Forrás: NépszavaJóslások és esélyek 2006-ra
Az év végi számvetésbe, amelybe az elmúlt esztendő pozitív és negatív eredményeit rögzítjük, – ki-ki megelégedéssel, ki-ki savanyúsággal vagy szomorúsággal -, beletartozik a jövő esztendőt illető kilátások summázása is. Ez annál kecsegtetőbb művelet, mivel e téren immár egy új tudományágra támaszkodhat az ember, amely a hajdan divatos asztrológia helyébe lépett: a futurológia, amely a háború után keletkezett, mint szakszerű foglalkozás a jövő történéseivel. Bernard Cazes barátom, a politológus Jouvenel alapította ” Futuribles ” szerkesztője, néhány évtizede megjelent könyvében elsőnek vonta le a szakma főbb tanulságait. Úgy vélte, hogy a futurológus abban a tudatban űzheti mesterséget, hogy csak egy dologban lehet biztos: konkrét jóslatait mindig meg fogja cáfolni a történelem. Úgyhogy azt tanácsolta a jövő szakértőinek, hogy szorítkozzanak inkább a lehetőségek, eshetőségek és valószínűségek tanulmányozására, amelyekből – ellenkezőleg azzal, amik a szerencsejátékokban történnek – az egyik szám (majdnem) biztosan bejön. Ágy a magyar 2006-ra alkalmazva a szabályt, mondhatjuk mint bizonyosságot, hogy Gyurcsánynak komoly esélye van immár a győzelemre a májusi választásokon, de Orbán Viktornak a győzelme sincs kizárva. A párviadalnak kimenetele attól függ, hogy a szavazók többsége melyiküknek személyes fellépését, programját, és meggyőződése őszinteségét fogja méltóbbnak tartani a voksára.
Ami Franciaországot illeti, ahol már hónapok óta folyik a kampány a 2007-es elnökválasztásra, két – inkább stílusban és taktikában, mint ideológiában különböző – riválisnak, Sárközynek és De Villepinnek vannak egyenlő esélyei, de azért egy harmadiknak, a francia Szily Katalinnak – aki ugyan a szocialista párt elnökének a felesége, de külön evez férjétől -, győzelme sem kizárt.
Hadd soroljam most fel röviden a nagyvilág döntésre váró problémáit. Elsősorban az Európáét, azután, hogy a bukott Schröder és a valószínűleg lelépő Blair kikapcsolódik az Unió vezetésének igényéről, a szerepet már szemmel láthatólag Merkel asszony veszi majd át, akiről feltételezhető, hogy a francia ” nem ” óta válságba jutott intézményt újabb lendületbe hozza. Minden jel arra mutat, hogy a kiszélesített Európa egészében jobban fog működni 2006-ban, ha csak a globalizáció sokaknak örvendetes, mások számára aggasztó dinamikájától való félelmében és a szaporodó nacionalizmusok hatása alatt, Európa nem folytatja a kontinens hanyatlását előrejelző stagnálását.
A futurológust nagyobb zavarba hozza az a kérdés, hogy az Izrael elpusztítását céljául kitűző Irán engedni fog-e a három európai nagyállam, Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország közvetítő javaslatának és lemond az atombombagyártás tilalmának megszegéséről. A másik lehetőség, hogy bízva az oroszok és kínaiak támogatásában, Irán hajthatatlan marad, s ez esetben esély van arra, hogy a sokak által jósolt újabb világháború kitörjön. Ebben az ügyben a nagyhatalmak sakkjátékának végeredménye, bizonytalan. Továbbá az is lehetséges, hogy Irán, bízva az USA iraki lekötöttségében, folytatja időnyerésre célzó – engedékenység és megmerevedés közt ingadozó játszmáját.
Ha Olaszország felé vetjük tekintetünket, ott is egy nyitott kérdésre bukkanunk: vajon a gazdasági élet legfőbb vezetői fenntartják-e majd ragaszkodásukat az egyre inkább kompromittált Berlusconihoz, vagy találnak helyébe – ami nehéz lesz -, egy hozzá hasonlóan tehetséges és furfangos vállalkozót, avagy a harmadik lehetőség, az üzleti hatalmasságok és amerikai szövetségesük belenyugszanak a Prodi-vezette, rendkívül heterogén balközép győzelembe.
Túl hosszúra nyúlna ez az írás, ha meg sok problémát sorolnék az eddigiekhez, amely megoldásra vár a közeljövőben. A legfontosabb az iraki háború kimenetele: lesz-e kimenet, vagy sikerül egy félig-meddig tartós rendezés? Sorsdöntő kérdés ez, nemcsak Bush elnöklése számára, hanem Amerika és a világ sorsára is. Azután kérdéses a Kiotói egyezmény sorsa. Vajon az Egyesült Államok aláírásának hiányában érdemesnek fogják-e tartani a többi hatalmak egy olyan egyezmény érdekében küzdeni, amelyet eddig még az aláírók között sem akadt senki, aki azt betartsa?
Elkészül-e az Egyesült Nemzetek oly rég késlekedő, holott sürgős reformja? Koszovó végre elnyeri-e függetlenségét? Egyáltalán van-e jövője a demokráciának Szerbiában, ahol – mint a napokban kiderült – a kormány mind az utóbbi hónapokig folytatta nyugdíja folyósítását annak a Mladics tábornoknak, akinek hollétéről való tudomását évek óta tagadja a hágai törvényszék előtt.
És végezetül, ki tudná megmondani, mi is történik majd abban az országban, amelynek élén, Putyin káprázatos ügyességgel folytatja a neo-cárista vagy új sztálinista nagyhatalmi restauráció berendezését? Vajon Oroszország a nemzetközi anarchia és az egyre erősödő iszlámizmus elleni háborúságban Európa és az USA mellé fog-e elszegődni, vagy éppen ama Kína mellett, amely gyér népességű távol-keleti birtokait emberanyaggal bírná feltölteni, és technikai tudásával hasznosítani? Ne felejtsük el, hogy 1935 és 1939 között Sztálin is sokáig habozott, míg inkább a sorstól kényszerítve mint saját jószántából – a nyugati hatalmakkal való szövetség mellett döntött, a nácizmus ellen. A történelemben, az a megtévesztő, hogy az ismétlődések túlságosan keverednek benne, az egészen váratlan újdonságokkal.
Fejtő Ferenc
