Forrás: ÉS

Hellenbart Gyula

A „kétszólamú” Németh László

Oswald Spengler Jahre der Entscheidungjának elolvasása után Németh László 1934-ben csalódottan állapította meg, hogy nem Európáról tudott meg valamit, hanem egy nemzeti próféta könyvét tette le, amelyben vér beszélt a rokon vérhez, megvetés a megvetéshez… Kiábrándítóan hatott rá a szűk nemzeti látószög, a prófétai egyoldalúság, sőt a helyenként érezhető giccsszerűség. Pedig hát nem volt ő maga is akkoriban nemzeti próféta? Nem foglalkoztatta őt is hasonló hévvel a magyarság felemelkedése, mint Spenglert a poroszé, ha nem is a világuralom, hanem csak az önmagára találás, a szellemi kibontakozás volt az, amit írásaiban a népnek kívánt? Nem dolgozott benne is a túlfűtött hazafiság, amikor úgy vélte, a nagy orosz és skandináv írók után a magyarság fogja kimondani Európában a következő szót? Ráadásul maga is elismerte, hogy az együttérzés heves dobbanásaival olvasta Spengler könyvét, és tételeit simán tudta saját korábbi tanulmányainak formuláiba önteni. …arra kellett vigyáznom, hogy retorikája el ne sodorja éberségem…

Nos, ez az éberség kétségkívül elsodródott néha, Spengler-olvasás nélkül is, olyan patetikus mondatokat produkálva, amelyek nemcsak a mai fülben csengenek avítt-romantikusan, hanem még az ő életművéből is kiütköznek. 1928-ban pl. ezekkel a szavakkal fordult írótársaihoz: Aki ma nem hiszi, hogy küldetett, ne legyen író. Szent Katalin-os révületben kell napjaink vérpadjára állnunk, mosolyognunk és vitáznunk a hóhérbárd alatt is. A környező világ száz nyitott erünkön át önti belénk a maga mérgeit… ehhez heroizmus kell, s ez a civilizáció mai förtelmei ellen lázadó heroizmus az, amit az új kor költőit eljegyző, legigazabb jelnek érzek. Egy bekezdéssel később így folytatja: Csak a Hamupipőkék pártján érdemes lenni, s ez a nép a világ Hamupipőkéje. Szláv, germán és latin népek gyűrűjébe verve s letaszítva régi határairól, féltérden várja a halálos csapást…

Ennyire kiélezetten prófétai passzusokra csak ritkán ragadtatta el magát, de azért korai közéleti tárgyú esszéiben elég gyakori a prédikátori attitűd, amely csak 1945 után tűnik el teljesen nyelvéből. De csak a stílusjegyek tűnnek el, a patriotizmus, higgadtabb formában, megmarad, sőt pályája alkonyán erősen kritikussá válik. S tagadhatatlan, hogy sokkal több és jelentősebb esszét írt irodalmi, filozófiai és tudománytörténeti témákról, mint politikai vonatkozásúakról, s ezekben semmi szónokiság nincs. Különösképp egyes alkotókról, ill. egyes művekről írt recenzióiból vagy méltatásaiból lép elénk egy merőben más szerző, aki elfogulatlanul közelít a legkülönbözőbb karakterű írók, tudósok, gondolkodók műveihez.

Úgy látszik, két ellentétes eszmeiség, vagy inkább: egy ellenpontozó kétszólamúság dolgozott benne, s ez a gyakran igen termékeny, tárgyilagosságot és a leírás plaszticitását elősegítő kettősség végigkíséri egész életművét, ha a két komponens viszonya változott is az évek során. Egyfelől mindig fokozott figyelemmel és vonzódással fordult a népi, ill. népi eredetű kulturális teljesítmények felé, míg esszé-oeuvre-jének másik nagy témája és ösztönzője a szívemnek oly kedves nyugati civilizáció volt. Ám hiába szívta magába könyvekből és emésztette is meg hallatlan könnyedséggel az új- és legújabb kori európai gondolkozás eredményeit, a modern civilizáció köznapi arculatával, főként a magyarországival (azaz budapestivel) nem tudott megbékülni. A mai nagyvárosi élet, írta 1940-ben, a világra kiterjesztve, amit gyermekként a budai Bajnok utcában ismert meg, alig százötven éves korcshajtása az emberi életnek. Hát a mienk: a sok tornyos trümo és kredenc közt. A lesodorható nippek, az örökös kézimunkák, s a hit nélkül vert zongoraleckék, az Egyetemes Regénytár piros kötetei, a Király-színház operettjei: ebből a világból kerestem én az utat… Tegyük hozzá: nem egyedül. Nagyon hasonló okokból kívánkozott el a Benczúr (akkor még Nagy János) utcai miliőből annak idején a serdülő korú Lukács György is, ha a nagyváros fogalmát nem azonosította is oly könnyedén a szülői házban uralkodó atmoszférával.

