Forrás: NOL

Jelenet a München budapesti forgatásárólKép: KAREN BALLARD – Universal, Dream Works Elkészült a mű, de Spielberg csak nem pihen. A kampányt is ő rendezi. Mármint a titkolózó kampányt. Távirányítóval, mert színre lépni nem akar. Először közleményben meglebegtette egy amerikai, egy arab és egy izraeli lapnak, hogy élete legellentmondásosabb alkotására készül. Folytatta azzal, hogy kitiltotta a film forgatásáról a máltai és a pesti újságírókat, továbbá az összes többit.

Majd hazajött, és Hollywood ámulatára másfél hónap alatt összevágta és felzenélte a filmet, félretolta a marketing-tanácsadókat és kezébe vette a kampányt. Kenyéradó gazdáinak (a Universal Studiónak) és tulajdon píár-csapatának is csak azt követően vetítette le a Münchent, miután megnézette a Schindler listája idején bevált bombabiztos kritikus barátjával, aki készségesen megírta a Spielberg titkos mesterműve című címlapsztoriját, valamint a kemény kérdésektől kínosan tartózkodó interjúját a 27 millió előfizetővel és nemzetközi kiadással rendelkező Time Magazin e heti számában. Ezek után azt üzente a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetsége tagjainak, akik a folyóirat megjelenését követő napon láthatták a Münchent, mielőtt a hétvégén leadják szavazatukat a Golden Globe-jelölésekre, hogy „a film beszéljen magáért”. Sajtósai majdnem fél óráig késleltették a vetítést, hogy az összes szavazó megtanulja mit illik gondolnia a kezébe nyomott Time-ből. De a film végén a csöndből nem derült ki a reakció.

Történelmi thriller, lőtte be Spielberg a Time-interjúban a pszichológiai drámába áztatott akciómenetet, melyet valódi események inspiráltak. A München az 1972-es olimpiai terrortámadás dokumentum-képsorainak játékfilmes elemekkel kombinált felidézésével kezdődik. Ami ez után történik az spielbergi feldúsítással szinte betűre követi Jónás György Bosszú című könyvét, amelynek hitelességét azzal tagadják Izraelben, hogy főhőse, Avner vérbeli Háry János. Csapata sem létezett. De ha mégis elfogadjuk (mint Spielberg, aki ugyan nem ereszkedett le odáig, hogy elbeszélgessen Jónás Györggyel), hogy Avner (Eric Bana) az, akinek mondja magát, akkor el kell hinnünk, hogy személyesen Golda Meir (Lynn Collins) nevezte ki egy négytagú kommandó (Cieran Hinds, Hanns Zischler, Mathieu Kassovitz és Daniel Craig) élére, hogy számoljon le a müncheni merénylet kiagyalóival és végrehajtóival. Spielberget nem érdekli sem a megtorló izraeli csapat pedigréje, sem a palesztinok lelkivilága, s az első és a második akció után már az sem igazán foglalkoztatja, hogy mikor, hol és pontosan kivel számolnak le a hősei. (Csak mi, magyarok nézünk majd össze, hogy mennyire beleszeretett az Operaházba, melynek oldala, eleje és háta hol Róma, hol Párizs, hol Genf. Meg a Parlamentbe, mely egy jelenet erejéig a Rajna túlpartján tündököl.) Spielberg hűen magához (értsd: a hollywoodi bibliához) másodpercre porciózza a vért, a könnyet, a szexet és a politikát, s emiatt súlytalan és didaktikus minden, amit mond a világ legrobbanékonyabb tűzfészkéről. Legfontosabb karakterei is csak jelzésszerűek. És az a naiv fantazmagória is csak egy malibui villa teraszán láthatott napvilágot, hogy az izraeli kommandó és a palesztin terroralakulat ugyanabban a titkos lakásban landol, de leeresztik az egymásnak szegezett pisztolyt, miután az izraeliek meggyőzik a palesztinokat, hogy ők is a „jó” oldalon állnak, csak éppen olyanok, mint a baszkok. Ezek után a két bérgyilkos vezér kellemesen elpolemizál a közel-keleti helyzetről. „Az arabok nem szívelik a palesztinokat, de utálják a zsidókat. A palesztinoké az a föld. Izraelnek befellegzett”, mondja a palesztin. „Enynyire hiányoznak az apád olajfái””, élcelődik Avner. Majd pár percre rá őt is szitává lövi. Húsz percre rá pedig csuromvizesen riad föl a müncheni képsorok lidérces álmától, szétszaggatja az ágyát és összetöri a tévéjét, mert bombát és konspirációt sejt mindenütt. Fél a palesztinoktól, az izraeliektől, az amerikaiaktól, s legfőképpen azoktól a franciáktól, akik pénzért hozzák-viszik a titkos információkat. Neki és róla. Tehát: ki akar szállni. Meg is vitatja a főnökével (Geoffrey Rush), miközben fölalá bóklásznak a brooklyni tengerparton. Ágy soha nem lesz béke, tamáskodik Avner, és hepiendet javasol. De főnöke drámapárti. Spielbergi nagytotálban. Hogy néma búcsújukhoz fenyegetően ágaskodhasson a World Trade Center két tornya, előrevetítve a tragikus jövőt. S ettől el is sötétül a vászon.

Spielbergnek el kellett volna döntenie azt, csak ürügyet keresett-e, hogy – mint a Time-nak nyilatkozta – videokamerákat küldhessen szét a palesztin és az izraeli gyerekeknek, akik „majd kicserélik egymással a saját életükről szóló dokumentumfilmeket, s ezzel közelebb hozzák a megbékélést”, vagy a közhelyeken kívül van-e érdemi mondanivalója. Talán nem tudta. Talán nem akarta. De abból, ahogyan most titokba burkolózik a világsajtó elől, az a legvalószínűbb, hogy nem merte.

Ma már talán sejti, hogy a minden szempontból veszélyes München helyett inkább az andalítóan veszélytelen Gésa emlékiratait kellett volna megrendeznie, amit lepasszolt. Akkor most olyan nyíltan és büszként állhatna ki a cseresznyefák tövébe, hogy talán még a Time Magazin is megvenné a sztorit. Nem pedig ahogy a Münchennel történt, fordítva.