Kövér György
Ablonczy Balázs
A 2001-ben alapított Palládium-díjat idén Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye, Halasi Zoltán Ágy ér el című verseskötete, Ablonczy Balázs Teleki Pál-életrajza és Krajcsovics Éva székesfehérvári kiállítása nyerte el, a különdíjat Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című munkájának ítélte oda a kuratórium. Az alapítvány kurátorai: Kövér György történész, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Szilágyi Ákos író és Szüts Miklós festőművész. A kuratórium célja, hogy a díjazott alkotó munkája reprezentálja a magyar kultúra évi teljesítményét. A Palládium-díjakat először 2001-ben osztották ki, az eddigi jutalmazottak: Térey János, Tóth Krisztina, Balla Zsófia, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Várady Szabolcs, Závada Pál, Borbély Szilárd (irodalom); Sonkoly Gábor, Molnár Antal, Steiger Kornél, É. Kiss Katalin (tudomány); Nádor Tibor, Varga Patrícia Minerva, Szotyory László, Megyik János (képzőművészet); Rugási Gyula, Margócsy István és Gerold László (különdíj). Az idei díjakat február 24-én, pénteken adták át a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. A díj alapítója a Buda-Cash Brókerház. A díjjal járó pénzjutalom 1,5 millió forint fejenként. Az alábbiakban az öt laudációt és a két megírt választ közöljük.
A hivatalos történetírás nem becsüli a történeti biográfiát, legfeljebb annak politikai életrajznak nevezett válfaját tekinti magához méltónak. Pedig ha valaki kísérletezett már életírással, tudhatja, mennyivel sokoldalúbb felkészültség kívántatik ehhez, mint a saját korlátai közé zárkózó politikatörténethez vagy bármely más szűkebb szakdiszciplínához. Aki nemcsak az uralkodói rendeletekre, országgyűlési beszédekre, diplomáciai iratokra és az ágyútorkok robajára kíváncsi a történelemből, hanem a szereplők (marsall és ágyútöltelék – egyre megy) mozgatórugóit is meg akarja érteni, el fog jutni a biográfiához. Aki nem éri be a nyers érdekek, piaci árak és termékenységi mutatók által vezérelt tettekkel, hanem a választási lehetőségeket is mérlegelni, a pályák elágazási pontjait széltében-hosszában körbejárni szeretné, nem kerülheti meg az egyéni vagy kollektív életrajzokat.
Ahhoz azonban, hogy akár egyetlen eleven emberi élet teljességét megragadjuk, birtokában kellene lennünk mindannak a szaktudásnak, amelyet az egyes tudományágazatok felhalmoztak. S még az is kevés lenne, mert az ismert határain túl is kell merészkednünk. Illúzió lenne tehát biográfiát írni? – amint azt Bourdieu állította.
Ablonczy Balázs, miközben egy új nemzedék szerencsés szakmai szocializációs pályáján indulhatott el – kiváló mesterektől tanult Budapesten és Párizsban, kutatott számtalan hazai és számos külföldi levéltárban, ujjgyakorlatként szövegkorpuszt válogatott Teleki tanulmányaiból -, feszegeti a hagyományos biográfia kereteit, s láthatóan megszenvedte a műfaj nehézségeit. Legalábbis erről látszik tanúskodni bevezetőjének egyik kulcsmondata: „…valakinek az életéről írni mindig istenkísértés.” (2005. 20.)
S ha ezt a valakit Teleki Pálnak hívják, a kihívás talán még riasztóbb. Nemcsak zaklatott szellemi közállapotaink miatt, hanem in sich. A XX. századi magyar történet egyik legellentmondásosabb alakja: beretvaéles-eszű intellektuel és szplínes nagyúr, korai cikkeit – Pikler Gyula tanítványaként – a Huszadik Században publikáló esszéista, konzervatív szociális reformer és ellenforradalmár, (földrajz)tudós és politikus, turanista, militáns nemzetvédő és doktriner antiszemita, racionális cselekvő, hívő keresztény és vezeklő öngyilkos.
Ablonczy nem elégszik meg bejáratott sztereotípiákkal: S van, ahol a szerencse is a kezére játszik. Rábukkant például Telekinek egy angol újságíróhoz írt tízoldalas levelére (a Public Record Office-ban, a ködös Kewban), amelyben egyik legmenthetetlenebb tettét, a készülő II. zsidótörvényt próbálja indokolni (1939. február 13.). Ebben az írásban – három nappal a kormányra kerülése előtt – cáfolja, hogy a törvényelőkészületek német mintára folynának, s a magyar antiszemitizmus „történeti gyökereit” hangsúlyozza. S hogy az „nem lesz olyan kegyetlen”, mint a náci (404-406.). Sejthette, hogy elindult a jövendő borzalmaihoz vezető úton? S hogy mit gondolt 1941. április 3-ának hajnalán, az önmaga ellen fordított fegyver ravaszának meghúzása pillanatában, azt sem fogjuk megtudni, hiába hagyott hátra búcsúleveleket. Mint ahogy számos más dolog között, arra is hiába keressük a választ, vajon halálunk része-e az életünknek.
Ablonczy Teleki minden életeseményének igyekszik a végére járni. Vagy legyek szigorúbb laudeáló: majdnem mindegyiknek. Lehet, hogy szakmai gyarlóság, de engem megfog, ha a pribékfalvi nyugdíjas román állatorvos és a volt uradalmi kertész közléseiből újrateremtve látom: miként élt a kastélyban a nyaranta tüntetően „hazatérő” 66 holdas földesúr (72; 356). Az is megbizserget, ha egy leszármazott Oak Hillből (Virginia) keltezett levelében arról értesíti a szerzőt, hogy a családi ágon továbbszálló hagyaték máig legmaradandóbb darabja Teleki bélyeggyűjteménye (43.). S megérint a portré nyelvi ereje, amikor a fényképekkel kel versenyre a megelevenítésben (94.; 345.).
Ahhoz, hogy a magyar történetírás megújuljon, a politikatörténetnek is szükségképpen túl kell lépni hegemónia-tudatán. Az eszme-, a művelődés-, a társadalomtörténet, ne adj” isten, a pszichohistória látószöge csak tágíthatja a szemléletet. S ha a Palládium Alapítvány társadalomtudományi díjának odaítélésével az eddig megtett úton további lépésekre bátorítjuk a szerzőt, együtt reménykedhetünk egy egyetemes nemzeti és internacionális osztálydiskurzusokon túllépő, mikro- és makroléptékben egyaránt otthonosan mozgó történetírás lehetőségében.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 09. szám
