Forrás: Heti Válasz

6. évfolyam 5. szám, 2006.02.02.

Több mint ötven évvel legendás osztályfőnöke, Máriássy Félix után az egyetlen magyar Oscar-díjas, a szakmailag kiválóan felkészült Szabó István remek hazai színészekkel filmre viszi Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. Ha van filmtörténeti esemény, az idei filmszemlenyitó alkotás mindenképpen az. Szabó tizenhat év után Koltai Lajos operatőrrel, a Sorstalanság rendezőjével a tőle látszólag idegen, móriczi világban ismét magyar produkcióban!

Ám az Élet és Irodalom vélhetően úgy akarta, ne a Rokonokról beszéljünk, ne is a magyar filmgyártás helyzetéről s főként ne morális és szakmai válságáról, amit „messziről jött emberként” Szabó István többször is szóvá tett. És ne Szabó pályájának újabb állomásáról adjon hírt a világsajtó, ne a feltörekvő magyar tehetségekről, hanem arról, hogy a tekintélyes rendező a diktatúra ügynöke volt, miként a nagy nyugati lapok az ÉS-cikk megjelenésének másnapján sietve megírták.

Lehet, hogy nem volt szerencsés az időzítés – mondja a leleplezés szerzője egy riadt pillanatában, de nem átall még aznap pikáns részletekkel is szolgálni a legnagyobb magyar bulvárlapnak, amely a hétvégén címlapon közli, hogy Szabó hálószobatitkokat árult el a titkosrendőrségnek. A bulvárközönség pedig dörzsöli a kezét: lám, egyik kutya, másik eb.

Szabó István a nem várt leleplezéstől összeomlik: előbb hősnek látja tizenkilenc éves önmagát, aztán baráti intésre önvédelemnek minősíti negyvenkilenc évvel ezelőtti alkuját a hatalommal. Vajon miért gondolta, hogy őt nem éri utol az iratkurkászok szenvedélyes „igazságkeresése”, miért gondolta, hogy ezt a jelentésekkel történő könyörtelen játszadozást meg lehet úszni? A neve, szakmai tekintélye védte volna meg? Ugyan! Az elkövetés időpontja, hogy csak tizenkilenc éves volt? A beszervezés módja, hogy előtte három napig gyötörték? Hogy börtönbe is zárhatták volna, s az lett volna a legkevesebb, hogy kirúgják a főiskoláról? Ugyan! Mással is megestek hasonló szörnyűségek, ők sem úszták meg. Magyarországon csak és kizárólag a rendszert fenntartó és működtető beszervezők úszhatják meg. Akik arra kényszeríthették a szinte még gyerek Szabó Istvánt is, hogy legjobb barátairól nagyrészt ma már tökéletesen értelmetlennek látszó irományokat készítsen. Azok nem buknak le, akik megteremtették a félelem légkörét, amely hajlékonyabbá tette a gerinceket. Ők a rendszerváltozás folyományaként érinthetetlenek. Ők, akik gyakran az igazságot és olykor a papírokat is osztják.

Hát ezért tragikomikus ez az úgynevezett magyar múltfeltárás. Tökéletesen esetleges, hogy ki lesz a következő főszereplő, de mindegy is, a szekrényből esetlegesen kizuhanó csontvázak ideig-óráig még fogva tartják a közönséget. Példányszámot növelnek. Senkit sem érdekel, hogy a történelem megértéséhez nem vagy csak keveseket visznek közelebb.

Itt állunk az 56-os forradalom ötvenedik évfordulójának küszöbén, s vannak politikai erők, amelyek azt hirdetik, hogy az ügynöklisták nyilvánossá tétele tisztánlátásunk egyetlen záloga.

Pedig ahhoz, hogy valóban tisztán lássunk, Szabó Istvánnak és a többi megzsaroltnak filmet kell forgatnia, regényt kell írnia a korról. Kíméletlenül őszintét, önkritikusat. A hősökről és saját esendőségükről. Szabó azt mondja, erre készül. Reménykedjünk.