Forrás: HVGA súlyos agyvérzése miatt az izraeli politikai életből távozó Ariel Saron kormányfő karrierje vége felé belátta, a katonai erő nem mindenható. Ugyanakkor megfordította az eddigi logikát: nem szerződésekkel akart biztonságot, hanem biztonsággal akart békét teremteni.
Valószínű, hogy Ariel Saron izraeli miniszterelnök sem kerülheti el elődei tragédiáját, azaz nem vonulhat vissza úgy, hogy pihenésben és tiszteletben élvezhesse nyugdíjas éveit. A zsidó állam valamennyi kormányfője – a meggyilkolt Jichák Rabint és a betegségben elhunyt Lévi Eskolt kivéve – azért volt kénytelen távozni a politika színpadáról, mert választást vesztett vagy saját pártja buktatta meg. Pedig a múlt héten több agyvérzésen is átesett, megoperált és lapzártánkkor továbbra is kritikus, de stabil állapotban lévő Saronnak betegségéig sikerült elhárítania az elődeit elsöprő veszélyeket.
Az általa is alapított Likud jobboldali tömörülés lázadói tavaly például nem tudták megbuktatni a miniszterelnököt. A 78. életévét jövő hónapban betöltő Saron mégis új centrista pártot alapított, hogy annak élén szálljon harcba a március 28-ai választáson, és ez a vállalkozása sem tűnt reménytelennek. A felmérések azt mutatták, hogy a Kadima (Előre) nevű pártja biztosan maga mögé utasítja a megtépázott Likudot és a némiképp magára talált Munkapártot. Ám teljesen új helyzet állt elő azzal, hogy Saron – ha életben marad is – nagy valószínűség szerint nem térhet vissza hivatalába, politikai karrierjének vége.
Az 1948-as függetlenségi háborútól kezdve Izrael minden fegyveres konfliktusában katonaként vagy politikusként részt vett Saron oly mértékben határozta meg országa sorsát, mint David Ben Gurion alapító kormányfő óta senki, és éppen ezért nélküle sok minden megváltozik – hangoztatta több elemző is. Először is teljesen nyílttá vált a választási küzdelem, még ha a kormányfő kórházi kezelése utáni első közvélemény-kutatások azt is mutatják, hogy Ehud Olmert ügyvezető miniszterelnök irányításával a Kadima 40, a Munkapárt 18, a Likud pedig 13 helyet szerezne a 120 fős knesszetben. Saron híveit egyelőre nyilván a megrendülés vezérli, de egy újabb terrorhullám a Likud és vezetője, Benjamin Netanjahu kezére játszana.
Nincs olyan utód – vélik sokan -, aki képes lenne Saron politikai örökségét továbbvinni. A főként az 1982-es libanoni invázió miatt ellentmondásos pályafutása ellenére az izraeliek többsége bízott benne, olyannyira, hogy a családját ért korrupciós vádak sem tudták kikezdeni népszerűségét. Egyesítő erőnek bizonyult, aki a Likudból és a Munkapártból jött riválisokat egyszerre tudta integrálni új pártjába. A Kadimának még választási listája sincs, legfeljebb csak Saron fejében létezik.
Ötéves kormányfői pályafutása alatt még inkább igaznak bizonyult, hogy nem kis részt ő formálja a közel-keleti politikát. A 2000-ben kitört második intifádára adott válaszként Saron az izraeli hadsereget újra beküldte az 1993-as oslói békefolyamat során kiürített ciszjordániai városokba, majd korlátozta Jasszer Arafat palesztin vezető mozgásszabadságát, akiről kijelentette: nem partner a béke keresésében. Ám amikor 2003-ban látta, hogy a terror nem csökken, Izrael pedig nemzetközi elszigeteltséggel és gazdasági válsággal néz szembe, változtatott a régi, erőre alapozott stratégiáján.
Elemzők szerint valójában három alapvető fontosságú tényezőt ismert fel, ami történelmi léptékkel mérve valóban államférfiúi teljesítmény. Érezte, hogy belső egyetértés és amerikai támogatás nélkül kormánya és politikája sebezhető. És ami talán még ezeknél is fontosabb, Rabinhoz hasonlóan belátta, hogy az erő alkalmazásának korlátai vannak. Elfogadta az útitervet, amely palesztin állam létrehozását irányozta elő, és – demográfiai, biztonsági és diplomáciai megfontolások alapján – eljutott a palesztin államiság támogatásáig. Egy múlt keddi interjúban pedig már annak lehetőségéről is beszélt, hogy akár a Hamász szélsőséges palesztin szervezettel is hajlandó tárgyalni.
