Forrás: ÉS

VÁMOS MIKLÓS

Éledelem és Irodalom

Árhatnám polgár

Mindig nagyra becsültem az olvasók leveleit, melyek újabban többnyire az elektronikus postaládámban landolnak.

X. szememre hányja, miért hívom magam e rovat állandó címében „Polgárnak”, holott ez a szó foglalt, mai nyelvünkben annyit tesz: jobboldali. Nem félek-e, hogy odasorolnak ezután? Ettől csöppet sem tartok, bízom az olvashatnám polgárokban, akik az általam előadottak alapján sorolnak bárhová, ha ugyan egyáltalán. Amúgy sincsenek foglalt szavak, a polgár – bourgeois – jóval a magyar rendszerváltozás előtt íródott be a történelemkönyvbe, s olyan embert jelöl, aki a címét-rangját nem születés által nyeré, hanem kiharcolá. Áll reám.

Y. érdeklődik, vajon miért kedvelem annyira a naplókat, leveleket, vallomásokat, a „rendes” (idézőjel tőle) irodalom helyett. Mielőtt erre válaszolnék, visszakérdezek: van-e „rendes” irodalom? Az ifjú Werther szenvedései (a csillagászati magasságokba emelkedett Johann Wolfgang Goethe tollából) „rendes”-e, noha héttucatnyi levél formában íródott. Az eltűnt idő nyomában pedig Proust titkos naplójának tetszik. Pontosabban egy francia ember följegyzéseit tárja napvilágra, mert fogas kérdés, azonosíthatjuk-e az illetőt a szerzővel. Hazai pályára evezve, vélhetjük-e, hogy az Esti Kornél nevezetű regény- és novellafigura azonos a megalkotójával, a Kosztolányi Dezső nevezetű íróval. Amennyiben igennel felelnénk, mit gondoljunk, amidőn a szerző-hős váratlanul elhalálozik, míg maga az író (még) köszöni, jól van. És mi a helyzet, amikor férfi ír történetet a főszerepben nővel, illetve fordítva. Flaubert a XIX. században úgy nyilatkozott, „Bovaryné én vagyok”. Ha elhisszük, kétségbe kell-e vonnunk, hogy Gustave a férfinemhez tartozott? Avagy föl kell-e tételeznünk, hogy többszörösen megcsalta a párját? Visszatérve Kosztolányihoz: volna rá okunk, hogy Esti Kornélt ne Kosztolányi Dezsőnek, hanem Karinthy Frigyesnek tekintsük, valamelyest az ő személye szolgált modellül. Ám akkor mért nem esik szó agydaganatról? Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Karinthy mellékalakként Kaniczky néven is fölbukkan a könyvben. Két Karinthy tehát?!

A kortársi példák sora tovább vékonyítja talpunk alatt a szép, tó, tiszta tó jegét. Hihetjük-e, hogy Závada Pál Jadviga nevű tűzrőlpattant hősnője az ő felesége (szerelme? szeretője?) volna. Kétlem. Mi a helyzet, ha az író a rokona igazi nevét használja? Kukorelly Endre vállalná-e szüleinek azt a két embert, akiket TündérVölgy című regényében lefestett? Németh Gábor mit szólna, ha a Zsidó vagy? gyerek- és kamaszhősének kalandjait önéletrajzi tényként kezelnénk? Egyáltalán, a szórványos leírások összesítése olyan fiú arcát és termetét adja-e ki, mint amilyet az ő családi albumában lévő fekete-fehér fotók őriznek?

Könnyen belátható, hogy a hős soha nem azonosítható az íróval száz százalékig, még a legalanyibb költészet és a leglíraibb epika esetén sem. Ám ha nem hisszük, hogy például Móricz Zsigmond apátlan-anyátlan kislányként nőtt fel gonosz nevelőszülőktől agyongyötörve, mit higygyünk? Ha az irodalom kitalálás (hazugság?), miért képzelnénk magunkat a főszereplő helyébe? E nélkül viszont végzetesen kívül maradunk a történeten (föltéve, hogy az adott írásban van olyan), akkor pedig hogyan élhetnénk át katarzist? Aminek nem válunk részesévé, az tulajdonképpen közömbös marad a számunkra, és ha így van, többé-kevésbé érdektelen is. Ó, persze lehet gyönyörködni a pompás formai megoldásokban, a bravúros szerkezetben, a csilingelő mondatokban, a hibátlanul metszett jelzőkben, mindez azonban a valódi irodalmi élvezethez – az enyémhez biztosan – kevés. A sorolt elemeket akkor értékelem, ha a tartalmat szolgálják, úgy is fogalmazhatnék, ha annyira összeolvadnak vele, hogy többé már szét sem választhatóak.

A taglalt dilemmák a két háború közt még nem okoztak nagy gondot. Az akkori írástudók túlnyomó része még hitt abban, hogy a szépirodalom dolga a valóság ábrázolása, tükröt kell tartania országnak, világnak, olvasónak, emberiségnek. A XX. század utolsó harmadára végleg összezavarodtak a dolgok. Pedig talán már Franz Kafkával kezdődött. Aki nem is gondolta, hogy írásait közölni kéne, állítólag szerette volna, ha megsemmisítik a kéziratait. De lehet, hogy inkább a francia modernizmus vadhajtásait, mondjuk, a dadaizmust kell választóvonalnak tekintenünk, esetleg a későbbi nouveau romant. Akárhol jelöljük ki az újkori irodalom történetében a fordulópontot, az biztos, hogy a hagyományos elveket többször és alaposan félresöpörték bizonyos új hullámok. Ma már talán az sem többségi álláspont, hogy az irodalom az olvasók számára készül.

