Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Heine és a gondolatcsőcselék

Leleplezés nélkül, úgy látszik, nincs rendszerváltozás: amikor a királyság helyébe köztársaságot ültetett az 1848. februári francia forradalom, a Revue Rétrospective című lap folytatásokban közölte azok névsorát, akik a bukott kormány külügyi tárcájának titkos alapjából rendszeres támogatást kaptak. Legfőbb szenzációvá (magától értetődően) egy világhírű név vált: Heinrich Heinéé, s bár a lap rögtön jelezte, hogy a közléssel nem a költő „leleplezése” volt a célja, elvégre „Heine úr politikai menekült, aki arra kényszerült, hogy elhagyja Németországot. A 4800 frankos évjáradékot a kiváló költőnek, a politikai száműzöttnek nyújtották, aki mindig osztotta Franciaország nézeteit és szenvedett az igaz ügyért” – akadtak, akik ráéreztek a nagy lehetőségre: ha nincsenek tekintettel arra, hogy a Párizsban letelepedett Heine műveinek kiadását a német Szövetségi Gyűlés 1835 decemberében (aligha véletlenül) megtiltotta, és arra sem, hogy miért tiltotta meg, és nem veszik tekintetbe, hogy Mignet, a történész, valamint Belgiojoso hercegnő (mint Fejtő Ferenc írja könyvében) „anélkül, hogy előzetesen szólt volna Heinének, felment Thiers külügyminiszterhez és szubvenciót kért az emigráns író számára. Thiers, aki ismerte és becsülte Heinét, azonnal kiadta az utasítást az évdíj folyosítására” – az ügyből jó nagy botrányt lehet kavarni.

A vád azonban olyan képtelen volt, hogy Heine eleinte komolyan se vette, annyira nem, hogy 1848. március 30-án még az anyjának írt levelében is bagatellként említi: „az itteni németek sokat rágalmaznak. Állításuk szerint megtalálták a nevemet a járadékosok listáján. Azt mesélik, hogy az előző kormány pénzelt.” Árulkodó a szóhasználat: amit „mesélnek”, az csak mese, a világ egyszerűen nem hiheti őt „ügynöknek”. Hiába unszolták, hogy álljon ki a nyilvánosság elé és „valljon”, ő inkább ilyen tudósításokat küldött az Augsburger Allgemeine Zeitungnak: „állandó dobolás, lövöldözés és Marseillaise. Ez a szűnni nem akaró dal majdnem szétvetette az agyam, és a legállamellenesebb gondolatcsőcselék, amelyet évek óta bebörtönözve tartottam, megint kitört”. Eszébe sem jutott, hogy „gondolatcsőcselék”” nemcsak az ő agyában létezhet államellenes formában, de a világban is, Heine-ellenes formában. Elragadtatva ír a történtekről: „a gazdagok szája tátva maradt, hogy az éhenkórász népség három napig uralkodott Párizsban, mégsem nyúlt ahhoz, ami a másé. Sok mindent megsemmisített a nép dühe, de fosztogatásra nem került sor”. Ekkor még naivan azt képzelte, hogy az életműve önmagáért beszél, s meg is írta a kiadójának, Campénak 1848. április 25-én, hogy mivel „mindenkor következetesen kitartottam elveim mellett, a februári forradalom következtében sincs mit változtatnom könyveimen. Bízvást kinyomtathatja őket változtatás nélkül”. Csakhogy a közvéleményt addigra megdolgozták az ő tehetségét és hírnevét nélkülöző tollforgatók, akik úgy vélték, őrültség volna ilyen szenzációs koncot kiereszteni a karmaik közül. A morál mércéjeként kezelték, hogy a Németország, téli rege meg az Atta Troll költője ne úszhassa meg a lelepleztetést. Ő kétszeresen is bűnös, hajtogatták, hiszen republikánus létére a királyi kormány minisztereitől: Guizot-tól és Thiers-től kapott támogatást, másrészt német állampolgár létére „egy idegen ország” ügynöke lett.

