Forrás: Népszava

Új reakciósok

Nem járnánk jól mi sem, ha rádiónk perpatvara mostantól egészen a jövő tavaszig végig kísérné a választási hadjáratot. Pedig megvan rá minden esély. Az ellentámadás, amely a hűséges Fidesz- katonák bebetonozott hadállásainak a megőrzéséért, Orbán Viktor személyes közbenjárásával mondhatni szinte néhány óra alatt förgetegesen kibontakozott, legalábbis Európában példátlan. Nincs olyan erőszakos párt, ostromló politikai sereg, amely ilyen hévvel vetné be magát ellenfelének tartós kiszorításáért.

Példákért nem kell messzire menni. A közelmúltban tartott előrehozott német választásokon mondhatni pontosan ugyanolyan volt a tét, mint nálunk lesz 2006-ban. A jobboldal kiszorítani készült örök vetélytársát, a szociáldemokráciát, eltávolítani legalábbis hosszú távra a kormányzásból, diadalmasan égre emelni a CDU jelöltet, történelmük első kancellár asszonyát. Nem úgy sikerült. Igaz, Gerhard Schrödernek távoznia kellett a kabinet éléről, de az SPD erős koalíciós kormányzati tényező maradt.

Magyarországon ilyen esély persze nincs. Ha netán győzne a Fidesz, ígéreteinek a töredékét sem teljesítené ugyan, de eszébe se jutna bármilyen közösködést keresni a baloldallal, ha meg a mai koalíciónak sikerülne megőriznie pozícióit, ugyancsak mellőzné a legcsekélyebb együttműködést is kibékíthetetlen ellenfelével.

Európa mai helyzetében azért is érdekes ez, mert nem csak a mértékadó német pártok vetik el a konok, engesztelhetetlen ellenségeskedést, hanem a legalább, (ha nem még nagyobb) konfliktust átélt franciák is. Amikor a Párizs-környéki és más városok muzulmán lázadásai miatt a Villepin- kormány nagy bajban volt, az ottani baloldal, és különösen vezető pártja, a szocialisták mozgalma, nem támogatta hangosan a külvárosi zendülőket, hanem föltűnő tartózkodással szinte hangját sem hallatta. Kapott is érte szemrehányást a mindig rikoltó szélsőbaltól. Érdekes jelenség, hogy noha hetekig tartott egyes arab ifjak tiltakozó hevülete, és a jobboldali kormány úgy érezhette, viszonylag könnyen megúszta az egyébként tényleg vészjóslóan indult válságot, mintegy utójáték gyanánt az ellenkező oldalon szikráztak föl az indulatok. Lassan csillapodván Clichy és a többi érintett előváros hangulata, az izraeli Haarec megkérdezte az eredetileg lengyel zsidó származású filozófust, Alain Finkielkrautot, mi is a véleménye a történtekről. A tudós abból az inkább rokonszenvező, mintsem igazi baloldali értelmiségi rétegből emelkedett ki, amely soha nem értett egyet az egymást követő párizsi konzervatív kormányok politikájával, de igazán az ellenzékével sem. A jeruzsálemi lapnak most viszont kifejtette, hogy jóllehet az arab lakosság jórészének volna miért elégedetlenkednie, a zavaros események mégsem jogos követelések miatt robbantak ki és húzódtak el ilyen sokáig, hanem az agresszív, rossz célokat követő ifjak gonosz szándékai miatt.

Finkielkraut elítélő véleményével nem az izraeli kormánynak akart kedvezni, meg sem említette, hogy egyetért-e vagy sem az éppen ugyancsak belső válságától sínylődő Samir-kormány közel-keleti politikájával, egyszerűen csak a franciaországi arabok magatartásáról mondott elmarasztaló véleményt. Lett is belőle haddelhadd. A Le Nouvel Observateur hetilap, amelynek szervezetileg semmi köze a Francia Szocialista Párthoz, sőt jellegzetesen polgári baloldali értelmiségi orgánumként inkább bírálja a pártot, Jean Daniel, észak-afrikai zsidó származású alapító főszerkesztője, ez alkalommal éktelen haragra gerjedt. Alain Finkielkrautot és a vele egyetértőket „új reakciósóknak” kiáltotta ki, akik – kimondatlanul, de félreérthetetlenül – netán szélsőségesebben jobbra állnak még a chiracista kormánypárttól is. És hogy minden félreértés eloszoljon, a hetilap Finkielkrautot egy kalap alá vette a mindig is erősen konzervatív más zsidó származású értelmiségiekkel, a Le Figaróban rendszeresen publikáló Alexandre Adlerrel, André Glucksmannal, mindazokkal, akik kezdettől szembehelyezkedtek a Párizs-környéki külvárosok radikális arab mozgalmaival.