Csekély értelmű medvebocsként ragaszkodom korszerűtlen nézeteimhez. Mi, írhatnámok, nem az olvashatnámok miatt, kedvéért vagy érdekében írunk, de tevékenységünk végpontjának mégis őket kell tekintenünk. A tiszta papír vagy a billentyűzet fölé hajolva sokféle elvet és módszert követhetünk. Ám ha a munkánk soha nem jut el a befogadókhoz, legalább amazok egy-két rétegéhez, megbuktunk. Úgy járunk, mint az a zseniális fölfedező, akinek a találmányát soha meg nem valósították, terv maradt. Amivel egyet tehetünk csak, bevihetjük otthonunk legkisebb helyiségébe, hogy hasznosítsuk.

Nem tisztem rendet vágni az irodalom kaotikussá gazosodott termőföldjén. Jó volna, ha nálam avatottabb rendszerező elmék gereblyéznék egy kicsit. Magyarul még az angolszász világban kikristályosodott két alapfogalomra – Non Fiction és Fiction – nincsen megfelelő szó. A Non Fiction olykor tényirodalomnak neveztetik, ez azt jelentené, hogy a másik csoportba tartozók viszont a tény ellentétével dolgoznak, azaz valótlansággal, koholmánnyal, hazugsággal. Pedig a Fiction – a szűk értelemben vett szépirodalom – ugyanúgy a tényekből indul ki, mi mást tehetne? Legföljebb a képzelet és a forma erejével addig kavargatja-alakítgatja, míg már a tények anyja sem ismer rá az alapul szolgáló eseményekre vagy személyekre. Örülnék, ha valakinek sikerülne magyarítani e két kategóriát. Parti Nagy Lajos, hallasz engem? Az alábbiakat csupán gondolatébresztőnek: Fikció és Szoció. Kitaláció és Taláció. Ábrázoló és Elemző. Irodalom és Valodalom. (Utóbbiért már tényleg elnézést – nem bírtam visszafojtani.) Fennhangon beszélhettem magamban, átkiált a szomszéd szobából ifjú hitvesem: Irodalom és Éledelem. Hát…

Mostani korszakomban talán azért izgat annyira a napló, levél, az emlékezés, mert emezeknél a gordiuszi csomót maga az író vágja ketté: hős és szerző azonossága itt adottság. Ennyi elmélkedés után ideje kinyitnom az e heti könyvet. Ajánlottam korábban olvasóim szíves figyelmébe Karinthy Frigyes, majd a fia, Ferenc vallomásait. Kár volna kihagyni a triptichon harmadik elemét, Cini fia és Frigyes unokája, Karinthy Márton Ördöggörcsét (Ulpius). Ez jelenleg kapható, méghozzá két – kemény borítójú, illetve fűzött – változatban. Valaha bevett szokás volt a sikeres műveket „ponyva” kiadásban is árulni, külföldön máig gyakorlat.

Az alcím – Utazás Karinthyába – pontos. Egyes bírálók regényként ugrottak neki, ez tévedés. Memoárok és interjúk buja elegyét kapjuk, a K. család valamennyi tagjáról és -tól. A civil foglalkozására nézvést rendező szerző (a család nevét viselő színházacska tulajdonosa) a főszerepet furcsamód nem Frigyesre osztotta. Hanem Gabira, Ferenc testvérére, az élete javát elmeorvosi kezelésben töltő költőre. Ám azért terebélyes anyagot gyűjtött össze a többiekről is. Csöndben megsúgom a vastag könyvektől irtózóknak, hogy Karinthy Ferenc naplójának legfontosabb passzusait megtalálják a fia által írt regényes családtörténetben, ha tehát emezt végigolvassák, kissé amazt is magukévá tették. Nem ártott volna, ha Márton vagy a szerkesztője szigorúbb az amúgy gyakran érdekfeszítő szöveghez, s hevesebben csattogtatja az ollót. Nagyobb tipográfiai fegyelem is elkélne, zárójelként a ( ) és a / / zavaros váltogatása bántja a szemem. De legyünk elnézőek, pusztán leletmentési szempontból is boldogító, hogy e munkát az unoka elvégezte. Húsz év múlva a „tanúk” zömével már nem készíthető magnetofonos fölvétel.

A leghosszabban azon a fölidézett jeleneten röhögtem, amikor Cini beüzent az iskolába, ahol a felesége dolgozott: „Karinthy Ferencné tanárnőnek üzeni a férje, azonnal jöjjön haza, mert gyereke született!” Marcinak a K. családban talán nehéz lehetett felnőnie, de aligha unatkozott. A könyv a Frigyes és Ferenc baráti köreiben rendszeresen űzött játékok szabatos leírásával is szolgál. Kicsi ízelítő. Dínomdánom = ismert nevekben-szavakban cserélendőek a magánhangzók, pl.: Korintő (Karinthy), Kész talány (Kosztolányi). Intarzia = Egy vendég panasza a pincérnőhöz: Egyre rosszabb itt a koszt, ó lány, ide zsörtölődni jár csak az ember. Avagy: Magát egy égi kar inti, frigye sikerül. Eszperente és epepe = e-ket lehet, egyebet nem, ez mehet.

Úgy szeretnék oly korban élni, amikor ily módon vetélkednek a magyar irodalom fároszai. Ami azt is jelenti, hogy szinte naponta egy asztalhoz ülnek. Mit csinálnék ott én, aki a saját nevemet sem tudtam sem intarziává, sem anagrammává alakítani? Talán csak gubbasztanék a sarokban, s hallgatnám, mint kavarog a szó. Térdemen nyitott könyv, lanyhább percekben olvasnék. Az akkor is megy nekem, amikor semmi más.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 10. szám

Comments are closed.