Németh mindig reménykedve figyelte a hazai szellemi élet alakulását és lankadatlan bizakodással üdvözölt minden népből jövő, vagy a népi kultúrából merítő új tehetséget, s vallotta: nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját. Ennek ellenére megértő rezonanciával fordult a nagyon is más karakterű fiatal Szentkuthy felé. Ez az író, mondja 1932 végén róla írt elemzését summázva, nemcsak ezt a szót: Magyarország le nem írta, de egyetlen magyar könyv, ember, jelenség neve sem fordul elő művében. Hazátlansága, mint láttuk, nyugati rokonaival szemben is legfőbb megkülönböztető jegye. Én ezt a hazátlanságot a szellem magas prevenciójának látom. Ahol minden inog, az író vagy a földformáló erők közé szegődik, vagy minden ingás fölött rendezi be kultúra-teremtő laboratóriumát.

A népi szellemiség, ill. a paraszti életforma problematikája azonban kezdetben sűrűn foglalkoztatta. Ágy például egy 1929-ben mondott beszédében: A föld népe válságos éveit éli… Ki menti meg az Európa csatornáiból összefolyt Zerkovitz-kultúrától őt, aki a magyar dal örököse? Mi lesz belőle, ha erőt vesz rajta a sehonnaiság nyájszétszalasztó betegsége: Mit akar vele az idő? Aljas játékot űz, kicsalja százados csigaházából, hogy könnyebben taposhassa el? Vagy bábmagányát töri meg egy szabadabb lepkesorsért? Merre tart a nép? A seszínű nemzetköziség vagy egy magasabb magyar kultúra felé?

E rövid szövegen belül is érezhető mindkét szólam: bármilyen szenvedélyes ékesszólással ecseteli a népi kultúrát fenyegető veszélyt, sőt, annak gonoszságát hatásosan megszemélyesítve valósággal lázít ellene, egyszerre csak, két mondat között, hirtelen elszáll a haragja és felcsillantja a kívánatos alternatívát, hogy talán szó sincs veszélyről, hanem éppenséggel szabadabb lepkesors lesz a nép jövője és tágabb a kultúrája. Ezt mondja, mintegy folytatásaként az e passzust közvetlenül megelőző bekezdésnek, amelyben óva int a fejlődést gátolni akaró konzervatív erőlködéstől: A nép nem akar nép maradni. Szégyelli hagyományait, lenézi a népit, s százados mulasztásokat pótlón akar az urak életében részesedni…, jó tíz évvel később pedig már az volt az álláspontja, amit némely nép-nemzeti értelmiségi még ma is felháborodva utasítana vissza (ha tudomást venne róla): a népbe húzódó író nem tekinti a népet szellemi kánonnak: nemcsak a művészet, de még a magyarság dolgában sem.

Ez már nem kétszólamúság, hanem szembefordulás önmagával. Ám ha elolvassuk a nem sokkal a Szentkuthy-méltatás után írt Sznobok és parasztokat, ezt a mindkét szemléletet kíméletlenül karikírozó pamflet-esszét, amelyben épp oly radikálisan, épp oly szellemesen elhatárolódik a paraszti kultúra áhítatos tiszteletétől, mint a Nyugatot fetisizáló felfogástól, világossá válik, hogy ő a két hamis műveltségfogalom helyett valami harmadikat választ: a valóságra, az illúziótlan önismeretre orientált európai szellemiséget. Nem az idegent készen átvenni, hanem a modellt követni: Akikre a sznob hivatkozik, a maguk világával vívódva teremtették meg a műveltséget, melyet ő angol szövetként akar a testére tekerni… Ami pedig a parasztokat illeti: A magyar parasztságban szunnyadhat rendkívüli érték és tehetség; ezt az értéket munkával kell kibányászni… végül is nem a parasztság, hanem a képesség, készültség és munkabírás számít. Több írásából is kiviláglik, hogy a XVI-XVII. századi magyarság, a hajdani erdélyi főnemesség és honorácior-réteg kulturális örökségét, életszemléletét tekintette a magyar autenticitás kútfejének. Egy ilyen krónikás szövegére mondta: Nem a régiség vonz benne, hanem az az erős, ízes szellemi szokásjog, amely, érzem, nem ezé az emberé, hanem egész világáé.

