Forrás: Magyar Narancs

Gustavo Golijov: Ayre – Luciano Berio: Folk Songs Részben rockos, részben világzenés, részben kortárs, részben crossover, részben avantgárd, részben konzervatív – itt elfullad a recenzens, ha jellemezni akar. Az 1960-ban Argentínában, orosz-zsidó bevándorlók fiaként született Golijov Berio művének ikerdarabjaként írta és ajánlotta a csodálatos énekesnőnek, Dawn Upshawnak e művét. „Ayre” a középkori spanyolban dallamot jelentett; Golijov, mint 1964-ben Berio, népi, mégpedig spanyol, arab, szefárd dallamokat látott el mai hangszereléssel. Hihetetlenül furcsa, olykor magával ragadó, néha egyenesen táncolható, roppant szellemes és vérdús zene keletkezett. Árnyoldala talán annyi, hogy felette könnyen emészthető, olykor túl látványos muzsika ez. Golijov mintha királyi útként élné meg az alkotás folyamatát. És hát a sok szintetizátormaszatolás sem a legmakulátlanabb ízlésre vall. Mert végül is ezen, vagyis az ízlésen áll vagy bukik az ilyesfajta zenei gondolkodás sorsa. De Dawn Upshaw olyan fantasztikus teljesítményt nyújt, a nyögdécseléstől a mélységes panaszig, a kacagástól a feneketlen tragikumig, hogy mindent örömmel bekajolunk. És Golijov lefegyverző, amikor a zsidó-keresztény-arab együttélésről beszél: „A gyász, mely ma részünk, már évszázados, de e kultúrák közt volt egykor harmónia.” Berio művére pedig sosem panaszkodtunk, a felejthetetlen énekesnő-feleségének, Cathy Berberiannak dedikált sorozat ma is friss, ötletes dalköltészet.

– csont –

Universal/Deutsche Grammophon, 2005; összidő: 62.00

**** és fél

FRANK MILLER: SIN CITY – A NEHÉZ BÚCSÚ Robert Rodriguez filmjének idei bemutatója, majd pedig a Fekete-fehér képregény-antológia két füzetében publikált rövid részletek után már várható volt, hogy a Sin City egyes részei önálló kötetben is megjelennek – elsőként Marv bosszújának története, mely az említett film (jelen esetben nem kifejezetten jótékony) hatásának köszönhetően immár végképp Mickey Rourke-hoz kötődik.

Marv „nem egy penge”, mint önmagáról több alkalommal is – és minden irónia nélkül – megjegyzi, de habitusa és testi ereje épp elég ahhoz, hogy lassan kiderítse az igazságot: ki és miért ölte meg Goldie-t, „a szőke istennőt”, míg ő mellette horkolt részegen. A történetbe majd” mindenki belekeveredik, aki a városban „számít”, hogy ismét csak ugyanoda, a Roark família egyik tagjához vezessenek végül a szálak; valamint hogy hősünk útja semmiképp se legyen egyenes a villamosszékig. A sztori voltaképpen nem több ennél. Amiben Frank Miller képregénye merőben új, az egyrészt a dramaturgia szaggatottsága, a meghökkentő közjátékokkal tarkított lineáris eseménymenet; illetve a kihagyásokkal mint jelentő történésekkel operáló szerkesztésmód: az épp csak sejtetett vagy csak egyetlen képkocka erejéig megmutatott cselekményrészletek éles ellentétben állnak a több egész oldalas rajzon ábrázolt akciókkal. Másfelől pedig a rajztechnika az egyedi és eredeti a Sin Cityben, a csak fekete és fehér foltokat használó ábrázolásmód, mely semmiféle szürkének, még az egyszerű vonalraszternek sem hagy teret, végletekig sarkított jellemzést adva mind a figurákról, mind pedig a környezet kontúrjairól.

A fordítás alig hagy kívánnivalót maga után, egyedül a hangutánzó szavak, a hangeffektus-helyettesítő feliratok furcsák és idegenek a magyar képregényekben megszokottól: nem nagyon értem például, hogy a pisztolyok miért „brekk”-et mondanak, ha elsülnek.

