Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Ki visel nemzeti köntöst?

Babits Mihály 1935 őszén, egy nagyváradi lapnak a román-magyar szellemi együttműködést érintő kérdésére azt válaszolta: „a politikai meghasonlás egyik legveszélyesebb eszköze a hazugság: annak a képnek a meghamisítása, amely valamely népről a másik lelkében él. Lehet-e napjainkban nagyobb szolgálat, mint a megértés útjait egyengetni két nép között? S ki hivatottabb erre a szolgálatra, mint az író?” Őt magát azonban a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság hiába hívta meg felolvasást tartani – a román hatóságok ezt nem engedélyezték. Ki is fakadt a szelíd Dsida Jenő a Keleti Újságban „a napipolitika rosszhiszemű gáncsvetése, sanda gyanakvása és indokolatlan bosszantani-akarása” ellen, mert ami Babitscsal történt, olyan, „mintha csak azt mondaná a szűklátókörű elfogultság: mire nekünk Európa?” Mások számára is nyilvánvalóvá lett, hogy a határon túli magyarok helyzetét igazából mi oldhatná meg: „elsősorban az új Európai Egyesült Államok s e körön belül főként a dunavölgyi népek testvérisége” – írta Zilahy Lajos 1935 decemberében.

Ez az epizód érlelhette meg a gondolatot, hogy amit megtettek egy íróval, talán nem merik megtenni egy olyan konferenciával, melyen két ország írói együtt keresik a kapcsolatok lehetséges formáit. Nálunk Zilahy Lajos, Romániában Mihail Samarineanu kezdte szervezni a biharfüredi találkozót, azt képzelve, hogy mindkét közvélemény képes annyi tárgyilagosságra, mely szerint a másik népnek is vannak megismerésre érdemes szellemi és emberi értékei. „Az erdélyi magyarok bizonyosan emlékeznek még a béke vagy a háború idejéből olyan románokra, akik nyíltan, bátran meg merték mondani, hogyan éreznek – vélte Zilahy – ezek a románok rossz hazafiaknak minősíttettek. A hangjuk elcsöndesedett. Félretolta őket az egész vonalon a kitűnő hazafiak ellenállhatatlan tömege.” Hogy ez újra megeshet, azzal nem számolt. Miként Samarineanu sem azzal, hogy „mindkét tábornak vannak olyan részrehajlói, akik érdekeiket látják veszélyeztetve, melyeket nemzeti köntösbe bujtatnak”. S ez még enyhe kifejezés volt arra, amiről Zilahy másik cikke számolt be: egy erdélyi magyar író azt panaszolta, hogy őt a találkozó miatt „bizonyos magyar részről, Samarineanut meg bizonyos román részről fajárulónak tekintik”. Zilahy leszögezte: „Én igenis szeretem a román népet s ezért a kijelentésemért azt is hajlandó vagyok elviselni, hogy bizonyos oldalról fajárulónak nevezzenek”. Azon viszont ezzel sem változtathatott, hogy Biharfüredre még Babits sem akart elmenni – azt fejtegette (igaz, jogos) sértődöttséggel, hogy felolvasásának betiltása után nincsenek illúziói a közeledés esélyeiről. Ő azonban, szellemi rangjának megfelelően mégis másra helyezte a hangsúlyt: ahhoz, hogy „a két nép szellemét egymás megértésére vezessük, nincs szükség semmiféle értekezletre, intézményes mozgalomra”, sokkal többet ér, ha „az írás maga válik előbb-utóbb cselekedetté”. Ez a gondolat vitára valóban érdemes lett volna, de elsikkadt: a találkozót mások politikai ügyként kezelték, mint az íróként kérdezett, de a Revíziós Liga elnökeként felelő Herczeg Ferenc, aki szerint nem szabad egy asztalhoz ülni a román írókkal, mert azt „a kisantant könnyen értelmezheti úgy, hogy a sérelmi politikának nincs komoly alapja, hiszen íme, a magyar írók kapcsolatot keresnek a román irodalommal”. Szóval – értelmezte a vitát Zilahy – „lehetünk mezőgazdák, bankárok, kereskedők, vasutasok, tárgyalhatunk, ismerkedhetünk, szerződhetünk, csak íróknak nem szabad lennünk ahhoz, hogy írókkal találkozzunk? Már veszélyben a haza, már engedményeket teszünk s árulást követünk el, a hazafiság fémjelzett fórumai szemében?” Pedig Samarineanu is megírta: „a románok nem kérik a magyaroktól, hogy megtagadják önmagukat, viszont a magyarok sem kérhetnek tőlünk ilyet. Két nép vagyunk, a történelem tévedéseiből egymás mellé kerültünk és nem vettünk magunknak annyi fáradságot, hogy megismerjük egymást. Ezért a leértékelés és a gyűlölet. Most ehelyett jó szót kérünk egymástól.”