Ennek a világnak az elenyészése volt számára az a nagy hagyományvesztés, amelyet a magyar művelődéstörténet katasztrófájának tartott, s amelyet mindenáron kompenzálni igyekezett. Ez a törekvés íratta meg vele a Kisebbségbent.

Németh kétszólamúsága nem volt mindig disszonáns. Azt is mondhatnánk, hogy örömét lelte a dolgok ellentétes szempontokból történő megvilágításában. Például nagy ívű Goethe-esszéjét is ilyen szembeállítással indítja 1932-ben. Előbb megcsodálja hősének imponáló költői teljesítményét, Hatalmas vér!, mondja róla, majd kijelenti, hogy ez az ember valóságos monstrum volt, aki hidegen tudta szemlélni saját lelki világát és szenvedélyeit, aki mindig idejében megszökött, amikor érezte, hogy a szerelem kezd elhatalmasodni rajta: a Werther íróját a Werther sorsa fenyegette a legkevésbé. (Mellesleg pont ezt hányja Goethe szemére Kierkegaard is, gúnyosan „utazónak” nevezve a nagy költőt, aki mindenhová elmegy, mindent megnéz és megkóstol, de semmit sem tesz igazán magáévá, semmivel nem azonosul egészen, mindenben csak megmártózik, s miután kielégítette kíváncsiságát, egyszerűen odébbáll. Kierkegaard azonban, Némethtel ellentétben, ezt nem bocsátja meg neki.)

Németh László ambivalens hozzáállása a népi és világpolgári, ill. paraszti és urbánus értékrend közti konfliktushoz nemcsak eszszéiben, hanem epikájában, sőt drámáiban is megnyilvánul: A Gyászban és az Iszonyban, de különösképp a Gyászban, visszataszító képet fest az álszent, pletykázó, privát szférát nem ismerő falusiakról. A regény végén Kurátor Zsófi, akinek olyan sokan beszéltek bele a sorsába, haragosan kifakad: …most már hozzám ne legyen senki jóakarattal, mert szembe köpöm. Az Irgalomban viszont, amelynek a falu-város ellentét egyik középponti motívuma, a főhős Ágnes dicséri paraszti rokonai diszkrécióját: más égitestnek érzi apja faluját, ahová oly szívesen menekül izgága pesti anyja nehezen elviselhető környezetéből. Az orosz hadifogság hétévi nyomora után felesége mellé, a pesti lakásba visszatérő apa figurája további jellegzetes példája az ellenpontozó ábrázolásnak. Ágnes – köztudomásúan a szerző alteregója – gyermekkora óta bálványozza az apját, de a (valós történetet leíró) regényben minuciózus, szinte önkínzó részletezéssel ábrázolja a jócskán megöregedett s a pesti társaságban gyámoltalanul tébláboló szánalmas embert.

Ez a dunántúli falu, a regényben „Tükrös” (a valóságban Szilasbalhás), gyermekkorában egész világ volt a számára, vallotta Németh több ízben is. Ebből a világból merítette legtöbb regénye és elbeszélése témáját, sőt voltaképp életszemléletének, erkölcsi felfogásának alapvonalait is (amikor a nagyvárosi élet laza erkölcseit, léhaságát, förtelmességeit emlegeti, ez a Szilasbalhás beszél belőle). Az idézett 1929-es előadásban, mintegy búcsúzásként, tömören felvázolta az immár halódó paraszti életformát: a parasztembernek, úgymond, szokás és hagyomány biztos partja közt folyt egykor az élete: megvolt a templombeli helye, nem ölthetett fel büntetlenül egy különállást jelentő ruhát s tudta, melyik halottját hogy kell elsiratnia. Zárt volt a lelke, mint az éggömb, mely faluja fölé borul. Hallott róla, hogy a szőlőhegyen túl is van világ s az útak akácsorai messze városok s idegenajkú országok felé szaladnak, de a lelke nem szaladt velük.

