Ha észrevette az olvasó, a nemzeti kérdés ügye az utóbbi hónapokban finoman ad acta lett téve, de csak azért, hogy most a maga tisztaságában és annál nyomatékosabban kerüljön vissza ismét a diskurzusba. Mondhatni jókor: a március idusát megelőző pártgyűlésen
Ha az ember nem elég okos, akkor meg kell várnia, amíg Orbán Viktor mondja ki a lényeget. A Fidesz választmányi ülésén elhangzott egy jelentős mondat: a nemzet fontosabb, mint a köztársasági államforma – az előbbi a test, az utóbbi csak ruha (öltözet, úgy is mint álca, cifra rongy, Boss-öltöny).
A büszke kurjantás
Furcsamód ez esetben nem a kijelentés tartalma a fontos, mert azzal valójában és szíve legmélyén minden mértékadó politikusunk egyetért: a bal- és a jobboldali populizmusnak egyformán az az alapja, hogy a nemzetre magára, és különösképpen a nemzet idealizált, harmóniába rendezhető, azaz „valódi” képére kellene „végre” rátalálni. Ez a szemlélet mutatkozik meg másrészt a magyar állam alacsony legitimitásában, a parlamentarizmusnak a médiapolitizálással szembeni gyengeségében, politikai közösségünk tényleges szétszabdaltságában – röviden: a köztársaság permanens válságában – is. Orbán és mások (pl. bizony Gyurcsány) szerint jól van ez így.
Orbán kijelentésében az a büszke kurjantás a figyelemre méltó, amellyel a mondatot hirtelen programmá emelte, és felülírta a pragmatikus acsarkodás utóbbi hetekben kikristályosodott játékszabályait. A mondat pántlikája, miszerint Mikola fogja képviselni az új kormányban „az életerő és a gyermekvállalás ügyét”, persze elég szabódezsős, de most inkább e romhalmaz közvetlen politikai jelentőségére hívnám fel a figyelmet, ami mintegy megalapozza az írás címéül választott gondolatot.
Ez a hét a kampány legfontosabb hete lesz.
Botránypárbaj
Az acsarkodás játékszabályaiban való megnyugvás ágyazott meg a változásnak. Emlékezzünk: a Vizsla-ügy és a szerverbetörés idején kevesen adtak volna akár egy lyukas garast a Fideszért – már persze a kétmillió hívét leszámítva. De ezek után rendre megérkeztek az ellenérdekű botrányok (pl. a zsaroló telefont ellensúlyozó szolnoki lista, a „díszzsidózás” stb.), és ma az MSZP a lényeget (vagyis a látszatot) tekintve okkal tűnik ugyanolyan sárosnak, mint ellenfele.
Na de a plusz. A „botrányok” mintegy a választások velejárói – sugallja Orbán is egyrészt azzal, hogy leminősíti őket, másrészt meg azzal, hogy kivonja magát belőlük. Kár lenne azonban figyelmen kívül hagyni, hogy míg a botrányok a szocialisták eszköztárában a másik végső lejáratását és közvetlenül a választási győzelmet szolgálják, addig a polgárok messzebbre tekintenek: a botrányok – rémisztően hasonlóan egyébként a „szakszerű” televíziós vitákhoz – az ő szemükben csak ahhoz a terméketlen egyensúlyhoz járulnak hozzá, ami egy teljesen új, eltérő motívum megszületéséhez és felszárnyalásához szükséges.
Ez a motívum mutatkozott meg szombaton a nemzeti kérdésnek Orbán általi felelevenítésében. Ha észrevette az olvasó, a nemzeti kérdés ügye az utóbbi hónapokban finoman ad acta lett téve, de csak azért, hogy most a maga tisztaságában és annál nyomatékosabban kerüljön vissza ismét a diskurzusba. Mondhatni jókor: a március idusát megelőző pártgyűlésen.
Orbán régóta jól tudja, hogy ebben az országban nem lehet választásokat nyerni számokkal és szakszerűséggel. (Nem mintha máshol lehetne, és nem mintha a szocik inkább képviselnék ezeket.) A választás itt elsősorban érzelem és szenvedély dolga. És nem így van ez még inkább, ha a botrányok és a szakszerűség csatáiban elvérzett már minden belátható érv?
Mármost az egyetlen tömegszenvedély ebben az országban a hagyományos, százötven éve (Szekfű szerint mindig is) kártékony, sötét nacionalizmus. Dicső liberális baloldalunk, amely roppant felvilágosultságában elvet minden politikai szenvedélyt, ideértve a patrióta republikanizmust is, a nacionalizmussal szemben váltig tehetetlen. Még mindig nem hozta létre a saját nemzeti nyelvét, jobban tud egyezkedni gender- és abortuszügyekben az angolszász sallangok mentén, mint saját nemzetével magyarul. Kis Jánosai, Konrádjai, Romsicsai, és a derékhada, mint olyan, itt áll kényszerű némaságban, mert a hagyomány vérbő ostobaságaival joggal képtelen azonosulni, de nem teremtette meg a modern magyar nemzeti republikanizmus nyelvét és kultúráját, mert talán a feladatot sem látta. Roppant, fájó szűklátókörűség.
Friss szó
És hát ki képviselné olyan hatékonyan – szenvedélyesen és ravaszul – a társadalom és a politikai közösség töredékes nyelvén még kimondhatatlan, a kétes hagyományok nyelvén viszont annál ékesszólóbb ügyet – a nemzetét -, mint Orbán úr? Ki tudná jobb érzékkel kihasználni a köztársaság némaságát a nemzeti indulatok javára, mint ő? Kinek fűződne nagyobb érdeke a köztársaság és intézményrendszerének öltözetként való feltüntetéséhez, mint neki? És ha van ez a speciális érdeke, vajon nem áll-e ez az érdek rokonságban bármelyik (értsd: bármelyik) újkori diktátornak azzal az igényével, hogy meghatározza és képviselje a „valódi” nemzetet az abba nem tartozókkal szemben? („Nemzeti szolidaritás.” D”Annunzio, Maurras, Alfredo Oriale, a budapesti Cél folyóirat – ez utóbbiban „faji szolidaritás”-ként, majd most Orbán. Változás?)
És hány szavazatot fog ez – ez! – hozni neki a héten? Amikor az Alagútnál újra beszédet mondhat majd, amikor e hét végén újabb pártgyűlés keretében indul a Fidesz „tényleges” kampánya? Szóval hány szavazatot? Kétszázezret (a hasamra ütöttem). Olyan lehetetlen?
A másodvonalbeli káderek elmocsarasítják a talajt Magyarország következő miniszterelnöke előtt, hogy az friss szóval keltse életre a szenvedélyeket, megfogalmazza a „lényeges” kérdéseket, és megalakítsa a kormányát. Gratulálok a baloldalnak a republikánus konzervatívok nevében.
Béndek Péter
filozófus