– kkabail –

Fordította: Varga Péter; FUMAX, 2005; 196 oldal, 2982 Ft

**** és fél

Shakespeare Hamlet című darabja sok mindenre jó – kivált arra, hogy jó előadás készüljön belőle. De arra is – és erre példa a Bárka Színházban Tim Carroll rendezése -, hogy egy egyszerre nagyszabású és végtelenül játékos színházi demonstráció alapja legyen, mert az ilyesmihez aztán végképp tuti darab kell. A Bárkában olyanféle interaktív előadás született, melyben a néző nemcsak beavatottnak, hanem résztvevőnek, segítőnek is érezheti magát; legalább a „kellék” révén, amit magával visz a játéktérre. A színészek – miközben színes rongyszőnyegeken (melyek egyúttal a székek számára tilos felületet is kijelölik) járkálnak közöttünk – fölemelik a földről vagy kiveszik a kezünkből a tárgyat, amit mi éppen nekik vittünk; és nem azért, mert elgondoltuk előre, mihez kezd majd Hamlet (vagy épp Polonius) egy tojássütővel, hanem mert azt akartuk tudni, mire megy vele Balázs Zoltán vagy Egyed Attila. A színészek részben saját játékos ösztöneik szerint, részben a mi kedvünkért válogatnak bőven a hozott kellékek közül; a Hamletet játszó Balázs Zoltán különösen nagy virtuóz ebben is, még azt is elveszi, amit nem azért vittek, sőt olykor magát a nézőt is fölállítja a székről.

A közönség nagyobbik része – köztük sokan rendszeres odajárók – euforikus örömmel adja át magát a játéknak, de a kisebbik rész is készséges; együtt demonstrálják, hogy együtt játszani jó. Kivált a fogyasztható kellékeknek van nagy sikere (még egy káposztafej is jót játszott az ő leveleivel, és egy üveg pezsgő is kinyílt), de Gertrud szerepében Varju Olga például az összes plüssállatot begyűjtötte a hálószobai jelenethez.

És Hamlet – ez a szertelen és impulzív kölyök-Hamlet, aki mindeddig kölyökkutyamód játszotta végig az életét – annak rendje és módja szerint ebben az előadásban is belehal ám abba, hogy nem sikerült, de megpróbálta helyretolni a kizökkent időt. De mondom: ennél fontosabb, hogy színházcsinálást játszanak a Bárkában, mindannyiunk nagy megelégedésére.

– ki –

Bárka Színház, február 2.

*****

ZathuraJumanji-féle űrfogócska, azt ígéri. Lehetne remake vagy folytatás, de nem, új filmként kelleti magát. Márpedig a jó tíz éve sikerrel futott társasjáték életre kelt dzsungellakói és zseniális effektjei nemcsak az ifjú játékosokat, hanem a mozik kasszáit is majdnem taccsra vágták. Sziporkázó és korrekt örökzöld (és nem csak) gyerekfilm volt az anno. Úgy tűnik, eljárt felette az idő, mert a mai fiatalok igényeihez passzítva most éppen sci-fi változata a menő. Én személy szerint jobban örültem volna egy megelevenedett Monopoly-partinak, de fejlődött a technika, felnőtt egy új generáció, így hát egyszerűbbnek tűnt az átlag amerikai család gyerkőceit házukkal együtt a világűrbe száműzni. Nem kell ide gonosz boszorka, de még forgószél sem, CGI-szárnyakon repül a két kölök és hibernált – nagy ötlet, kár, hogy később felenged – nővérük a kozmosz sötétjébe. Nem firtatom, hogy a Szaturnusz mellett sodródva nyitott bejárati ajtónál hogyan kapnak levegőt, ahogy azt sem, hogy az egyébként állig beöltözött asztronauta vészhelyzet esetén miként éli meg a szkafander és védőruha nélküli repkedést. Nincs mese, végig kell játszani (meg nézni) a társast: aszteroidazápor, robot-támadás, nyáladzó tini nindzsa, gyíkok és egyéb veretes marhaságok szállják meg a nappalit, villámgyorsan követve egymást, szerencsére csak azért, hogy ugyanolyan hirtelen fel is szívódjanak. A félresikerült casting, az elkapkodott rendezés és a gyereksereg hülyére vételének iskolapéldája.

