Forrás: NOL

A „Nyilatkozat a magyar zsidóság nemzetiséggé visszaminősítéséről” címmel megjelent november 24-i közlemény aláíróinak sorában meglepetéssel fedeztem fel saját nevemet. Szeretném tájékoztatni a közvéleményt, felebarátaimat és az ügy iránt érdeklődőket, hogy a kezdeményezés támogatását nem vállaltam. Az akció szellemi gazdája, Kőbányai János barátom sajnos felszínesen olvasta az ügygyel kapcsolatos levélváltásunk második részét. Amikor erre figyelmeztettem (a Népszabadságban közzétett sorokat két nappal megelőzően), nyomban gondoskodott is róla, hogy nevem lekerüljön az általa szerkesztett Múlt és Jövő című lap fórumán közzétett támogatói listáról. A sajtót viszont már nem tájékoztatta e tényről. (János mentségére szolgáljon, én pedig elmulasztottam őt kérni erre.)

Rövid kommünikéként ezzel be is fejezhetném. Az ügy komolysága azonban kötelességemmé teszi valamivel bővebben is kifejteni felfogásomat.

Kezdettől fogva élénk és aggódó figyelemmel szemlélem az úgynevezett nemzetiségi kérdés ügyében zsidó testvéreim körében kirobbant vitát. A probléma tartalmi genezise szinte metafizikai mélységű: a soa bűnös borzalmából következően, a nem zsidó társadalom lelkében való bűnbánat deficites karaktere folytán zsidó felebarátaink identitáskeresési törekvései, úgy kívülről, mint belülről, természetellenes akadályokba ütköznek. Csak utalásszerűen:

Nem tragikus-e, hogy azok, akik valamilyen csodálatos kegyelmi adománynak köszönhetően ma már hátuk mögött tudják a csontba rekesztett félelmeket, és egy új történelmi kairosz szabad lelkű reménykedőivé váltak, a sorstársaik iránti szolidaritás megtagadásának látszatával próbálhatják meg még hatvan év elmúltával is enyhíteni a senki földjén való toporgás (a hitközségtől és más integráló közegtől való egyidejű távollét) zavaró magányosságát” Nem tragikus-e az, hogy e nagy identitáskeresés összes tényezőjének, úttörők és ellenzők döntésében egyaránt az jelenti a legsúlyosabb kérdést (kimondva-kimondatlanul, reálisan vagy eltúlozva), hogy az adott választás nem jár-e együtt az antiszemitizmus rémének esetleges felerősödésével”

A nemzetiségi felvetés elleni tiltakozás Kőbányai Jánostól megkapott szövegében a legijesztőbben az hatott, hogy nélkülözni látszott e kuszált és elszomorító helyzet dialektikája iránti spirituális nyitottságot. Zavart az asszimilációs alternatíva hitközségi (félelmek és taktika jellemezte) horizontot idéző abszolutizálása, a fogalmazás nyers stílusa és a megkérdőjelezett álláspont iránti fogékonyság hiánya. János támogatást kérő levelét mégsem akartam elutasítani. Megfontolásaim többrétűek voltak. A felvetett gondolatok között nagyon is magaménak tudtam – és egyúttal a fellépés stratégiai elemének is tekintettem – a soa által ránk hagyott feladatokkal kapcsolatos aggályokat. János személye, akinek a soával kapcsolatos diskurzusokban megfogalmazott törekvéseit korábban is szimpátiával követtem, szintén csak arra kötelezett, hogy segítő szándékkal viszonyuljak kezdeményezéséhez. Tizenegy pontba szedve sebtében össze is foglaltam észrevételeimet. Külön is hangsúlyt helyeztem eközben a szöveg és a gondolatok érlelésének fontosságára, és arra, hogy aggályainkat ne deklamációkban, hanem érvelő módon, és ne a vitatott pozíció merev – különösen erkölcsi alapú – elutasításával fogalmazzuk meg. Egyszersmind jeleztem felé azt is, hogy a szöveg újragondolásának hiánya esetében nem tudnám vállalni az aláírás felelősségét.

Nem kívánom titkolni, hogy a nyilatkozatnak a soával kapcsolatos üzenetét illetően voltak és vannak is rokon vonások a saját álláspontom és Kőbányai János aggályai között. A nemzetiségi iniciatíva adott körülmények közötti (hic et nunc) legnagyobb veszélyét én is az öndestrukciós következményekben látom. A kezdeményezés protagonistáit azonban véletlenül sem merném felelőtlenséggel vádolni (ezt többféleképpen is jeleztem János felé). Vannak viszont kérdéseim: Lényegét illetően más megoldást kínálnak-e a nemzetiségi alternatíva hívei, mint a helytelenített vallási képviselet” A jelen körülmények között nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy akciójuk a zsidó realitás további partikularizálódását eredményezi majd” Nem gyengítheti-e például e konstrukció a „többségi” társadalomnak a felelősségérzetét abban, hogy szűnni nem akaróan fáradozzon a soában vállalt bűnrészesség következtében elszenvedett önsérülésének szanálási feladatán” Nem fognak-e mind többen és mind gyakrabban úgy gondolni erre a feladatra, mint ami nem az ő, nem a mi, hanem az erre „szakosodott”, „e célból” dotált nemzetiségi szervezet házi teendője” És e ponton ne felejtsük el azt, hogy a történelem nemcsak tanítómestere az életnek, de az idő tiltások alól feloldó, emlékezetfaló munkálkodásának a foglalata is. De hasonló torzulások rémét látom felbukkanni akkor is, ha a soában végbement, történetteológiai jelentőségű isten- és önvesztés, a teológiai paráználkodás e semmihez nem hasonlítható emlékének megőrzésében való keresztény felelősség egyre fenyegetőbb elbizonytalanodására gondolok. A szemem előtt lebegő példát erre nézve a különféle keresztény-zsidó szervezeti formációk adják. Ezek esetében szinte kézzel tapintható egy kényelmetlen feladatnak a perifériákra történő „kiszerveződése”. Amíg ugyanis a „70-es években – bármily álságos megfontolásból is, de – még a tágabb közösség figyelmének igénybevételével zajlott az úgynevezett zsidó-keresztény dialógus, addig ez ma már csak „zugolyában lett dologként” folyik, érdemi keresztény részvétel nélkül, és ami a legszörnyűbb, azzal a gonosz látszattal, mintha minden a legnagyobb rendben, keresztény hitünkkel összhangban történne.

Kőbányai János akciójához én egy ilyen horizontú, a közös gondolkozás és közös aggódás útjára invitáló, problémaorientált dialógus kezdeményezésének reményét fűztem volna.

Levonva a nem vallott credóba kerülési közjáték konzekvenciáit, a jelen helyzetben aligha tudnék többet tenni, mint üzenni keresztény felebarátaimnak, és kérni őket, hogy imádkozzunk együtt a választott nép hazánkban élő maradékáért, és a felvilágosítás diakóniájával (igazi közszolgálatként) tegyünk meg mindent azért, hogy – Ezékiel prófétával szólva – mi, a körülöttük lévők szűnjünk meg „Izráel házának szúró tövisévé” lenni, és minden erőnkkel legyünk azon, hogy köztünk élő zsidó testvéreink minél könnyebben megtalálhassák a közösségi élet örömeinek számukra leginkább adekvát kereteit.

A szerző teológiatanár