Forrás: NOLNépszabadság * N. Kósa Judit * 2005. december 16.
Két robusztus, márványból faragott férfialak díszíti az Andrássy úti Divatcsarnok épületét. Goldberger Sámuel az egyik, a hajdan pompás és rendkívül korszerű Párisi Nagyáruház építtetője. Sziklay Zsigmond áll a másik oldalon: ő volt az építész. Megrendelő és alkotó békés kettőse a homlokzaton kilencvennégy évvel a mű megszületése után is pontosan mutatja, mi a sikeres alkotás titka. Pénz és akarat, valamint teremtő képzelet. Ennél nem is kell több.
Nehéz volna megmondani, mi hiányzott jobban az elmúlt csaknem négy év kultúrpolitikájából: a pénz és az akarat, vagy pedig a teremtő képzelet. De tény, hogy ez a ciklus már mindenképp anélkül ér véget, hogy a szocialista-liberális erők megmutatták volna, mit értenek ők kulturális beruházás alatt. Persze senki sem várta el tőlük, hogy elődjük brutálpolitizálását folytatva, a szakma és az ízlés legelemibb szabályain tegyenek erőszakot, és olyan jeleket hagyjanak maguk után, mint az Erzsébet téri Gödör, valamint a Duna-parti Nemzeti Színház. Azzal is egyetértett minden józanul gondolkodó ember, hogy nem szabad politikai erőfitogtatásból néhol torzókat hagyni, azaz be kell fejezni mindazt, aminek megvalósításába már milliárdokat öltek az elődök – ahogy mondani szokás – az állampolgárok adóforintjaiból. Ágy természetes, hogy a Fidesz-kormány által megszabott módon jött létre a Holokauszt Emlékközpont és a Művészetek Palotája. Más kérdés, hogy az előbbi méltatlanul botrányos körülmények között készülő állandó kiállítását már magának intézte a kabinet, és azt se könnyű elhinni, hogy ne lett volna mód kedvezőbbre szabni az utóbbi kifizetésének feltételeit.
Arra viszont nincs magyarázat, hogy a kulturális kormányzat egyetlen értékelhető lépést sem tett olyan célok megvalósítása érdekében, amelyeket pedig ő maga tűzött saját maga elé. Szinte abszurd, hogy az egyetlen saját kezdeményezésű új intézmény, amely ma tényleg megnyitja kapuit, az informatikai tárca Jövő Háza, épp a Fidesz emblematikus Millenárisán. Ezzel szemben egyetlen kapavágásra sem került sor az óbudai Gázgyár területén, ahol ma már múzeumi és kulturális intézmények egész sorának kellene működnie, vagy legalábbis épülnie, ha bárki komolyan vette volna a kormányprogramot. Ugyanígy érintetlen rommező a budai Vár közepe, ahol a hangzatos bejelentések szerint a magyar államiságot bemutató kiállítást kéne ma látnunk – ha valóra váltak volna a tervek. S ha már itt tartunk, csalódtak mindazok, akik azt remélték, négy év elég lesz a Fidesz legrémisztőbb politikai giccsének felszámolására, mert a józan kormánytöbbség megtalálja a méltó módot a Parlament felszabadítására, egyben a koronázási ékszerek megfelelő körülmények közé helyezésére.
De nem. A felsorolt kezdeményezésekből éppen úgy nem lett „tett”, ahogy a Divatcsarnokot is képtelennek bizonyult kulturális intézménnyé avatni a kormány. Vezérlő csillaga ez esetben is a tesze-toszaság volt: a döntést még az előd hozta az épület állami tulajdonba vásárlásával, majd a jelenlegi kabinet egy ideig mélázott a felmerült remek ötletek fölött, végül a leggazdaságosabb megoldást választotta. Felmérte, hogy ha akár építészeti múzeummá, akár zenei központtá akarná alakítani a remek adottságú, a főváros világörökségi területének kellős közepén fekvő épületet, egy-két milliárdot mindenképp el kellene költenie a megvalósításra. Ezt a pénzt viszont megspórolhatja, sőt nyerhet is ugyanennyit az üzleten, ha végül eladja a házat.
Ez történik most. A Divatcsarnokra kiírták a pályázatot, a reménybeli vásárlók megtették ajánlataikat. Talán ismét áruház lesz, esetleg elegáns galéria – valami, ami ezzel az erővel már évek óta működhetne az azóta üresen vegetáló műemlékben.
Goldberger és Sziklay értetlenül bámulja a homlokzatról az Andrássy út forgatagát.
