Forrás: ÉS

Eszem ágában sincs nemzeti kisebbségnek lenni. Nem azért, mert hatvannyolc év alatt megszoktam, úgy vagyok zsidó, ahogy vagyok, s erre a kis időre, ahogy mondani szokták, minek változtassak az identitásomon, amiből persze jó néhány van nekem. Hogy mást ne mondjak, szolidáris vagyok minden ritkuló hajú, idősödő férfival, aki legalább négyszer nősült eddig életében. Mert hogy én is ilyen vagyok. És akkor még nem mondtam, hogy „főállású” magyar vagyok, akkor is, ha szülővárosomban, Karcagon utcanévadó nagyapámnak, akinek a múlt század elejétől az államosításig nyomdája, könyvkötészete, sőt könyvkereskedése is volt, 1938-ban igazolnia kellett, hogy magyar származású. Amit természetesen nagy ívben leszartak, az öreget ugyanúgy eldeportáltak, mint a kedves családját, amit a kaláberpartik alkalmával különösen szeretett bemondani, beleértve természetesen engem is, aki akkoriban hétéves voltam. Kifejezetten azért vehettem részt a több mint egy évig tartó, amúgy ingyenes, nagy utazáson, mert zsidónak születtem, s történt velem mindaz (körülmetélés, barmicvó, egyebek), ami történt. Vagyis hiába jegyeztek be a karcagi (nem elképzelhetetlen, hogy a nagypapa nyomdájában készült) anyakönyvbe, faji alapon eldöntötték, hogy zsidó vagyok, s ebbéli minőségemben még kutyát sem tarthattam volna, mint a legtöbb szomszéd gyerek.

Felszabadulás után (tehet egy szívességet, aki másképp gondolja) visszaállt a régi rend, s bár apa híján különböző cionista intézetekben, majd a zsidó fiúárvaházban nevelkedtem a Vilma királynő úton, soha senki nem mondta, hogy Peti, te nem vagy magyar. Következésképp az voltam, lehettem, miközben tudni lehetett rólam, hogy (nem mellesleg) zsidó is vagyok. A legédesebb az volt, amikor a hazatérésünk (jól tetszik olvasni) után a karcagi piactéren pucéran mutatkozó, gyönyörű cigány kislányok nekem meg a többi zsidó fiúknak ingyen járták el a rókatáncot, magyar gyerekeknek meg egy pengőért. Mivel úgy gondolták, magyarok, zsidók és cigányok lakják a várost, ahol nekik akkoriban (meg most is persze) csak az északi és a déli szélén jutott hely, viszont az egyik telepet Londonnak, a másikat Párizsnak nevezték el. Lényeg az, hogy a cigányok (hogy mi a baj ezzel az elnevezéssel?) a zsidókkal vállaltak sorsközösséget, nem úgy, mint a marxizmust okító professzorom a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, 1956 elején, aki – mikor a nemzet sztálini ismérveit akarta megetetni velünk – kerek perec kinyilvánította, hogy a zsidóság nem nemzet. Nincs közös nyelve, kereskedelmi kapcsolata más országokkal és így tovább. A nem tudom már hogy hívják elvtárs mondandóját kifejezetten nekem címezte, lévén zsidó gimnáziumi érettségivel vettek fel az egyetemre, ahol kis idő múltán mindenki Kohnnak becézett. Többen megerősíthetik, hogy nem hagytam szó nélkül a zsidóságot negligáló nemzeti ismérveket. Elszoruló torokkal adtam elő, hogy ugyan fölöttébb büszke vagyok a Tihanyi apátság alapító levelére mint a legrégebbi magyar nyelvemlékre, amiből egy átlag magyar kukkot sem ért, miközben a nemrégiben előkerült tekintélyes mennyiségű Holt-tengeri tekercseket bárki elolvashatja, aki a héber betűvetésben jártas. Megemlítettem továbbá, hogy az akkoriban ritkán kapható narancsot Haifán hajózták be, Haifa pedig annak az Izraelnek a legnagyobb kikötője, amelyet 1948-ban az Egyesült Nemzetek Szövetsége a tagjai közé fogadott, néhány évvel előbb, mint Magyarországot.

A rendszer logikája szerint a holokausztot túlélő zsidók – egy-két programot leszámítva – minden további nélkül magyarok lehettek, ha meg zsidóként határozták meg magukat, csak a vallásuk alapján lehettek azok, és nem mint olyanok, akik a zsidó néphez tartoznak. Most viszont szabad a vásár, a szellemet két szentendrei hitsorsosom szabadította ki a palackból újra. Kezdeményezésük azért is érdekes, mert annak idején ebből a kis ékszerdobozból küldték az első nyilas honatyát a magyar parlamentbe, most meg innen indult hódító útjára, hogy legyünk a 14. nemzeti kisebbség. A két vállalkozó szellemű úr megtalálta Deák Gábort, aki rögvest a mozgalom élére állt – miután már két ízben nem járt sikerrel ez ügyben. Legfőbb érvük az, hogy ha elhal a vallás, megszűnik a zsidóság, mondogatják nyakra-főre, a vízcsapból is ők folynak, mert az azért változatlanul jópofa dolog, ha zsidók nyilvánosan egymásnak ugranak. Ha elhal a vallás, profétálják, tovább élhet a zsidó kultúra, aminek ők máris önkéntes apostolaivá szegődtek, s ezáltal fennmarad a zsidóság. Ez úgy baromság, ahogy van. Mintha a zsidó kultúra csak úgy fityegne a levegőben, és köszönő viszonyban nem lenne a hagyományokkal. Ha ezt Scheiber Sándor megélhette volna! A kisebbség pártiak, gondolom, megörökölnék (elfoglalnák) a zsinagógákat, s azokban (ha egyszer a több ezer éves vallás elhalt) új rituálét alkotnának, nem lennének rabbik, nem hangzana el a Sömá Jiszroél, s halottainkat az erre a feladatra kijelölt kisebbségi-zsidó (mert ebből azért nem engednének) közreműködésével juttatnák a földbe. Személy szerint ez engem úgy érintene, ha ne adj” isten megérném, hogy nem lehetnék a szentendrei zsidó temető gondnoka (havi hétezerért).

Két megjegyzés végezetül. 1) Akárhogy is alakulnak a dolgok: vallás nélkül nincs zsidóság. Miközben elismerem, hogy sokféleképpen lehet zsidónak lenni. Van, aki példának okáért csak azért zsidó, mert annak tartják. 2) Kiket fognak zsidózni, ha már nem lesznek zsidók?

Kertész Péter

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 01. szám