Forrás: Népszava

A hazai hírek hallatán és újságok olvastán az a benyomásom, hogy a szélsőjobb propaganda, immár egyházi nyilatkozatokkal fűszerezve jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik elhitetni a közvéleménnyel, sőt a külfölddel is, hogy a koalíciós kormány vezetésével az ország oly katasztrofális helyzetbe kerül, hogy csak egy radikális, sőt puskaporos fordulattal lehet majd megmenteni.

Szerencsére a német sajtóban egy örvendetesebb hírt találok. Arról szól a hír, hogy a norvég szocialista kormány ismét példát mutat arra az útra, amelyet a francia Simone Veil asszony, volt igazságügy-miniszter a „demokrácia demokratizálásának” nevez. A kormány a parlamentnek egy törvényjavaslatot nyújtott be, amelynek értelmében, két éven belül a nagyvállalatok kötelesek igazgatóságukban 40 százalék erejéig nőket alkalmazni.

E nemek egyenlőségének elvét Ibsen szülőhazájában már régóta szívükön viselik a törvényhozók és az állami igazgatásban, a kultúra terén, az oktatásügyben és a politikában érvényesítik is azt, mégpedig anélkül, hogy erre külön törvényt kellett volna hozni. De a közgazdaságban, a nagyvállalatok vezetéséből a nők úgy látszik kiszorultak és az üzletemberek 95 százaléka elég hevesen tiltakozott a törvény elfogadása ellen. S ez magyarázza, hogy az állami beavatkozást szükségesnek látják.

Úgy látszik a politikai hatalomban, mint azt Gandhi asszony, az izraeli Golda Meir, az angliai Margeret Thatcher személyei illusztráltak, a politikus férfiak szívesebben osztozkodnak már a női nemmel, viszont a gazdasági hatalom gyakorlására inkább magukat tartják igazában alkalmasnak. A tapasztalat viszont azt bizonyítja, hogy a nők a nagyvállalatok élén is képesek helytállni és a közgazdasági egyetemekből világszerte, Amerikától Indiáig, egyre számosabb nő kerül ki a férfiakkal legalábbis egyenlő kiképzéssel, amely magasabb szinten való alkalmaztatásukat lehetővé teszi.

Egy a kérdéssel foglalkozó német szociológus szerint itt nincs igazan nemi diszkriminációról szó : a magyarázat az volna, hogy a nők általában kevésbé vonzódnak a közgazdasági életben nagyobb felelősséggel járó állások iránt, mert azok betöltése annyi energiát és időt igényel, hogy az a családi életben betöltött fontos szerepük gyakorlatát fölöttébb megnehezítené. Ezt azonban kétlem. Vajon azért volna olyan kevés karmester az operaházi vagy szimfonikus zenekarok élén, mert a muzsikusok vonakodnak az ilyen nagy fizikai megerőltetést igénylő hivatást vállalni ? Vagy pedig inkább arról volna szó, hogy a férfi muzsikusok nem szívesen vetik magukat alá egy női karmester tekintélyének? Másrészt egy kormány vezetése nem igényel-e legalább annyi fáradtságot és időt, mint egy multinacionális cég vezetése ?

A másik kifogás, amelyet a törvény ellenkezői emeltek, az hogy a nők – akárcsak az egyéb „kisebbségek” – kvótaszerű törvényessé tett alkalmazása ellenkezik a szabad választás elvével. Norvégiában kiszámították, hogy két éven belül körülbelül 700 vezető állást kell ott majd nőkkel betölteni. Viszont előre látható, hogy az iskolákból kikerült több ezer nő közt bőven elegendő lesz majd azoknak a száma, akik közt az igazgatóságoknak szabad választásuk lesz.

Mindenesetre Norvégia, amely tudvalevőleg nagyrészt jól irányított olajgazdagságának köszönheti minta-országos rangját, egy olyan kísérletet kezdeményez, amely nyilván követőkre talál majd az Európai Unió többi országában, sőt Amerikában és Japánban is, ahol ugyancsak egyre nagyobb számmal vannak női politikusok, de még kevés nő akad a nagyvállalatok igazgatóságában.

Felteszem, hogy Magyarországon , ahol egyre nagyobb számúban vannak diplomás fiatal nők, figyelemmel fogják kísérni a norvég kezdeményezés eredményét.

Fejtő Ferenc