Ariel Saron új szerepben
Gadó János 2005. december 9. 07:26
A béke semmivel sincs közelebb, mint az intifáda legtöbb merényletet és halált hozó éveiben, de nagyobb a nyugalom. Enyhült az irtózatos külső nyomás. Itt van tehát a politikai harcok szezonja.
Kisebb földlökések rázzák meg az izraeli politikai életet: a szuperhéjának nevezett Ariel Saron (a párt nagyobbik részével együtt) kivonult a Likudból, s mérsékelt középpártot alakít. A munkapárt élére egy keményen baloldali, populista szólamairól ismert szakszervezeti vezért választanak, s ennek nyomán a párt nagy öregje, Simon Peresz csatlakozik örökös ellenfele, Saron új pártjához. Mindez nem semmi – még Izraelben sem, ahol pedig megszokott jelenség az új pártok üstökösszerű felívelése és lehullása.
Mi történt?
A Likud héjája, akit a „békefolyamatban” csalódott választók juttattak hatalomra 2001-ben, azért kényszerült e lépésre, mert párttársai nem bocsátják meg neki, hogy – választási ígéreteit megszegve – felszámolta a gázai zsidó településeket.
Gázában ma a Hamasz és társai az urak – a Palesztin Hatóság örülhet, ha embereit egyáltalán megtűrik, és nem billentik fenéken. Nemhogy békéről, de fegyverszünetről sem beszél itt senki: a kivonulást e terrorista szervezetek győzelemként ünneplik és készülnek a folytatásra: szorgalmasan gyártják a Kasszam rakétákat. (Melyek túlnyomó része egyelőre még kilövés előtt vagy közben felrobban.)
A nemzetközi sajtó a palesztin szuverenitás diadalaként ünnepelte, hogy Izrael átengedte az Egyiptomba vezető rafahi határátkelő fölötti ellenőrzést: itt most hadianyag, valamint egyszer már kizsuppolt terroristák szivárognak (vagy inkább: áramlanak) vissza Gázába. Egyszóval: Gáza alighanem épp olyan feszültséggóc marad, mint eddig – csak a konfrontáció módja változik.
Mindezt Ariel Saron ne látta volna előre? Meglehet: ő ugyanis katona és gyakorlatias politikus, nem a nagy víziók embere. Azt remélhette, hogy az utolsó zsidó kiköltöztetése után Gázával többé nem kell törődnie, a jól védett határ mögött Hamasz és társa azt üvöltöznek, amit akarnak, s a nemzetközi közvélemény előtt is bizonyította jó szándékát.
A döntő ok azonban alighanem az, hogy Saron, bármilyen bulldózer is harcban és politikában, az amerikai nyomással nem szegülhetett szembe a végtelenségig. Egyszerű miniszterként csupán az izraeli-palesztin konfliktus volt látóterében, s így nyugodtan lehetett szuperhéja, ám miniszterelnökként kénytelen volt horizontját kitágítani.
Az amerikai külügyminiszter keresztülvitte, hogy Izrael tegye meg a road map szerinti következő lépést, s most a palesztinoktól követeli szívósan ugyanezt. Mint azonban fennebb láttuk, a Palesztin Hatóság nincs abban a helyzetben, hogy lefegyverezze a Hamaszt és társait – Gázában gyakorlatilag ennek az ellenkezője történik. S egy amerikai politikusnak az iszlám fundamentalistákkal szemben már nincsenek ütőkártyái: nem ismernek azonos játékszabályokat. Szokás szerint újabb patthelyzet van kialakulóban.
A politikai borulást a jobboldalon követte a baloldal: a Munkapárt (csekély) többsége, félve attól, hogy Ariel Saron támogatásával (minő szégyen!) elveszíti arcát, egy populista munkásvezért választott elnökül. A Hisztadrut szakszervezet vezetőjeként Amir Perec a piaci reformok elleni szenvedélyes harcával, az állami és szakszervezeti monopóliumok fenntartásáért vívott (eredménytelen) küzdelmével vált ismertté.
A pártélet logikája diadalmaskodott a politikai belátás fölött: a szabadpiacot korlátozni kívánó, s a külpolitikában járatlan Amir Perec markáns személyisége jobbnak ígérkezett a párt imázsa szempontjából, mint a nagyon tapasztalt, de igen elhasznált Simon Peresz. S a marokkói származású munkásvezértől még egyet remélnek: visszahozza a párt hívei közé a keleti származású, többségében alsó-középosztálybeli, s konzekvensen jobbra szavazó zsidókat, akik a Munkapártot az európai, askenázi bevándorlók elit gyülekezetének tartják.
A béke semmivel sincs közelebb, mint a legtöbb merényletet és
halált hozó években, de nagyobb a nyugalom. Az intifáda pillanatnyilag hullámvölgyben van, mert a biztonsági kerítés, a „Fal” (ahol már áll) hatékonyan véd a beszivárgó öngyilkos robbantóktól, s Hamasz és társainak még egy darab időbe telik, míg átállnak a Kasszam rakétákra.
A merényletek leállásával visszatértek a turisták, nekilendült a gazdaság
(ebben a piaci reformoknak is komoly szerepük van), s immár évi öt
százalékos növekedést produkált. Enyhült az irtózatos külső nyomás. Itt van tehát a politikai harcok szezonja.