Ám az igazi fordulat az volt, hogy szembeszállva az általa évtizedeken át támogatott zsidó telepesekkel, elfogadta a Gázai övezet egyoldalú kiürítésének tervét, feladva az izraeli jobboldalnak a „Nagy-Izrael” megteremtéséről szőtt álmát. Kivárta, amíg az izraeli közvélemény elkezdte támogatni a telepek felszámolásának és a katonai kivonulásnak az ötletét, hogy aztán tavaly nyáron – szinte erőszak nélkül – végrehajtsa Izrael „leválasztását” a Gázai övezetről, amivel nemcsak otthon, de nemzetközi szinten is elismerést szerzett. Úgy tűnt, Saron lehet az a politikus, aki valamiképp nyugvópontra tudja juttatni az izraeli-palesztin konfliktust.
Ám a héja Saronból korántsem lett galamb. Nyilvánvaló, hogy az eleinte általa is ellenzett ciszjordániai biztonsági fal építésének felkarolásával nem pusztán Izrael biztonságát szándékozott megvédeni. Alighanem világosan tudta, hogy a hazai és nemzetközi nyomásra némiképp módosított nyomvonalon épített fallal Izrael jövőbeni határát jelöli ki, ami már előre jelezte, hogy a nagyobb telepfürtöket kivéve a kormányfő – tárgyalás vagy egy újabb egyoldalú lépés útján – Ciszjordánia nagy részét is ki akarja üríteni. Persze kérdés, hogy életképes palesztin államban, vagy pusztán területileg össze nem függő bantusztánokban gondolkodott-e?
Az ideológiáktól mentes, végletekig pragmatista Saron – akinek talán az egyetlen rendező elv Izrael biztonsága – egyúttal megfordította az izraeli-palesztin konfliktus logikáját is. Elődeivel ellentétben – akik a biztonságot békeszerződéseken keresztül akarták megvalósítani – Saron ragaszkodott ahhoz, hogy csak a biztonság hozhat békét. Ez késztette az egyoldalú lépésekre, amelyek azonban – palesztin és izraeli bírálói szerint – aláásták az oslói folyamatból született palesztin vezetést. Ennek válságát leginkább a már kiürített Gázai övezetben teret nyert törvénytelenség és káosz mutatja.
A Palesztin Hatóság szélsőséges ellenzéke – így a Hamász – ugyanakkor megerősödött, és azzal érvel, hogy ötévnyi intifáda többet hozott, mint tízévnyi tárgyalás, nevezetesen a gázai kolóniák felszámolását. Ha a palesztinok azt fogják hinni, hogy Saron távozásával az államalapítás reménye is elszállt, akkor a kormányfő kiesése valószínűleg a Hamászt segítheti a január 25-ei palesztin parlamenti választáson. A mozgalom akár 40 százalékot is szerezhet, vagyis könnyen kormányzati tényezővé válhat. Vajon az egyébként kétértelműségekkel is bőven operáló Saron szándékosan akarta felhozni a Hamászt a korrupt és szétzilált Fatah kárára, ahhoz a bölcselethez igazodva, miszerint mindkét oldalon csak a héják tudnak bármiféle fájdalmas engedményt elfogadtatni?
Saron súlyos betegsége érinti az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikáját is. George W. Bush amerikai elnök 2001 elején mindössze 17 nappal korábban költözött a washingtoni Fehér Házba, mint ahogy Saront először miniszterelnöknek választották, így más izraeli kormányfővel nem volt dolga. Bush személyes kapcsolatot alakított ki Saronnal, akiben bízott, és akit követett Arafat ad acta helyezésétől az egyoldali gázai kivonulásig. Saron meggyőzte Busht, hogy Izrael ugyanazzal a szélsőséges muszlim terrorizmussal szemben harcol, mint az Egyesült Államok a szélesebb értelemben vett terror elleni háborúban. Az izraeli-palesztin konfliktus megoldását eddig sem prioritásként kezelő Bush-kormányzat Saron nélkül aligha kezd komolyabb kezdeményezésbe.
Ami pedig a szélesebb közel-keleti térséget illeti, egy olyan formátumú politikus, mint Saron kiesése már csak lélektanilag is hátrányt jelent Izraelnek. Az urándúsítási kutatásait kedden felújító Irán ultrakonzervatív elnöke, Mahmúd Ahmadinedzsád az utóbbi hetekben többször is kirohant Izrael ellen, a zsidó állam térképről történő lesöpréséről beszélt, és kétségbe vonta a holokausztot. Az iráni keményvonalas fordulat közvetlen hatással is lehet Izrael biztonságára, hiszen a libanoni Hezbollah Teherán támogatását élvezi. Iránt bátoríthatja is Saron kényszerű távozása, aki a szavak helyett a tettekben, a földben és a történelemben hitt, és maga körül mást se látott, mint a saját maga által értelmezett történelmet.
KERESZTES IMRE
