben sincs, hogy szemet hunyjak mindenféle itt-és-most helyzet történelmifelhang-teremtő hatása fölött. Mégis szöget üt az ember fejébe, hogy meddig tarthat ez a vesztegzáras nyelvi-fogalmi (hímes)tojástánc. Belé kell-e nyugodnunk, hogy örökös és általános legyen bizonyos – „faji” vonatkozású – magyar szavak kiközösítése. (Kivált annak tudatában, hogy gyakran maguk a kiközösítők szítják suba alatt ezeknek a szavaknak a rosszhiszemű használatát. Úgy gondolják, minden eszközt szentesít a cél: a hatalom). Mikor törik már meg a nyelvünkben és – bár igencsak egyre megy – a gondolkodásunkban ez a gonosz varázs? Mikor fénylik föl (újra) a szavak eredeti és „tiszta” értelme?

Alighanem hiába álmodozunk róla. Nem hagyja a tolakodó mindennapi valóság. Miféle valóságról beszélek? Megtudhatják, ha fülelnek egy kicsit. Mint én, egy budapesti autóbuszon. Amikor egy alkalmi társalgás ütötte meg a fülemet.

X.: – Mit szólsz hozzá, milyen remek beszédet mondott a fiatalok előtt…? (Itt egy vezető ellenzéki politikus nevét hallottam.)

Y.: – Hatásos beszéd volt.

Közbeszól N. N., egy ismeretlen:

– Az a cigány?

X.: – Nagykanállal eszi, uram, ezt a suttogva terjesztett propagandát?

Y.: – Akár cigány, akár nem, az a fontos, hogy mit tesz. Nem?

X. (az ismeretlen N. N.-hez): – Bujtogatják magát. De ha meghallanák a bujtogatók, hogy nyilvánosan is elkotyogja, mit rágnak a szájába, jól megmosnák a fejét érte. Elhatárolódnának magától is meg ettől a gyűlöletbeszédtől is.

– Ne politizáljunk a buszon! – fúj takarodót N. N., a kotnyeles ismeretlen.

Föltolul bennem néhány kérdés. Miért ne „politizálhatnának” az utasok, maguk közt, egy közlekedési eszközön? Ki jogosít föl ismeretleneket, hogy beleüssék az orrukat mások – Isten bocsá, politikai – eszmecseréjébe? Nem annak a letűnt – vagy csak levitézlett – zárt társadalomnak a „rendvédelmi” reflexe lépett-e itt működésbe, amelyet ma már, állítólag, utódai is megtagadnak?

Állítólag. Vagyis „…ha szívből, ha színre…” Melyik utód hogy!