Amikor már vagy két hónapja tartott a hajsza, Heine kénytelen volt mégis a nyilvánosság elé lépni és magyarázkodni. „A Revue Rétrospective egy idő óta a régi kormány archívumából kikerült iratok publikálásával örvendezteti meg a köztársasági világot – írta 1848. május 15-i nyilatkozatában. – Az a tény, hogy alulírott neve jelentékeny öszszeggel szerepel ezen a jegyzéken, tág teret engedett a legrosszindulatúbb gyanúsításoknak”. Leszögezte ugyan: „nem személyi biztonságomért aggódom”, de világos volt, hogy egyebek közt emiatt is emlékezteti a közvéleményt: „a segélyt közvetlenül a Szövetségi Gyűlés gyászos emlékű határozatainak nyilvánosságra hozatalát követő időben vettem igénybe. A határozatok megbélyegeztek, mint az Ifjú Németországnak nevezett irányzat főkolomposát, és egyúttal anyagilag is igyekeztek tönkretenni azáltal, hogy nemcsak a már megjelent írásaimat sújtották tilalommal, hanem mindazt, amit valaha írni fogok”. Az önérzetének csapás lehetett, mégis kimondta: „a támogatás, melyet Guizot minisztériumától kaptam, nem szolgálataim bére volt, hanem – nevezzük néven a dolgot – hatalmas alamizsna, melyet a francia nép sok ezer idegennek juttatott, akik a forradalom ügyéért buzgólkodva, több-kevesebb dicsőséggel kompromittálták magukat”. S bár a botrány fizikailag megviselte, a harci kedve (úgy tűnik) nem csorbult: „a becsületem nincs kényre-kedvre kiszolgáltatva az első jöttment újságírónak”. Időközben ugyan Auguste Thierry történészről is kiderült, hogy ugyanolyan segélyt kapott, mint ő, és cserében tőle sem kértek politikai ellenszolgáltatást – de Heinén ez sem segített, a leleplezésében érdekelteknek eszük ágában se volt, hogy a műveiben nézzenek utána: vajon „ügynök” mivolta az írásaiban is tetten érhető-e, azaz megszolgálta-e a támogatást? Pedig ha megteszik, meglepődnek: a damaszkuszi zsidók ügyében élesen, nyíltan szembeszállt Thiers-rel, Guizot-t illetően pedig (akit le-„szegény iskolamester”-ezett), kétségbe vonta: „vajon csakugyan az a férfi-e, aki el tudná hárítani a ránk törő romlást?”, s így írt a beszédeiről: „minden, amit mondott, bágyadt, színtelen és lehangoló volt”. Mindez nem számított, csak az, hogy rajta volt a listán, művei iránt megcsappant az érdeklődés, ennek pedig az lett a következménye, hogy (mint egy levelében írta): „még a betegségemmel kapcsolatos kiadásokat is alig tudom fedezni”. Csak 1849 januárjában látta úgy, hogy „a piac már kezd megnyugodni”, föltehette hát kiadójának a kérdést: „nem akar-e belekezdeni az Összegyűjtött Művek kinyomtatásába”?

Akadtak azonban, akik a vádat még évtizedekkel Heine halála (1856. február 17.) után is életben tartották. A magyar Pallas Lexikon például 1895-ben is fontos tényként közli, hogy Heine „a francia kormánytól 4800 franknyi évi tiszteletdíjat húzott”, s a szócikk írója szerint „ez utóbbi körülmény az, amit Németországban ma sem tudnak neki megbocsátani. Erős visszahatás indult meg ellene, s mindmáig folyamatban van. Az embert benne a németeknél nem képes a költő feledtetni”. Az őskonzervatív Heinrich Gusztáv 1903-ban, A kelta és germán irodalom történetében immár az egész, az örök jobboldal számára fölöttébb kellemetlen életművet azzal söpörte félre, hogy Heine „igen kedvezőtlen hatással volt úgy a versben, mint a prózában a német irodalomra. Egyes prózai művei a legnagyobb mértékig arcátlanok és izléstelenek. Legtöbbet ártott a kor legfontosabb problémáinak felületes és könnyelmű tárgyalásával, mellyel a hírlapi tárcát megalapította”. És persze, mint akit a franciák pénzeltek, „nevetségessé tette a nemzeti eszmét, és lelkesedett a világszabadságért”. Ady Endre a jó hírt, miszerint véget ért Heine kiátkoztatása, még 1905-ben is óvatosan fogadta: „a Kulturvolk, a nagy és szent Németország népe, hajlandó elismerni, hogy Heine Henrik néhai költő úr német költő volt, tehát végre hajlandó volna a germán Pantheonban helyet szorítani Heinének”. Érezte, hogy ez így túl szépen hangzik, hát hozzátette: „volna… Mert ne tessék előre tapsolni. Talán már holnap cáfolat jön”. És 1906 júliusában, bánatára, igaza is lett, arról kellett hírt adnia, hogy „Heinének ma sem kegyelmez Németország”. Ahogy neki sem kegyelmezett Prohászka Ottokár, aki az 1920-as „fehér” Nemzetgyűlésen kettejüket együtt utasította ki a Pantheonból: „amint Heine lekicsinyel mindent, ami német, úgy Ady lekicsinyel mindent, ami magyar. Ahogy Heine a kereszténységet csakis karikaturákban tudja meglátni, úgy Ady a mi nagy magyar tradíciónkat, a mi nagy érdemeinket valamiképpen karikaturákban, hamis látószögben látja.” És lám, kiderült, hogy aki 1848 februárjában leleplezte Heinét, okkal akarta tőle elrettenteni az utókort: 1925. február 6-án adta hírül a Pesti Napló, hogy „a miskolci rendőrség egy Heine-vers, A két gránátos miatt betiltotta a szocialisták kultúrestélyét” – hiába, a métely majd száz év múltán is csak métely. Még a nyilas Magyarság Útja Miklósy Tibor nevű szerzője is, 1942. július 31-én, Miért nem német Heine? című cikkében arra volt kénytelen emlékeztetni a versekért netán (merő tudatlanságból) lelkesülőket, hogy „Heine az emigrációból is csak hasznot húzott”.

A nekiszabadult gondolatcsőcselék csak azzal nem számolt, hogy a költőnek, mint Alfred Meissner 1849-ben följegyezte, megvádoltan is több köze volt a republikánus eszméhez, mint nekik, s a világot is jobban értette. „A köztársaság nem egyéb puszta névcserénél – mondta Meissnernek -, forradalmi cím. Hogy is változhatna meg egyik napról a másikra ez a korrupt, elpuhult társadalom?”

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 08. szám