Forrás: NOL

Népszabadság * Tibori Szabó Zoltán * 2006. január 28.

Gyermekkorom jelentős részét Kolozsváron, a Magyar utcában töltöttem. Drága emlékű nagyanyám és nővére a kétágú református templom parókusával egy házban élt, amelynek hátulsó traktusában akkoriban velem egyidősforma gyönyörű kislány is lakott a mamájával. Az asszonyt Elvirának hívták. Hogy a kislány „becsületes” neve mi is volt, nem tudom, de édesanyja, s így mindenki más az udvaron Csirkének szólította.

A grundunk a templom udvara volt, ott játszottunk-bújócskáztunk napokon át önfeledten és boldogan. Egyik délután nagyanyám ellentmondást nem tűrő hangon parancsolt rám:

– Tessék abbahagyni a játékot, és azonnal hazajönni!

Próbáltam hosszabbításért könyörögni, de nem ment. Magyarázatképpen azonban nagyanyám hozzátette:

– Csirkének is haza kell mennie, mert csomagolnak.

Elbúcsúztam tehát a játszótársaktól, s Csirkével együtt elvonultunk. Már vacsoránál ültünk, amikor megkérdeztem:

– Miért csomagolnak Csirkéék?

– Mert elköltöznek- jött a válasz.

– Hova? – érdeklődtem rémülten.

– Palesztinába – válaszolta egyszerűen nagyanyám.

Számomra akkoriban a világ a főtéri Szent Mihály-templomtól a Szent Péteri templomig, illetve a nagypiactól a Házsongárdig tartott. A Szent Péteri különösen izgalmas határt képezett, azon túl ugyanis cseppet sem volt ajánlatos merészkedni. Ahányszor Fábián tisztelendő úrhoz valamivel elszalasztottak, mindannyiszor a lelkemre kötötték:

– A Szent Péterin túl nem mész! Onnan már a Hóstát kezdődik, s a hóstáti fiúk meg fognak verni!

A grundról is tudtam, hogy a hóstáti fiúk rendkívül izmosak, erősek, s hogy nemigen kedvelik a magamfajta városi gyerekeket. Ezért aztán a Szent Péterin túli világ számomra sokáig a nagy bizonytalanságot jelentette, azt a fertályt, ahol verekednek, ahol az emberrel mindenféle baj és kellemetlenség megtörténhet. (Később persze rájöttem, hogy a hóstátiaknál melegebb szívű emberek aligha éltek valaha Kolozsváron, s hogy a mítosz csakis arra volt jó, hogy el ne csámborogjak.)

Nem csoda hát, hogy miután a Palesztina szót meghallottam – amelyről fogalmam sem volt, hogy mit jelent -, azonnal puhatolózni kezdtem:

– Palesztina???

– Igen, Palesztina – ismételte nagyanyám, aki akkor, 1963 táján, amikor Izrael már másfél évtizede létezett, a zsidó államot megszokásból még mindig Palesztinaként említette.

– S ez a Palesztina a Szent Péterin túl van?

Mert – gondoltam magamban -, ha azon túl van, akkor szegény Csirkének annyi. Mit is fog tenni majd védtelen-gyenge kis játszótársam abban a bizonytalan, verekedős, egyenesen rossz és félelmetes Szent Péterin túli világban? Nagyanyám mosolyogva válaszolt:

– Sajnos azon jóval túl van…

– És akkor miért kell Csirkééknek oda költözniük? Miért??? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– Mert ők zsidók – hangzott az újabb válasz, amelyben ismét újdonságot fedeztem fel.

– S mi az, hogy zsidók?

Nagymama egy pillanat erejéig elgondolkodott. Majd így felelt:

– A zsidók nekünk, katolikusoknak olyanok, mint amikor az embernek van egy idősebb testvére.

Ezt a meghatározást sokáig nem értettem, hiszen Csirke nem volt nálam idősebb, s nem is volt a testvérem. De valamiért fontosnak vélhettem, mert napokig tépelődve ismételgettem magamban, s aztán az agyam mélyén jól elraktároztam.

Hogy miért jutott eszembe ez a történet épp akkortájt, amikor Romániában első alkalommal kiadták könyvalakban is az Elie Wiesel által vezetett nemzetközi történészbizottságnak a romániai holokausztra vonatkozó kutatásainak az eredményét?

Nem tudom.

Talán azért, mert Csirkét többé sosem láttam.

Vagy talán azért, mert ma már én is a Szent Péterin túl lakom.