Forrás: Népszava

Magyarázatra szorul a legifjabb korosztály kedvéért, hogy mi is volt hajdanában, az ősvilágban a vicinális. A ma sem száguldó HÉV elődje, amely a Margit hídtól Római fürdőre, Csillaghegyre, Szentendrére vitte kényelmes menetben a kirándulókat. Napjainkban ez azért érdekes, mert a varsói gyors, amelynek száguldva Magyarországra kellett volna hoznia a lengyel jobboldali politikai példát, egyszerre lefékeződött, vicinális sebességű lett, elszontyolítva kissé a Fidesz reménykedőit.

Mert amikor néhány hete a papírformát igazolva, a Visztula partján tartott választásokon magabiztosan, (igaz, az összes szavazópolgárnak csupán 40 százalékos részvételével) győzött az ottani konzervatív tábor, idehaza csillogó szemmel hajtogatták, várjuk csak ki, beviharzik hozzánk is a varsói gyors. Helyette odakinn a fékek kezdtek csikorogni.

Mi is történt tulajdonképpen? Lengyelországban két különálló tábor együtt szerzett parlamenti többséget, azzal az ígérettel, hogy közösen alakítanak majd kormányt. A magukat büszkén nemzetinek, katolikusnak valló és az Európai Uniótól kicsit viszolygó konzervatívok, és a valamivel kozmopolitább liberálisok. Még mielőtt vitatkozni kezdtek volna a tennivalókon, osztozkodtak egyes posztokon. A parányi többséggel befutott Jog és Igazságosság Pártja (PiS) megígérte, ha az elnökválasztásokon megszerezné az államfői posztot is, a parlament elnöki tisztsége a liberális Polgári Platformnak járna. De hát evés közben jön meg az étvágy, PiS-ék az adott szót megszegték, szélsőséges politikusnak ajándékozták a tisztséget. Arra kalkulálva, ha mégsem lenne koalíció, később ez jól jöhet még.

Nem is lett, a társjelölt ellenzékbe vonult azzal, hogy aki az első füttyszóra véleményt változtat, később sem lesz hiteles partner. A PiS ezzel elvesztette a reményt, hogy többségre támaszkodhat a szejmben, új társak után nézett, és ezeket meg is lelte a legszélsőbb széleken: a szélsőjobboldalon és a szélsőbalon. Az új „nemzeti és katolikus” kormány tagjai elzarándokoltak a Radio Maryja stúdiójába, lerótták hálájukat a választási támogatásért a szerkesztő atyáknak, plébánosoknak, akik olyan nacionalista, klerikális, antiszemita és Európa ellenes műsort sugároznak hajnaltól napestig, amelyhez képest Orbán Viktor kedvenc Vasárnapi Újságja – stílszerűen – ártatlan szenteltvíz.

A baj csak az, hogy a Radio Maryja és a mögötte álló lengyel szélsőjobboldal, pártjaival együtt régen jól ismert az Európai Unióban, a brüsszeli vezetők elkezdtek szorongani. Ha az új varsói rezsim a szélsőségekre támaszkodik, szerintük az ellentétes Lengyelországnak 2004. május elején elkezdődött uniós tagságával. A minap a Le Monde vezércikkének címében azt írta, hogy Lengyelország „kihívja” az uniót. Mert a huszonötöknek elfogadottan közös értékük a szabadság, a demokrácia és az emberi jog, és minden belépő vállalta, hogy ezeket tiszteletben tartja. Az alapító szerződés ki is mondja, ha bármelyik kormány „súlyosan és tartósan megsérti” őket, egyes tagsági jogait akár föl is függeszthetik. Mint tették 2000-ben Ausztriával is, mert kabinetjébe bevették a szélsőjobboldali Szabadság Pártot. Varsóban viszont a PiS-szélsőjobboldal szövetség éppen mézesheteit éli, ezért is tartotta szükségesnek a Le Monde félreérthetetlenül tolmácsolni Brüsszel aggódó véleményét.

Ezt csak azzal egészíthetjük ki, hogy a Magyar Nemzet a közelmúltban közölte Németh Zsoltnak, a Fidesz külpolitikai potentátjának a nyilatkozatát, amelyben rajongva a varsói eredményekért, azt a mondatot is szükségesnek tartotta hozzátenni: korántsem meglepő, hogy Orbán Viktor politikai hitvallása sok tekintetben nagyon is emlékeztet az új lengyel vezetés programjára.

Similis simili gaudet, hasonló a hasonlónak örül, tudta már a klasszikus latin is.

Várkonyi Tibor

Várkonyi Tibor