Forrás: Erec

Úgy járt az izraeli egységkormány, mint a maláj erőművész Rejtő Jenő könyvében: jobbról várta pofont, de balról kapta.

A kormány elmúlt hónapjai nagyjából úgy teltek, hogy Ariel Saront folyamatosan támadta saját pártján belüli ellenzéke. Bár a miniszterelnök rendre hárította ezeket támadásokat, a parlamenti többség megszerzése mégis mindvégig komoly próbatételt jelentett számára. Az ellentét odáig fajult, hogy úgy egy hónappal ezelőtt Benjamin Netanjahu kivált a kormányból, majd a Knesszet leszavazta Saron jelöltjeit a kormányba.

Ágy következett el november 9-e, a Munkapárt, Saron fő koalíciós partnerének az elnökválasztása. A Munkapártban – csakúgy, mint a Likudban – a párttagok közvetlen szavazással választják meg a pártelnököt, aki egyben a párt miniszterelnök jelöltje is. Ezen választás fő esélyese Simon Peresz volt, de mint többször is a múltban, Peresz most sem tudta győzelemre váltani esélyeit. Robbant a politikai bomba: a Munkapárt kis többséggel Amir Perecet, a Hisztadrut szakszervezeti szövetség vezetőjét választotta elnöknek. Perec választási programja az volt, hogy a Munkapárt lépjen ki a kormánykoalícióból.

Ki is Amir Perec – alias Fülig Jimmy -, aki a végzetes pofont a kormánynak leadta? Amir Perec 1952-ben Marokkóban született. Négyéves korában alijázott családjával Izraelbe, és Sderotban, a Gáza-övezet határán található kisvárosban telepedtek le. Perec 1973-ban, a jom kippuri háborúban súlyosan megsérült. 1983-ban az addig hagyományosan jobboldali vezetésű Sderotban nagy meglepetésre polgármesterré választották. Radikális baloldali beállítottságára jellemző, hogy belépett a Békét Most nevű szervezetbe, amely Izraeli azonnali és feltétel nélküli kivonulását követeli az összes vitatott területről.

1994-ben Perec a Hisztadrut szakszervezeti szövetség alelnöke, majd 1995-től elnöke lesz. Ilyen minőségében karakteres politikát folytatott a szegények és a bérből és fizetésből élők érdekében. Bár gyakran hangoztatta, hogy „a legjobb sztrájk az, amelyiket nem tartanak meg”, nem habozott többször általános sztrájkra vagy hosszan elhúzódó lassító sztrájkra felszólítani a szakszervezeti tagokat különböző – ellenfelei által olykor jelentéktelennek tartott – célok miatt. Perec harcos ellenzője a kormánypártok – köztük saját pártja eddigi vezetői által is – favorizált liberális gazdaságpolitikának, amely adócsökkentéssel, megszorításokkal és a jóléti juttatások megkurtításával operál. November 9-i pártelnök-választási győzelme tehát több szempontból is óriási meglepetés: a hadseregben nem töltött be jelentős pozíciót, pártjában szerepe marginális volt és nem tartozik ahhoz az európai származású értelmiségi és gazdasági elithez, amely eddig a Munkapártot hagyományosan vezette.

Perec színre lépése földrengést idézett elő az ország politikai életében. „A Hisztadrut megszűnt a Munkapárt egyik frakciója lenni – A Munkapárt lett a Hisztadrut egyik frakciója” – kommentálta az eseményeket Avraham Poraz Sinui párti politikus. Perec, az újdonsült pártelnök tartotta szavát – a Munkapárt kilépett a kormányból, Kacav elnök jóváhagyta a parlament feloszlását és a választásokat előrehozták jövő év március 28-ra.

A Munkapártban történtek arra indították a pártokat és vezetőiket, hogy újraértelmezzék pozícióikat. A legdrámaibb fejlemény vitathatatlanul az, hogy a miniszterelnök, Ariel Saron, elhagyta a pártot, amelynek alapításában harminc éve maga is oroszlánrészt vállalt. „Ha a Likudban maradok, simán megnyerjük a választásokat, de időmet elvitte volna a felesleges politizálás, ahelyett, hogy az ország javán munkálkodhattam volna.” – indokolta döntését a kormányfő.

Saron új formációja, a Kadima – amelyet talán túlzott merészséggel „Hajrá Izrael” pártnak is fordíthatnánk – a centrumot vette célba. Kockázatos döntése helyesnek bizonyulhat, hiszen a Kadima begyűjtheti a Likud Saron-párti és a Munkapárt Perec ellenes szavazóit is. És ha a közvélemény nem változtatja meg jelenlegi alapvető véleményét, nevezetesen, hogy egyrészt nincs jobb (mint Saron), másrészt, hogy a palesztinokkal való békekötéshez erőt felmutatni képes vezetőre van szükség, akkor Izraelnek jövő tavasszal sem lesz új miniszterelnöke.

Feltéve, ha… De hisz Fülig Jimmy óta tudjuk: nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.

Balla Attila

Amir Perec: „…A bal- és jobboldal közötti tradicionális különbséget elmosta a megszállás… Ma az izraeliek nem tudják magukat bal- vagy jobboldaliként meghatározni például az alapján, hogy mi a véleményük az adórendszerről, mert beállítottságukat a Palesztin Állam megalakulásához és a béke kérdéséhez való viszonyuk határozza meg. Ebből kifolyólag az a furcsa helyzet állt elő, hogy az alsóbb rétegek és a dolgozó osztályok a jobboldali pártokra szavaznak, a felsőbb osztályok pedig a baloldalra. Ez nem csak azt eredményezi, hogy a baloldal elveszti reális esélyét a választási győzelemre, hanem azt is, hogy a közvélemény előtt a békekötés ügye valamilyen elitista ügynek tűnik fel, mintha ez a gyártulajdonosokra tartozna és nem a gyári munkásokra. Ezt én alapvető problémának látom, s ezen el kellene gondolkoznia itthon és külföldön mindenkinek, aki a békéhez vezető utat keresi.”

„…Az Izraeli Munkapárt az utóbbi években olyan gazdasági-szociális programot tett magáévá, amely nem különbözik jelentősen a jobboldal programjától. Ez az oka választási kudarcának. 1977-ben Menachem Begin, a Likud vezetője szociális forradalmat hirdetett, és a dolgozó osztálynak tett ígéreteket, melyek elfordították azt a Munkapárttól. De Begin arra használta az emberektől kapott „vonatjegyét”, hogy a megszállt területekre utazzon. Én a Munkapárt „Beginje” akarok lenni: vissza akarom fordítani a pártot szociális értékeihez, az emberek támogatásához. De ha az emberektől én is meg kapom a „vonatjegyet”, én a béke felé fogok utazni.”