Forrás: Népszava

Véd- és dacszövetség

Fogalmam sincs, hogyan viselkedtem volna, ha annak idején megpróbálnak beszervezni. Tudom magamról, hogy még a hajlam sincs meg bennem a hősiességre (na jó: a hősködésre igen), valójában nem tartom sokra az ezzel a jelzővel hagyományosan illethető embertársaimat, olykor még mulattatnak is a patetikusságukkal, miközben vannak hőseim, akik – ahogy öregszem – még akár meg is ríkathatnak. Mint például Julien Sorel, amikor a siralomházban azt mondja a gyóntatójának: „ha volna Isten, leborulnék előtte, adja vissza, akit szeretek”. Gelléri Andor Endre, aki József Attilát is elvarázsolta, az Egy önérzet történetében, amikor hátulgombolós korában lezsidózták, így válaszolt: én kisfiú vagyok! Elképzelni nem tudom, álmaimban sem kísértett, hogy ott állok bekötött szemmel a kivégzőosztag előtt, és valami olyasféléket üzenek az utókornak, egyszersmind búcsúzva a világi léttől, hogy teszem azt ” a népért, a hazáért!”, „a dolgozó népet szolgáltam”, vagy ad abszurdum „boldogan halok meg” – miközben, mielőtt ez a hülyeség elhagyja a számat, összecsinálom magamat. Summa summárum: nem hiszek abban, hogy az ember kategorikusan kijelenthet bármit is egy olyan helyzetről, amibe saját akaratából nem kerülhetett és nem kényszerítették bele.

Ami engem illet, a múlt század 80-as éveinek második felében már szinte sértve éreztem magam, hogy még vissza se utasíthattam azt, hogy belépjek a pártba. A Magyar Nemzetnél ugyanis csak a „jobbak” – ők viszont önként és dalolva – tudhatták magukat az élcsapat tagjainak. Soltész István kivételével a főszerkesztők sem kötelezték el magukat hivatalosan az egy igaz eszme mellett. Mikor Szentendrén szárnyait bontogatta a Magyar Demokrata Fórum, a Dunaparti Művelődési Ház pincéjében összejött a város színe-java (mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna: tudósítóként voltam jelen), és vártunk Lezsákra, aki csak nem jött. Eltelt másfél óra, ekkor Aknai János festőművész – hogy addig se töltsük tétlenül az időt, amíg Sándor megérkezik – azzal állt elő, hogy tagtoborozna, és hogy jobban menjen a dolog, nem kell két ajánló, elég lesz egy is. Mikor ez megvolt, és Lakitelek hősének se híre, se hamva, János proponálta, hogy válasszunk elnökséget a majdani helyi szervezetnek. Nosza röpködni kezdtek a nevek, többen könnyeikkel küszködve köszönték a megtiszteltetést, s egyszer csak hallom, hogy Urbán Teréz keramikus engem javasol. Megállt bennem az ütő, minden tekintet rám szegeződött, ültem, mint egy kuka, s csak nagysokára nyögtem ki, hogy én még azt sem döntöttem el, hogy tagja lennék-e az MDF-nek. Másnap a két házzal odébb lévő pártházban (MSZMP) volt dolgom, s nem győztem fogadni a gratulációkat. Miután kémeik jelentették, milyen karakánul ellenálltam a kísértésnek. Vagyis – némiképp aktualizálva napjaink történéseit – azon melegében jelentettek rólam. Ők meg nyilván beleírták a soronkövetkező hangulatjelentésbe, több minden egyéb mellett, hogy ebben a sorsfordító időben bizonyos Kertész elvtárs, aki ugyan nem elvtárs, példamutatóan viselkedett. A dolog szépséghibája az volt – lévén az MDF akkoriban még nem alakult párttá – , hogy az akkori városi MSZMP-titkár, Miakich Gábor is belépett az MDF-be, s ezt a Televízióban megvallotta Havas Henriknek. Hangulatjelentést egyébként – egyszer életemben – én is írtam: ez volt a címe a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1972-ben, akkor már javában posztumusz (értsd alatta: költőségem halála után) megjelent verseskötetemnek, amelynek egyik lektora Kőszeg Feri barátom volt (tetszenek tudni, ő az a fiú, akit demokratikus ellenzéki korában mindig megkergettek a fogdmegek, s ezt a vele egyhúron pendülők le is fotografálták).

