Forrás: Népszava

Szeressük-e Horthy Miklóst?

„Mindazok a törvények, amelyeket ma joggal marasztalunk el, mint például a zsidótörvények, vagy mint a háborúba való belépésünk, mindez az országgyűlés, a kormány és a mindenkori miniszterelnök hatásköre volt” – mondta Nemeskürty István a Vasárnapi Újság című rádióműsorban a minap, amikor azt próbálta bizonyítani, hogy „Horthy Miklós be fog kerülni a jelentős magyar államfők közé”. A riporternek arra a kérdésére, mely szerint „Horthy Miklós legnagyobb bűneként napjaink némely történésze az úgynevezett zsidótörvények meghozatalát tekinti” megismételte Nemeskürty, hogy „Nem ő hozta meg ezeket, az országgyűlés hozta meg”.

Kétségtelen, Horthy Miklós tevékenységnek értékelése máig is vitatott. S talán igaz az a kettősség, hogy miközben erős antiszemita közhangulat alakult ki, mi több, 1920-ban Teleki Pál minisztersége alatt hozták meg Európa talán első zsidó törvényét, amely korlátozta a zsidók felsőoktatásba való bejutását, viszonylag – és ez a viszonylag meglehetősen hangsúlyos – sokáig hitték azt a magyarországi zsidók, hogy Horthy kormányzósága alatt igazán nagy baj nem érheti őket.

A Horthy nevével fémjelzett korszak végére mégis sokszázezer magyar állampolgárt gyilkoltak meg módszeres alapossággal csak azért, mert zsidónak tartották őket. Horthy személyes és politikai felelősségének a megítélésében ma sem egyértelmű.

„Ha Horthy zsidókkal való kapcsolatát az európai antiszemitizmus kontextusában próbáljuk elhelyezni, azzal a nehezen feloldható ellentmondással találjuk szembe magunkat, hogy az önmagát antiszemitának valló politikus, aki az első világháború után a zsidók üldözőjeként vált hírhedtté, a második világháború alatt a védelmükben lépett fel.”- írja például a Rubicon című folyóirat 2001/1-2 számában Thomas Sakmyster, a a University of Cincinnati professzora, akinek Horthyról írt monográfiája magyarul is megjelent.

Ugyanakkor jóval kritikusabban látja a kormányzó második világháborús szereplését Karsai László történészprofesszor, a korszak avatott kutatója. A továbbiakban az ő Holokauszt című könyvéből idézünk, amely a Pannonica kiadónál jelent meg 2001-ben.

Karsai idézi Horthy emlékiratait a német megszállás napjaiból, amikoris „Horthy habozott, lemondjon-e. Ám csak azért maradt a helyén, hogy „megakadályozza Németországot, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen a nyeregbe… Addig amíg én a helyemen vagyok, a nyilaskeresztesek hatalomra segítését aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan hazafi, hanem 800 000 zsidó és sok tízezer menekült pusztulását jelentené. Kétséges, hogy Horthy lemondása megakadályozhatta volna a zsidók tömeges deportálását. De lemondása talán lohaszthatta volna a közigazgatási apparátus, a csendőrök, rendőrök lelkesedését, amellyel a deportálásokat végrehajtották. (…) Horthy emlékirataiban nem említi, hogy a náciknak eszük ágában sem volt Szálasit és elvbarátait kormányra juttatni. (…) Horthynak volt elegendő hatalma, hogy a németek első számú jelöltjét Imrédyt félretolja, és némi habozás után Sztójayt nevezte ki miniszterelnökké. Azt a Sztójayt, akiről ő is, Kállay Miklós is tudta, hogy fanatikus németbarát, fajvédő antiszemita. Hitler tudta, hogy a Sztójay kormánytól sokat nem várhat, de a zsidókérdés rendezését igen. A magyar közigazgatási apparátus élére Horthy vitéz Jaross Andort, Imrédy párthívét nevezte ki és hozzájárult ahhoz is, hogy a BM-be két új államtitkár, a németek bizalmi embere, Szálasi volt fegyvertársa, vitéz Baky László (március 24-től) és a hírhedt antiszemita, vitéz Endre László (április 8-tól) kerüljön. Horthy jól ismerte régi szegedi vitézeit, nem lehettek illúziói abban a tekintetben, hogy az ország új zsidópolitikáját lelkesen végre fogják hajtani.” Baky és Endre „meghálálta” a kormányfői bizalmat, hatalmas lendülettel fogtak bele a zsidók deportálásának megszervezésébe.

Egy március végi kormányülésen, amikor újabb zsidóellenes rendeleteket fogadtak el, az igazságügy-miniszter megjegyezte, hogy a kormányrendeletekhez Horthy előzetes hozzájárulása szükséges. Ám Sztójay miniszterelnök megnyugtatta, a kormányzó az összes zsidórendeletre vonatkozóan szabad kezet adott kormányának. Karsai aláhúzza, csak a zsidóvonatkozású kormányrendeleteket nem kívánta látni Horthy.

Közben 437 ezer magyar állampolgárt deportáltak az országból, s mint tudjuk szinte valamennyiüket meggyilkolták.

Horthy kormányzó végül 1945. július 6-án leállíttatta a további deportálásokat. Addigra Budapesten kívül gyakorlatilag már nem maradtak zsidók az országban.

A deportálások leállításának pontos oka nem ismert, de egyrészt feltételezhető, hogy a hadi helyzet alakulása miatt döntött így. A Vörös Hadsereg sikeres keleti offenzívája idején járunk, s a nyugati szövetségesek is határozottan haladtak előre a normandiai partraszállás után. Másrészt valószínűleg attól tartott, ha Budapestről elviszik a zsidókat, akkor az angol-amerikai repülők szőnyegbombázni fogják a várost. S az is tény, a semleges hatalmak, a nyugati szövetségesek is felszólították Horthyt, vessen véget annak, hogy az ország átadja polgárainak egy jó részét. Az is kérdés, hogy, ha Horthynak volt ereje, hatalma július 6-án leállíttatni a deportálásokat, miért nem tette ezt meg korábban. Mentegetői szerint nem volt pontos információk birtokában, nem tudta, hogy megölik az embereket, s talán ereje sem lett volna megakadályozni ezt a német nyomással szemben.

Kérdés persze, mikor értesült Auschwitzról pontosan. De hogy különösebb illúzió nem lehettek arról, mi lesz a deportáltak sorsa, azt megkockáztathatjuk. S mindenképpen szembesülnie kellett azzal, micsoda roppant kegyetlenkedéssel viszik végbe a zsidók összegyűjtését, elszállítását az országból. S az is mindenképpen a Horthy korszak bűne, hogy a magyar közvélemény egy jelentős része mindez ellen nem emelte föl a szavát.

S ma már abban sincs különösebb vita a történészek között, hogy Eichmann és kicsiny csapata képtelen lett volna a magyar hatóságok lelkes hozzájárulása nélkül megszervezni a gyilkosságok előkészületét.

Horthy ellentmondásos pályája, a nevével jelzett korszak árnyalt elemzése a történettudomány fontos feladata, de az talán mégiscsak a nemzet valódi jeleseivel szembeni sértés őt a nagy magyarok között emlegetni.

Dési János