Balázs Áron

Az InterCom bemutatója

*

A spanyol fotográfia 150 éve A fényképészet technikatörténetének megszállottjai 1839-től kezdődően vizsgálhatják a különféle eljárások megjelenését a Pireneusok túloldalán. Biztosan nagy kaland egy kalotípia tanulmányozása, de többen vagyunk, fölteszem, akiket a tartalom izgat jobban, többségükben olyan korok lenyomatai, amelyek közvélekedése még úgy tudta, hogy van a valóság, amelynek a kizárólagos léte megkérdőjelezhetetlen, valamint van a fénykép, amely ezt merevíti ki, örökíti meg. Egy az egyhez megfelelés tehát. Talán emiatt is tűnik a kiállítás olyan komoran mozdulatlannak. Meg azért is, mert ilyen volt az a régi spanyol világ is – sugallják a fotók -: mozdíthatatlan, súlyos és lenyomott.

Mélységes szegénység, nehéz, fekete ruhás mozdulatok, miközben lángolva égeti a nap a vastag falakat, a porlepte utcákat, a szikárra égett tájat. Művészies pátosz és a közömbösség határáig hideg, de éles szemű tárgyszerűség váltogatja egymást. Portrék szegényekről, gazdagokról, hírességekről, tömegjelenetek a postakocsi indulásához összegyűlt kíváncsiskodókkal, tüntetőkkel és politikai foglyokkal. Nyitott gyóntatószékhez görnyedő fiatalasszony és családos koldus, meg persze Robert Capa katonája a halálos lövés pillanatában. (Nem ő az egyetlen magyar származású alkotó: jelen van Nicolás Muller, azaz Müller Miklós, az orosházi születésű szociofotós is.) Korok és fotográfiai stílusok már-már zavaró bőségben, egészen a jelenkori modoros artisztikum fülledt unalmáig. Ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, mindenféle súlypontozó állásfoglalást aggodalmaskodva elkerülő, válogatás nélküli lajstromozással. Talán egyfajta országimázs-építő, bürokratikusan suta egyensúlyozgatás ez, talán csak a mindent megmutatás türelmetlenül lelkendező óhaja.

– kyt –

Mai Manó Ház, 2006. február 12-ig

****

„Csillagok, csillagok” – A magyar zene ünnepe Elsőre jónak tűnő ötlet – a komolyzene, a népzene, a dzsessz hazai képviselőinek tisztelgése zenei hagyományaink előtt -, világos műsorszerkezet, és legfőképpen: kiváló muzsikusok. Minden adott egy remek előadáshoz; aztán a koncerten viszonylag hamar kiderült, hogy a dolog mégsem működik. Pedig a koncepció (a műsor rendező elve a Bartók Béla egyik mikrokozmoszában feldolgozott népdal, a Csillagok, csillagok motívumainak népzenei és dzsesszes variálása) magától értetődő, a zenészek hozták a tő-lük elvárható nívót – de a projekt csak nem akart összeállni egységes egésszé.

Az együttzenélés egyik deklarált szándéka az volt, hogy – ha csak egy előadás erejéig is – felmutassa a közös gyökerekből táplálkozó bartóki életmű, a honi (etno)dzsessz és népzene egyfajta szintézisét. Ez az, ami nem jött össze; és kérdéses, hogy egyáltalán összejöhetett volna-e. A népzenei betétek (gyimesi, kalotaszegi muzsika), a Bartók-művek (Este a székelyeknél, Első rapszódia, különböző népdalfeldolgozások), a dzsesszimprovizációk önmagukban megállták a helyüket, de nem forrtak össze – s így az est végeredménye elkerülhetetlenül egy olyasfajta eklektika lett, amelyet kizárólag az egyenként kimagasló művészek voltak képesek megmenteni. (Megjegyzendő: benyomásunk szerint a népzene egyszerűen nem ebbe a közegbe való; ez a leginkább akkor vált világossá, amikor Szalóki Ági meg akarta énekeltetni a publikumot.) Lakatos Róbert és Konrád György brácsajátéka magával ragadó, Balogh Kálmán (a koncert legviharosabb tetszésnyilvánítását kiváltó) cimbalomjátéka frenetikus. Ám hogy valami történik is a színpadon, hogy a csak a zene által létrehozható intimitás részesei lettünk, azt egyedül Balogh Kálmán, Dresch Mihály (szaxofon) és Kovács Ferenc (kürt) népdalfeldolgozását hallgatva éreztük.

B. I.

Nemzeti Hangversenyterem, 2006. február 4.

