A politikus és a képe
Gadó János 2006. január 6. 10:00
Megvádolták emberiség-ellenes bűntettekkel, elnevezték beirúti mészárosnak, Hitlerhez hasonlították – Ariel Saron most kómában fekszik, és az életéért küzd. A nyugati közvélemény pedig gyorsan elfelejti, hogy hisztérikus állapotában milyen rémképet kreált belőle.
Ariel Saron ama nagy generáció utolsó mohikánja (Simon Peresz mellett), amely még az államalapítás előtt kezdte el harcát a független Izraelért. Tizennégy (mások szerint csak tizenhét) éves korában illegális harcos. Huszonöt éves korában, a 101-es kommandó megalapításával és vezetésével mutatta meg, mire képes: ez a speciális egység az izraeli településeket támadó fedajinokat üldözve csapott át arab területekre.
Túlsúlyos kulcsember
A rendkívül energikus, katonai téren roppant kreatív és a konvenciókra nem sokat adó Saron a Szuezi háborúban egy ejtőernyős brigád parancsnokaként (felettesei utasítása ellenében) foglalja el a kulcsfontosságú Mitla hágót. 1967-ben, a Hatnapos háborúban hadosztályparancsnokként a győzelem egyik kovácsa. 1973-ban, a Jom Kippuri háború kitörésekor autóstoppal utazik a frontra, átveszi egy páncélos hadtest parancsnokságát, engedély nélkül átkel a szuezi csatornán és bekeríti a harmadik egyiptomi hadsereget.
Megmutatta, mire képes (fotó: AP)
Ilyen bizonyítvánnyal immár nyitva előtte az út az izraeli politikába. Számos kanyar után 1977-ben egyik megalapítója az új jobboldali tömörülésnek, a Likudnak. A mezőgazdasági miniszteri posztot kapja, de súlya (mint mindig) messze túlterjed szakterületén. 1979-ben az Egyiptommal történő békekötés egyik kulcsembere, ő beszéli rá a miniszterelnököt a Sinai félsziget kiürítésére, 1982-ben közreműködik az ott lévő zsidó települések felszámolásában.
1982-ben védelmi miniszterként kidolgozza libanoni hadjárat tervét, melynek célja az Észak-Izraelt ágyúzó Palesztin Felszabadítási Szervezet kifüstölése. Az izraeli hadsereg behatol Libanonba, felszámolja a PFSZ bázisait és Beirútig nyomul (utóbbit a kormány nem hagyta jóvá). A falangista keresztény milícia – izraeli felügyelet alatt – bevonul Szabra és Satilla palesztin menekülttáborokba, hogy kifüstölje a bujkáló fegyvereseket. Ezek híján azonban a civileket ölik halomra. Izraelben óriási a felháborodás, vizsgálóbizottság alakul, amely kimondja az izraeli parancsnokok közvetett felelősségét: tudhatták volna, hogy a libanoni polgárháborúban ilyesmi könnyen megtörténhet. Saron lemond.
„Palesztin mészáros” és főtelepes
Jelkép: Szabra és Satilla, 1982 Szabra és Satilla neve jelképpé válik: Saron (nem először) megmutatja, hogy Izrael biztonságának rendeli alá mások biztonságát; a nemzetközi közvélemény (élén a szovjet propagandagépezettel) pedig megmutatja, hogy a civilek legyilkolása csak akkor érdekli, ha azt a zsidó államra lehet rákenni. A libanoni polgárháborúnak ugyanis több, mint százezer áldozata volt, egyik mészárlás érte a másikat.
Saron a nyolcvanas években a legkülönbözőbb kormányzati tisztségeket tölti be. Becenevére („bulldózer”) a civil életben is rászolgál: elképzeléseit tűzön-vízen át keresztül viszi. Építésügyi miniszterként, a nagy szovjet alija (bevándorlás) idején, rövid idő alatt 144 ezer lakást építtet – olyan amilyen, kerül amibe kerül: az alija mindenek előtt.
Mivel nem hisz a palesztinokkal való békekötés lehetőségében, minden pozíciójában előmozdítja a gázai és nyugati-parti (ciszjordániai) telepek bővítésének ügyét. Ezeket katonai-stratégiai és politika-ideológiai szempontból egyaránt fontosnak tartja.
A „rossz izraeli”
A telepesek atyjukként tisztelték, akire mindig számíthattak. Érthetetlen volt hát számukra 2005-ben a gázai telepek felszámolása: az ő tekintetük nem terjedt túl Izrael (vágyott) határain, míg mesterük kénytelen volt tudomásul venni, hogy Amerikával szemben nem viselkedhet bulldózerként.
Ariel Saron akkor ért pályafutásának csúcsára, amikor a Camp David-i tárgyalások kudarca miatt csalódott izraeliek tőle, s az általa vezetett Likudtól várták az intifáda megfékezését. Saron nem habozott a válasszal: katonai akciók, célzott likvidálások, végül a Területeket elválasztó kerítés megépítése meghozta az eredményt: 2005-re a gyilkos merényletek száma a töredékére csökkent.
„Narancssárga” tüntetés a gázai kivonulás ellen, 2005
Mindez súlyosan érintette a palesztin polgári lakosságot, melyet a fegyveresek és terroristák rendre fedezéknek használnak. A nemzetközi közvélemény mohón itta a palesztin civilek haláláról szóló tudósításokat és Saront egykettőre az izraeli ősgonosz szerepébe bújtatták. A zsidó államot övező vad, kusza, ellentmondásos indulatok sodrában lett (meggyilkolása után) Jichak Rabin a „jó izraeli”, Ariel Saron pedig (az intifáda fellángolása után) a „rossz izraeli”.
Kétszeres jelkép
Vádat emeltek ellene külföldi bíróságokon, megvádolták emberiség-ellenes bűntettekkel, elnevezték „beirúti mészárosnak”, Hitlerhez hasonlították – gondosan elhallgatva azt a tényt, hogy Saron és az izraeliek soha nem törekedtek a polgári lakosság gyilkolására, míg a másik fél igen.
Most, hogy az idős ember bénán fekszik, s pályája láthatóan véget ért, a nyugati közvélemény valószínűleg gyorsan elfelejti, hogy hisztérikus állapotában milyen rémképet kreált belőle.
Aki értő szemmel figyeli a politikát annak számára Ariel Saron kétszeres jelkép: egyrészt a hatalmas utat bejárt alapító atyák egyik utolsó képviselője, másrészt a nyugati világ kontrollját vesztett, irracionális Izrael-ellenes indulatainak fő céltáblája. Az előbbi sokat elmond Izrael történetéről, az utóbbi sokat elmond az Izraelről alkotott kép történetéről. S a kettő sajnos igen távol esik egymástól.