Jó szó helyett Milotay István az Új Magyarságban lerántotta a leplet a találkozóról. Csöppet sem érdekelte, hogy például Babits helyeselte vagy fenntartással fogadta Biharfüred gondolatát, az ő szemében (örök jobboldali szokás szerint) bárki, aki a román-magyar viszony dolgában jottányit is eltért a jobboldal álláspontjától, egykutya volt: „Babitsék szerint az irodalom útján kell beadagolni a magyar közönségnek, hogy köztünk és a románok közt nincs semmi ellentét, vagy ami van, ahhoz a két népnek és a két irodalomnak semmi köze. Tudjuk, van egy olyan magyar irodalom, mely ebben a pörben az elefántcsonttoronyba zárkózó művészet szenvtelenségét képviseli. Sőt dehogy, ezt csak mondja. Mert ugyanakkor feladatának ismeri, hogy belevigye az irodalomba a megértést és szeretetet azzal a néppel szemben, melynek egész állami, politikai, kulturális szervezettsége pusztító gyűlölettel és kíméletlenséggel tör a magyar lélek, a magyar kultúra megsemmisítésére. Babitsék azt akarják irodalmi eszközökkel belénk csepegtetni, hogy ezek fölött a tények fölött el kell nézni fölényesen, ezekről nem szabad tudomást venni. Ha képes volt rá ez a magyar irodalom, hogy szó nélkül menjen el a megszállt területek magyarságának tragédiája mellett, ha mindezt az alantas irredenta neve alatt lesajnálta, akkor képes arra is, hogy az irodalmat ezután annak bizonyítására használja, hogy ilyen szenvedés nincs is, a román népnek semmi köze az elnyomó hatalmi politikához s nem lehet őt ezért gyűlölni és felelőssé tenni. De hol van az a román nép, amely elítéli a gyűlöletnek és elnyomásnak ezt a módszerét? Romániában is demokrácia van, hát ha a román népben és a román irodalomban oly mélyen élnek az emberiességi szempontok, miért nem tud azoknak sehol, de sehol a maga nemzeti, nyilvános életében hangot adni? Ilyen nép csak bizonyos magyar írók és bizonyos szenvelgő intellektuelek fantáziájában él.”

A „szenvelgő intellektuelek” fantáziájában azonban 1935 nyarának tényei éltek, melyekre (még egy nappal korábban is) így emlékeztetett Zilahy Lajos: „Eftimiu, a románok egyik legkitűnőbb írója a Daday-ítélet esetében olyan, európai íróhoz méltó magatartást tanúsított, amit hasonló esetben – katonai hatóságokról volt szó – egy magyar író aligha tehetett volna meg. Igen sok példát tudnék felsorolni, amikor a román írók magyar kulturális érdekek mellett nemcsak síkraszálltak, hanem eredményeket is értek el.” Sokan azt is tudták, hogy amikor a Székely Mózes néven író Daday Lórántot letartóztatták, nemcsak Eftimiu (és Rebreanu), de a román PEN Club is testületileg tiltakozott. A jobboldali közírásra azonban akkor is jellemző volt a tények semmibe vétele. Arra a hírre, hogy a találkozót betiltották, Milotay lelkes kárörömmel reagált, s amikor (másnap) kiderült, hogy szó sincs betiltásról: maguk a szervezők tolták távolabbra a találkozó idejét, neki esze ágában se volt helyesbíteni. „Mehetnek a magyar írók és beszélhetnek román testvéreikkel – írta gúnyosan a Népszava -, talán nem Goga Octaviannal, aki nem ér rá, hogy megjelenjék a találkozón, mert szervezi a cuzistákat, minden kisebbség, így a magyar ellen is, de mehetnek a magyar írók, ha nem is mindannyian…”

A történet itt akár véget is érhetne, de még azt hihetné valaki, hogy a jobboldalt akartuk vádolni a román-magyar közeledés megtorpedózásával. Ez csúnya dolog lenne, hiszen már Goga neve is felidézi 1938 januárját, amikor ő lett Románia miniszterelnöke, és a nyilas Nemzet Szava harcosan melléállt: „szűnjön meg a visongás, enyhüljön a vásári hisztéria. Liberális körúti lapjaink tücsköt-békát kiáltanak Gogáékra. Ha Goga meghagyná azt a terhet, amit még a zsidóbarát román liberalizmus rakott ránk, elsőnek fogunk tiltakozni”. Az Új Magyarság is kimondta, hogy „a jobb ösztönű magyar közvélemény nem borul pánikba a magyar-román közeledés gondolatára”. Milotay maga leszögezte: „vissza kell utasítani minden olyan próbálkozást, amely meg akarja hiúsítani a magyar-román közeledést. A magyar kormány pusztán a zsidókérdés miatt nem áldozhat fel egy készülő jó viszonyt Romániával”. Szegény jobboldal, bármit tesz, mindig ő a bűnbak. Pedig a sajtója 1925 októberében azzal ejtette ámulatba olvasóit, hogy bemutatta: „hogyan lesz egyik napról a másikra a magyar fajvédő tábor által annyira gyűlölt „büdös oláh”-ból román”. Ennek oka Európa antiszemitáinak Budapestre összehívott találkozója volt, melyen a románokat Alexandru Cuza képviselte. Ő mondta el utóbb a sajtónak: „elvi megállapodás jött létre a nemzeti ideálok kölcsönös megbecsülésére: a zsidók az okai a románok és a magyarok közti ellenségeskedésnek”. Joggal méltatlankodott Eckhardt Tibor a Nemzetgyűlés 1925. október 20-i ülésén, ahol kitört a botrány: „nem értem, miért méltóztatnak azon felháborodni, hogy a magyar és a román nacionalisták összeülnek?”

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 02. szám