***

VALACHI ANNA: „IRGALOM, ÉDESANYÁMÉ” A LÉLEKELEMZ” JÓZSEF ATTILA NYOMÁBAN A szerző kiváló könyvének már legelső mondatában kategorikusan megfogalmazza alaptételét: „József Attila költészetének és sorsának összefüggéseit csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy művészi szemléletét – utolsó éveiben pedig már életgyakorlatát is – Freud korszakalkotó tudománya, a pszichoanalízis fölfedezéseinek szellemében alakította.” A kötet hosszú évek elmélyült munkájáról tanúskodó, élvezetesen megírt (ez nagyon fontos!) tanulmányai mintegy ezt a – ha úgy tetszik, harcias, mert félreértésekkel szembeszálló – tételt bizonyítják, árnyalják, variálják, járják körbe, bontják ki.

Valachi Anna szerint a kommunista mozgalomban való csalódás után József Attila számára új nézőpontot jelentett a „rejtett összefüggések tudománya”, a pszichoanalízis (26.), amire elsősorban nőkapcsolati kudarcai miatt volt szüksége (407.). „Önnön élveboncolásával, az ösztönkésztetések tudatosítá-sával és szublimálásával szeretné meggyógyítani magát és az őt körülvevő beteg társadalmat” (27.) – ez a kísérlet fulladt tragikus kudarcba. De a freudi elmélet mégis sokat segített. A költő maga mondta Vágó Mártának, hogy nagy versei soha nem jöttek volna létre nélküle.

A szerző legkiválóbb erényei, nem utolsósorban ritka érzékeny intuíciója teszik a kötet legjobbjává a József Attila, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra kapcsolatát a szakirodalomban igazából először vizsgáló nagy tanulmányt, az Egy tabu föltárulkozását. Alapos figyelmet érdemlő az elmebetegség bűntudatos, makacs mítoszát oszlatni akaró, de a valóságot, a súlyos (borderline) személyiségzavart nem eltagadó tanulmány: „Bolondot játszottak velem”.

Sarkos tételt fogalmaz meg a szerző, lehet vele vitatkozni. Cáfolni nehéz lenne. Valachi Annának rég ott a helye József Attila legkiválóbb kutatói közt.

d. magyari

Háttér Kiadó, 2005, 474 oldal, 2500 Ft

*****

Sam Peckinpah-díszdoboz Különös öröm ez nekünk, az anyatermészet csak ezen a tájon elképzelhető csodáinak, akik Gojko Miticen cseperedtünk, mégsem utáltuk meg egy életre a westernt. A DEFA-indiánok arra legalább jók voltak, hogy felkeltsék a gyanút: biztos, hogy ez az egész (is) másképpen van. Ám Sam Peckinpah ennél is tovább repít, végre is ő az „igazi” westernt (s nem kicsit Hollywood hozzáállását) újította meg. Máig sem akadt hozzá fogható modernizálója a szcénának. Honi mozikban való jelenléte kapcsán persze nemigen lehet okunk panaszra, noha dolgai sokszor jelentős spéttel keveredtek ide (kivétel volt a kamionos sztorinak álcázott vadnyugati mesketéje, a Konvoj). Most a moziban futott darabjai (A pap, a kurtizán és a magányos hős; a Pat Garrett és Billy, a kölyök; a Vad banda) mellé két viszonylagos nóvum is társul, bár a Dundee őrnagy szinte biztosan ment már valamelyik tévében, viszont a Délutáni puskalövésekre már nem esküdnék meg (bár akkor honnan lenne a dögös magyar cím). Mindegy, nem ez a lényeg, hanem a tömeges hozzáférhetőség. És azért mégiscsak a Vad banda a legjobb a csomagban (melynek rendezői változatát ígérik – noha az ilyesmi már egy ideje inkább píárfogásnak számít). A Pat Garrett meg A pap és a satöbbi (eredetileg: The Ballad of Cable Hogue) is „csuda helyes” filmek, de a Vad banda erőszakáradatát azóta sem sikerült überelni (pedig kiontott belek frontján hol vagyunk már tőle). Peckinpah elkeseredett dühe, melylyel újraértelmezi a műfaj és a lét legősibb fogalmait (barátság, becsület, kitartás, ilyenek), szó szerint lefegyverző.

– bruno –

Warner

*****

narancs