Ilyen formán, mondhatni, aláírt és jelentett a fél ország – a nélkül, hogy az aláírókat, jelentőket beszervezték volna. Hogy mást ne mondjak, tudvalevő, hogy soha annyi feljelentést nem juttattak el az illetékesekhez, mint a zsidó törvények hatályosulása idején. A vészkorszak 50. évfordulóján a Várban rendezett kitűnő kiállításon – amelyet ahelyett, hogy állandosítottak volna, rögtön utána elbontottak – volt szerencsénk többszáz ilyen (nyilván hazafias indíttatásból) fogalmazott gyöngyszemet elolvasni. Érdekes módon ezeknek a feljelentéseknek senki nem nézett utána, még kevésbé annak, hogy milyen következményeik lettek. Nem úgy az államvédelmi szervek (politikai rendőrség, ÁVO, ÁVH különböző főcsoportfőnökségei) által a háború után beszervezett besúgóknak, akik mellett, ha kiderül egykori turpisságuk – hasonlóan a jó és a rossz kommunisták megítéléséhez – mostanság százak törik kezüket-lábukat, hogy a tiltakozók listájára felkerülhessenek. Ágy történhetett meg, hogy miközben a szakma jóformán szó nélkül tudomásul vette, hogy Szepesi György, aki azért mégsem akárki, ügynök volt, Szabó István Oscar-díjas filmrendező mellett még akár utcai demonstrációra is sor kerülhet. Miközben Szabó, aki az Élet és Irodalomban megjelent leleplező írást követően naponta mást és mást mondott, József Attillával szólva: emelvén szívünket a gyásztól a vágyig, kivéve azt, hogy sajnálja, amit elkövetett, és egy kicsit szégyelli magát.

Ehelyett már szinte hőst kreálnak belőle. Nem kívánom felidézni az ügyben publikált nyilatkozat-parádét, csupán ahhoz a szolidarítási akcióhoz fűzök megjegyzést, mikor is az egykori, még életben lévő rendező-osztálytársak – akik közül időközben Kézdi-Kovács Zsolt terjedelmes írásban megvallotta, hogy bizony őt is beszervezték, s az időközben elhunyt osztálytársukról, Kardos Ferencről is kiderült ügynök-múltja, s ki tudja, kiről fog még – nemzetközi sajtótájékoztatón álltak ki az asztal egyik végiben helyet foglaló Szabó mellett, s védték egy emberként (Kármentő Éva (!), Rózsa János, Kézdi-Kovács Zsolt, Elek Judit ). „Szabó – idézem a Magyar Hírlapot – azt fejtegette, eddig azért nem beszélt ügynökmúltjáról, mert nem volt rá felhatalmazása a volt osztálytársaitól, és – mint mondotta – III/III-as akció lett volna, ha a rendszerváltás után beszél a most napvilágra kerültekről, az akkori nevekről és tettekről.” Mi következhet ebből? Hát az, hogy Szabó és a többi ügynök az osztályban (miközben tuti, hogy Szabó, Kézdi-Kovács, Kardos és aki még netán a tízfős társaságból aláírt, kölcsönösen nem tudták ebbéli azonosságukról) rendre beavatták a többieket, hogy ők bizony szögbe léptek, s ha már a baj megesett – természetesen az ellenség megtévesztésének szándékával -, közösen fogalmazták a jelentéseket, amelyek következményeként a haja szála sem görbült meg senkinek. Ami vagy így volt, vagy nem. Lényeg az, hogy Szabó István – anélkül, hogy kifejtette volna – azt sejtette a sajtó munkásai előtt, akik a tájékoztatón nem kérdezhettek (!), hogy ők tízen egyfajta véd- és dacszövetséget kötöttek egymással, amit ha megszeg, és évekkel ezelőtt kiáll a nyilvánosság elé, hogy példának okáért előadja, az egyik jelentésében lehülyézte Jancsó Miklóst, az részéről „III/III-as akció lett volna”. Na, ez az, amit már nehéz minősíteni, mi több eltűrni még egy méltán Oscar-díjas filmrendezőtől is. Mert ha mi sem természetesebb ennél, az esetben igazat kell adni Ungváry Krisztián történésznek, aki a Heteknek (Hit Gyülekezete lapja) adott interjújában (Hősök-e az ügynökök?) így fogalmaz: „Mindaddig, amíg az állampolgárok jelentős hányada Kádár Jánost tartja a huszadik század legnagyobb magyar politikusának, az ügynökmúlt megfelelő kommunikácóval érdemmé is válhat.”

A szerző újságíró

Kiemel: Ilyen formán, mondhatni, aláírt és jelentett a fél ország – a nélkül, hogy az aláírókat, jelentőket beszervezték volna. Hogy mást ne mondjak, tudvalevő, hogy soha annyi feljelentést nem juttattak el az illetékesekhez, mint a zsidó törvények hatályosulása idején.

Kertész Péter