Annak a lelke, aki ezt írta, annál inkább szaladt. 1932-ben megindított folyóiratával éppenséggel arra törekedett, hogy elmondja a szorongó tájékozatlanságban vegetáló hazaiaknak, mi minden történik „túl az akácoson”. Sőt azt is, ami elmúlt századokban történt Európában filozófiában, természettudományokban, szépirodalomban, hisz az Magyarországon nem volt téma, kiváltképp nem a 20-as és kezdeti 30-as évek tömény ellenforradalmi légkörében. Annál inkább volt ez kedvenc témája Némethnek, akit egész élete során foglalkoztatott a természettudományos gondolkozás kialakulása és a visszahúzó erőkkel folytatott küzdelme (nem utolsósorban magyar vonatkozásaiban: A Vérmezőn nemcsak néhány messzelátó magyar feje hullott le, a gyönyörűen megzsendülő magyar felvilágosodás egész vetését eltaposták). Ennek az életre szóló témának a sorsa érte meg mintegy szimbolikus, és a szó szoros értelmében drámai kifejletét 1956 őszén a Galileiben.

A feladat, írta a Tanú munkatervében, a helyi szempontokkal számotvető s tőlük mégis független abszolut koordináták felállítása… életünk alapkérdéseit kell kimenteni a helyi fogalmazásból, az időből. Vagyis ki kell munkálni az egyetemes és nemzeti értékek szintézisét: minden magasabb szellemi kultúra alapját, aminek mi sem áll inkább útjában, írta 1941-ben, mint a feltűnő hangos magyarkodás, a más népek lelkében gázoló harmincmilliós sovénség és nem ritkán az idétlen turanizmus. A nacionalizmus ezenkívül, a saját értékeket egyetemes értékekként kezelve, rontja ítélőképességünket is. Indokolatlanul felduzzasztja a nemzeti önérzetet, s amint a Megmentett gondolatokban (1954) olvashatjuk, hadonászva bizonyítja, hogy ő ilyen, neki ilyen és ilyen írói, művészei vannak… Pedig hát ezek az írók és művészek nem mindig olyan nagyok, amilyeneknek az elfogult hazai szemszögből látszanak: hányszor röstelltem el magam a katedrán, amikor a magyar órán valami nagy nemzeti értékünket akartam bemutatni. Olvastam, szavaltam is, mintha az volna, közben azt éreztem: de hisz ez rossz, naív – csak azért érték, mert ebben a nemben értékesebb nincsen nála…

Németh bele is vág a konkrét munkába: folyóiratában nemcsak irodalomról van szó, hanem életünk alapkérdéseiről is, cikkeiben hamarosan reformokat követel s elég kíméletlenül bírálja a kormányt és a közvéleményt. 1934 karácsonyán emígy: Mit kellett volna a magyarságnak tennie Trianon után? Megerősödnie itt benn, s tartania magát odakünn… A világháború itt hagyott egy csomó határpóznát, ezeket szavalatokkal, káromkodással, emlékalbumokkal ki nem lehet dönteni. Ezek ott maradnak egy új világomlásig. S a mi számunkra addig két kérdés adatott: milyenek legyünk itt, s leszünk-e még ott? Mi épp ezzel a két kérdéssel nem törődtünk. A szükséges belső reformok elmaradtak; az elszakított magyarság erkölcsi, anyagi, külpolitikai támogatást tőlünk nem kapott. A belső süllyedést és a külső közönyt egy ostoba revizionista lárma leplezte el, melyet az itteniek meguntak, s az ottaniak megsínylettek. Tele volt az ország fogatlan oroszlánok bömbölésével; drága táplálékukat az itteniek fizették, s bömbölésükért az ottaniakat harapták viszsza… Ez nem mehet így tovább. Tessék a bömbölő honfibú táplálására fordított összegeket okosabb dolgokra fordítani… Az irredenta ódákat szavaló magyar fiatalság pedig tanuljon állami költségen csehül, románul, szerbül, ismerje meg a helyzetet amelybe sorsa helyezte.