Nem meglepő, hogy Adler a Le Figaróban a maga szögletes, összetéveszthetetlen stílusában nyomban Finkielkraut mellé állt, noha talán csak elvétve és akkor is véletlenül találkozhattak, most azonban úgy érezte, tudós társa mellett kell letennie a garast. Föltűnővé igazán az tette ezt a valóságban még alkalmilag sem szövetkezett – úgymond – tábort, hogy hozzá sorakoztatták Hélene Carrer d”Encosse-t, eredetileg a Szovjetunióból menekült grúz származású, a Szajna-partján házasságával is szerencsésen gyökeret eresztett akadémikus történészt, akit a francia tudományos világ nagy tisztelettel Európa egyik legjelentősebb orosz históriai kutatójának tart. A hölgy „véletlenül” éppen az egyik moszkvai lapnak nyilatkozott új hazájának friss és csakugyan súlyos válságáról, és azt a véleményét hangoztatta, hogy minden feszültség eredendő oka az arabok makacs ragaszkodása a többnejűséghez. Szerinte azért borultak lángba valóságosan is a francia külvárosok, mert a hatóságok hiába adtak tágas és viszonylag kényelmes lakásokat az arab családoknak, ha a több feleségtől származó tömérdek gyerek, (gyakran huszonöten is) elviselhetetlenül zsúfolódik össze a szűk otthonban. Tartsák tiszteletben a francia törvényeket, legyenek monogámok, és máris tűrhetően élhetnének.

A Le Nouvel Observateur önkényes besorolása, az „új reakciósok” tömbjének mesterséges megteremtése, érthetően még jobban fölborzolta a kedélyeket. Amennyire tőle tellett és fórumot biztosítottak neki, Finkielkraut tévében, rádióban nevetségesnek minősítette és elutasította a föltételezést, hogy őt valamikor is arabellenes érzelmek vezették volna. Ő egyszerűen személyes meggyőződése szerint minősítette a szerinte jogtalanul kirobbant válságot. Az elmarasztaló bírálatokra egyáltalán nem reagált, nem is csatlakozott senkihez, esze ágában sem volt „új reakciós” tábort toborozni. Talán el is sikkadt volna a konfliktus az észrevétlenségben, ha csak a Le Nouvel Observateur foglalkozik vele, kerekít az esetből csaknem különszámot, de néhány nap múlva a Le Monde is a történet nyomába eredt. A mértékadó, a középballal inkább csak mértékletesen rokonszenvező napilap, kommentárjában a tőle megszokott finomsággal megneheztelt Alain Finkielkrautra, szolidabb és megfontoltabb véleményt várt volna tőle. Ahogyan különböző nyilatkozatokban később tisztázódtak az álláspontok, a vezető liberális délutáni újság is félrerakta a témát. Rövid néhány hét, és az egyáltalán nem jellegzetesen baloldali Le Point hetilap visszafogott, mégis indulatos kommentárja után a konfliktus lekerült a napirendről.

Franciaországban csak 2007 eleje táján indul az igazi, az indulatokat föltehetően csakugyan lázba hozó választási kampány, de az előszele máris fújdogál. Miért lepődünk meg tehát mi, ha nálunk alig fél esztendővel a magyar szavazás előtt csapnak magasra az indulatok” Csak éppen az a demokratikus önkontroll, visszafogottság hiányzik, ami olyannyira sajátja az annyi erőpróbát már kiállt klasszikus parlamenti rendszereknek.

Várkonyi Tibor