Forrás: Magyar Hírlap

Saron azon kevés kormányfő közé tartozott, akinek a legtöbb idejét és erejét nem a politikai ellenfeleivel, hanem a saját pártjával való állandó harc kötötte le

Időpocsékolás lett volna a Likudban maradni – röviden így foglalta össze Ariel Saron, miért döntött egy új párt megalakításáról. Márpedig időből van a legkevesebb egy 77 éves politikusnak, ha alapvető változásokat akar végrehajtani egy olyan konfliktusban, amely idestova hatvan éve okoz megoldhatatlan problémát az egész nemzetközi közösségnek.

Saron jól döntött. Minden valószínűség szerint akkor is megnyerte volna a parlamenti választást, ha a Likud miniszterelnök-jelöltje marad, és ezt Benjamin Netanjahu akkor sem tudta volna megakadályozni, ha beleszakad (megpróbálta volna, mert ő nem tud veszíteni). Csak éppen semmi mást nem ért volna el vele, mint azt, hogy egymás után harmadszor kerül ki győztesen a megmérettetésből – ami, tegyük hozzá, már önmagában jelentős teljesítmény, főleg Izraelben. A keze azonban éppen úgy meg lett volna kötve, ahogy eddig; Saron azon kevés kormányfő közé tartozott, akinek a legtöbb idejét és erejét nem a politikai ellenfeleivel, hanem a saját pártjával való állandó harc kötötte le. Amióta 2003 decemberében felvetette a gázai kivonulás ötletét, nehezebben tudta megszerezni a terv végrehajtásához szükséges támogatást a Likud minisztereitől és képviselőitől, mint a parlamenttől.

Márpedig Saron nyilvánvalóan nem akar megállni a gázai kivonulásnál. Újabb egyoldalú lépéseket saját bevallása szerint nem tervez ugyan – erre azért ne vegyünk mérget -, azt viszont eltökélte, hogy mindent megtesz az útitervként ismert nemzetközi béketerv megvalósításáért. Ebbe nála elsősorban Izrael végleges határainak – nyilván saját szája íze szerinti – kijelölése, az ország biztonságának garantálása tartozik, és igen, újabb, ezúttal ciszjordániai zsidó telepek felszámolása. Ez utóbbihoz pedig még annyi támogatást sem tudott volna szerezni a Likudtól, mint a gázai kivonuláshoz.

Új pártja élén viszont akár olyan jelentős parlamenti többséget is összekovácsolhat, amilyennel a hagyományosan szétszabdalt izraeli törvényhozásban régóta senki sem rendelkezett. Persze ha minden jól alakul. Az újdonság varázsa ugyanis hamar elhalványul; akik ma a Nemzeti Felelősség megalakulása keltette eufóriában most úgy gondolják, Saronra szavaznának, ha most lennének a választások, később esetleg mégis visszatérnek a pártjukhoz – puszta megszokásból.

Legalábbis erre figyelmeztetnek a közvélemény-kutatók. Általában biztosan igazuk van, ám Izraelben egy-egy politikus személyiségének, múltjának, karizmájának talán nagyobb szerepe van, mint máshol, különösen egy szempontból: a biztonsági kérdéseket illetően.

Általánosan elfogadott vélemény, hogy Izraelben csak a jobboldal képes megállapodást kötni a palesztinokkal, mert ők ebből a szempontból olyan „kukacosak”, hogy amibe belemennek, az vállalható az összes izraelinek. Kivételt eddig Jichak Rabin jelentett, aki baloldali – munkapárti – vezetőként kötötte meg az oslói megállapodást Jasszer Arafattal. Csakhogy egyrészt az oslói megállapodás az izraeliek és a palesztinok jelentős része szerint már halott, másrészt Rabin még Izraelben is tiszteletre és elismerésre méltó katonai múlttal rendelkezett.

Saront lehet nem szeretni – sokan vannak így vele -, két dolgot azonban nem lehet tőle elvitatni: legendás stratégai képességét és azt az eltökéltségét, hogy garantálja Izrael biztonságát. Az izraelieknek pedig elsősorban ez utóbbi számít, és ők fognak választani. Ha pedig Saron alternatívájaként egy gyakorlatilag katonai múlt nélküli szakszervezeti vezetőt (Amir Perec) és egy egykori kommandóst (Benjamin Netanjahu) lehet választani, aki pénzügyminiszterként a legkevésbé sem lopta be magát az izraeliek szívébe, akkor nem olyan nehéz megjósolni az eredményt. A Likudnak az adna némi reményt, ha Saul Mofazt, a leköszönő kormány védelmi miniszterét állítaná Saronnal szembe (a tábornok ennek reményében nem csatlakozott az új párthoz), „Bibi” Netanjahu azonban nem az a fajta ember, aki saját karrierjét feláldozná a párt oltárán.

Ráadásul Saron jól is időzített: népszerűsége és a belé vetett bizalom a gázai kivonulás miatt az egész közvéleményben magas, haladást pedig az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában a tél végéig úgysem lehetett volna elérni. A palesztinok még a gázai kivonulást sem tudták feldolgozni, az övezetben totális káosz uralkodik, ráadásul január 25-én parlamentet választanak. Mahmud Abbasznak így most van épp elég baja, az izraeliek is foglalkozhatnak nyugodtan a saját problémáikkal.

Medgyesi Csilla

rovatvezető