Ez már bizony politizálás, kivált, ha még pár sorral alább hozzáfűzi: A magyar reformnak két nagy akadálya van: egyik a nagybirtok, a másik a banktőke. Vagy ha, mint 1933 húsvétján, Új politika cím alatt lándzsát tör a szocializmus és a tervgazdaság mellett, s megkérdőjelezi a magántulajdon szentségét. De a szó köznapi értelmében Németh nem politizált, tisztában volt ugyan a társadalmi igazságtalanságokkal (sehol egy földhányásnyi szabadságjog…), de nem támadta konkrétan a hatalom birtokosait, az osztályharc szót legfeljebb idézőjelek közt használta, mintha csipesszel fogná meg az ellenszenves doktrinér fogalmat. A népművelés intenziválására irányuló eretnek elképzeléseit sem igazította a fennálló hatalmi konstelláció adta reális lehetőségekhez. A Tanú ablakán át a nagyvilágnak csak a szellemi elitjére nyújtott kitekintést, pedig nem ártott volna időnként például a vezető angolszász lapok bel- és külpolitikai elemzéseit is ismertetni, a minden prófétai indulattól és moralizálástól mentes, a gazdasági és jogi vonatkozásokat soha szem elől nem tévesztő helyzetelemzéseket. Nem annyira az értesülések végett, mint inkább a felnőtt szemlélet, a következetes tárgyilagosság, a pragmatikus munkamódszer demonstrálása kedvéért. Hiszen a nyugati publicisztika is a felvilágosodás, a „kedvenc” nyugati civilizáció vívmánya volt, amelynek korszerű hazai megjelenéséig – Bibó Istvánig – a magyarságnak még meg kellett járnia a poklot…

Németh László, minden progresszív társadalomkritikája ellenére, nem szövetkezett a baloldallal. Úgy vélte, az nem jobb annál, mint amit le akar váltani. Inkább Gömbösnek hitt. Egy helyen el is árulja: ez ígérkezett az emberileg hozzám közelebb eső megoldásnak…

Szóval úgy fest, hogy amolyan osztályreflexből eredő zsigeri ellenkezésről volt szó. Annak az osztálynak a reflexéről, amelyet nemrég mint hulláktól fertőzött talajt akart lehordani, s helyét növénytelen, csikorgó salakkal feltölteni… Avagy antiszemitizmusról, amelyben egyik legszembeötlőbb belső ellentmondása rejlett? Korai írásaiban bőven találunk a zsidókat hol kirekesztő, hol dicsérő, egymásnak homlokegyenest ellentmondó álláspontokat. Ezekkel külön tanulmánynak kellene foglalkoznia. A probléma mindenesetre szorosan összefügg Németh László legközpontibb témájával: Kelet-Európának a modern európai kultúra, a felvilágosodás kihívására adott, nem éppen egyértelmű válaszával. Németh, mint sok más kortársa, nem vette észre, hogy amikor a budapesti zsidó befolyás ellen kardoskodik (a magyarságra végzetes lehet, ha egy más nép sajtóval, folyóiratokkal, könyvkiadó vállalatokkal pumpálja belé a maga fajiságát…), nem valami sajátos zsidó szellemiséget, hanem a felvilágosodás nyomán Nyugat-Európában elterjedt szabadelvű mentalitást ostorozza, amelyet Magyarországon, szélesebb körben, történetesen a zsidók honosítottak meg. Ezt a mentalitást lehet seszínű nemzetköziségnek, vagy „nemzeti ateizmusnak” is nevezni, mint ahogy a rendszerváltás óta ismét sokan mondanak hasonlókat, de ha már egyszer a nyugati civilizációhoz csatlakoztunk, ilyesmit nem engedhetünk meg magunknak.

Németh nem oldotta fel ellentmondásait, legalábbis 1945-ig nem. Gömböst illető melléfogását azonban már 1936-ban, naplójában beismeri: a magyar népen olyan érdekközösség ül, mely belsőleg meg nem bontható, s elsöpörni is csak külső erő vagy világtörténelmi katasztrófa képes. Gaál Gábor s még nagyon sokan, joggal nevethetnek a szemembe: ezt megmondhattuk volna tíz év előtt. Én magam is vertem a fejem, amikor a Gömbös-cirkusz és a leleplezett Erdély erről végleg meggyőztek…

Verte a fejét, de a baloldallal ezután sem szövetkezett. A népi baloldallal sem.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 50. szám